„Értem a tréfát, de nem szeretem” – mondta az egyszeri kiképző őrmester. Szeretjük a keresztény történeteket, de nem nagyon nézzük őket – kezdhetünk gyanakodni egy friss eset kapcsán. Nézzük csak!
Ismerik Francesca Saverio Cabrinit? Nem? És Frances Xavier Cabrinit? Ó… S ha úgy mondom: Cabrini Franciskát? Az már majdnem olyan családias, mint hogy May Károly meg Verne Gyula. De hiába csavargatjuk a többféleképp használatos nevet, be kell látnunk, a mögötte rejtőző szent nem a miénk. Azazhogy szigorúan, egyházjogilag nézve dehogynem, hiszen alig nyolcévi „boldog” állapot után 1946-ban a szó szoros értelmében szentté avatták, azaz nyilvános tisztelete az egész világon csaknem nyolcvan éve legális. De hát a tisztelet persze nem ezen múlik, az vagy van valakinek, vagy nincs. Szép példája ennek, hogy a XII. században élt bencés szerzetesnőt, Bingeni Hildegárdot a halála óta folyamatosan övezi, erről elsősorban a rendi közössége gondoskodott, de hivatalos kanonizálására csak 2012-ben kerített sort XVI. Benedek pápa – na persze, mondhatnánk, hiszen ő is német volt –, s még abban az évben gyorsan egyháztanítót is faragott a számtalan katolikus számára kedves misztikus apátnőből, természettudósból, orvosból, zeneszerzőből, szóval polihisztorból, akinek az életéről még a magyar nyelven megjelent Szentek élete című gyűjtemény is megemlékezett már évtizedekkel korábban.
Szóval a szentek boldogok, köszönik, nagyon jól vannak, ha ismerjük őket, ha nem, ez igazából nekünk lehetne fontos, hiszen példájuk segíthet saját lépteink megtalálásában azon az ösvényen, amelyen ők nagyon szorosan igyekeztek Mesterük nyomában, ahol mindenki számára egészen személyes a pálya. S ennek az ismeretszerzésnek ragyogó formája, közvetítője lehetne és volt is már nemegyszer a film műfaja. Ismerhetünk is jó néhány példát erre, és a jobbfélék bizony elég erőteljesen képesek közel hozni hozzánk a különböző történelmi korokban élt Krisztus-követőket.
És akkor itt kanyarodhatunk vissza Francesca Cabrinihez, akiről nemrégiben nagyszabású amerikai film készült a beszédes neve után nem meglepő módon keresztény filmekről (például a világszerte nagyon sikeres, Jézusról szóló, The Chosen című sorozatról) ismertté vált Angel Studiosnál. Egészen rövid ideig nálunk is vetítették egyes mozik: aztán úgy két hét után eltűnt a kínálatból, de erről majd később. Az alkotást Alejandro Monteverde mexikói születésű amerikai rendező jegyzi, akinek 2023-as előző műve is járt már nálunk, A szabadság hangja, amely egy elrabolt gyermekek kimentésén dolgozó, szélsőséges eszközöket alkalmazó volt szövetségi ügynök valós történetét dolgozza fel. Az Amerikában élő, vállaltan katolikus művész saját bevallása szerint korábban maga sem hallott Cabriniről, de amikor találkozott a történetével, megdöbbentette széles körű hatása, s mélyen megragadta, ahogy ez a törékeny szerzetes nővér másokat szeretett volna szolgálni.
A lombardiai származású, gyenge egészségű Francesca 1889-ben lépett partra New Yorkban. Missziós hivatása hajtotta odáig. Ő ugyan belülről vezérelve nem az Újvilágba ment volna, hanem egy régibe, egyenesen Kínába, de az akkori pápa, XIII. Leó a szükséget mérlegelve inkább Amerikába küldte a fiatal szerzetesnőt, hogy a boldogulásukat ott kereső megvetett olasz bevándorlók nyomorúságos életén segítsen. „Ezt az országot bevándorlók építették, és a bevándorlás része az ország DNS-ének” – mondja a rendező a téma amerikai jelentőségéről, amely immár az egész világot érinti.
Cabrini a „világ olvasztótégelyének” nem oly befogadó korszakában a rasszizmus, az idegengyűlölet és a szexizmus ellen küzd, halk beleegyezésre született nőként a szép számban felfuvalkodott, de legalábbis korlátolt férfiak vezette világ koordináta-rendszerében. Mert neki fontos az egyes ember. A nem oly röpke, majdnem két és fél órás játékidő is persze csak a kezdeti küzdelmek bemutatására elegendő, a teljes életműről, csaknem hetven intézményről, világszerte alapított árvaházakról, kórházakról csak a film végén értesülünk.
Monteverde Cabrinit harcosnak látja, sőt egyenesen szuperhősnek. „Még köpenye is van” – teszi hozzá egy interjúban remélhetőleg évődve, mondjuk Batman fiktív és Franciska valóságos outfitjének felszíni hasonlóságára célozva.
Magával ragadó, az érzelmekre ható film a Cabrini. A rendező ezzel elérte kifejezett célját, hogy a szépség erejét felhasználva megindító festményt alkosson főhőséről. Ám az elkerülhetetlennél több hiányérzetünk maradhat a vetítés végén. Monteverde – mint mondja – szereti az olyan témákat, amelyek társadalmi párbeszédet teremtenek és egyesítenek. Ezért aztán elutasít mindenféle címkét, így azt is, ha valaki hitalapúnak nevezi a filmjeit. Ami egy szerzetesnőről szóló film esetében azért talán megbocsátható próbálkozásnak tekinthető. Ő hívőknek, nem hívőknek és a kettő közt lévőknek egyaránt szeret filmet készíteni. Ez jó. Érthető is, hogy nem óhajt a filmes és nézői körökben egyaránt eléggé rossz besorolású „christian movie-k” készítőjének hírében állni. Ezek azok az esztétikai szempontból csakugyan problémás (vö. giccses) és erősen didaktikus darabok, amelyeket egy korábbi készítőjük úgy jellemzett, hogy épp csak megszólítani nem lehet velük a keresztény hiten kívül állókat, szinte csak „keményvonalas” vallásos emberek nézik őket (ami persze üzletileg is érzékeny szempont).
Monteverde filmjében Francesca rokonszenvesen rettenthetetlen feminista, szociális munkás, küzdve főpapokkal, meg sem állva a pápáig, és berontva a római szenátus ülésére, ha szent céljának elutasítása erre szorítja. És a történelem meg a lelkiismeret őt igazolja. De valljuk meg, itt ez a szent inkább egy XIX. század végi NGO-alapító, akivel kapcsolatban csak azt nem értjük, hogy egy rakás korlátolt, nemegyszer rosszindulatú, az intézményes tülekedésben a lelkét valahol elhagyó férfival minek bajlódik épp egy egyházi közösség tagjaként, ha ez nagyjából csupán arra jó, hogy fölösleges újabb akadályokba ütközzék, a hatékonyságát erőst visszavetve.
Isten ments, nem valamiféle ájtatos hangnemet hiányolunk e ponton, azt üdvös módon kerüli a rendező. De a filmből csak épp az nem derül ki, hogy Francesca reménytelent nem ismerő elszántsága honnan forrásozik. „Jézusért tesszük” – mondta valaha a szegényekért végzett saját szolgálatának gyökeréről Kalkuttai Teréz anya, és ennek a motívumnak a feltárása hiányzik a Cabriniről szóló filmből, melyben talán el sem hangzik Jézus neve, s nincs komolyabb utalás a főhősnő istenkapcsolatára vagy istenélményére. Az egyház itt szinte pusztán társadalmi tényező, afféle, amilyennek egy külső szemlélő láthatja, de ez a nézőpont finoman szólva is különös önmegtartóztatást feltételez egy katolikus rendezőtől.
A film amerikai bemutatója, nyilván nem véletlenül, a valaha szintén New Yorkból elstartolt nemzetközi nőnapon volt, nálunk kicsit errébb, 28-án, épp nagycsütörtökön, a tavaszi szünet első napján, úgyhogy alkalom éppen lett volna a megtekintésére. Ehhez képest az iránta mutatkozó érdeklődés meglehetősen szerénynek mondható. A Filmforgalmazók Egyesületének adatai szerint két hét alatt mindössze 683-an voltak kíváncsiak a történetre (az első héten az 55 tételes listán a 32., a második héten 51-ből a 33. helyet érte el). A top tízben lévő filmek nézőszáma ugyanekkor a 3406 és 41 652 közötti tartományban volt. Némileg bizarr összehasonlítási lehetőség is adódik: szintén márciusban volt a premierje a Szeplőtlen című, 2024-es olasz–amerikai horrorfilmnek, amelynek pusztán a tartalmi ismertetőjéből kiderül, hogy egy módfelett beteges, misztikus kulisszák közé rémálmodott blaszfém műremekről van szó, amely történetesen egy apácáról szól (meg Jézus klónozásáról, úgyhogy hagyjuk is). Erre négy hét alatt 25 227 néző ült be kicsi hazánkban – arról természetesen nincsenek adatok, hogy felfordult gyomorral hányan jöttek ki a vetítésről –, viszonyításul még érdemes hozzátenni, hogy az első három héten a top tízes listán szerepelt, csak a negyediken csúszott le róla. Még mondja valaki, hogy a magyarokat nem hozzák lázba a vallási témák…
Érdekes lenne a Cabrinivel kapcsolatos érdektelenség okait fürkészni. Már csak azért is, mert volt ez másként is, a vallás iránti vonzalommal bajosan vádolható Kádár-rendszer (mint utóbb kiderült) vége felé közeledve: Franco Zeffirelli Assisi Szent Ferencről 1972-ben készült életrajzi filmjét 1982-ben kezdte vetíteni a budapesti Filmmúzeum, ahol aztán évekig meg lehetett tekinteni a Napfivér, Holdnővért, volt is sorállás akkoriban a pénztáraknál, részben nyilván a szűk keresztmetszet, de persze a régi-új friss szellem kiváltotta érdeklődés miatt is. Mindenesetre a Cabrini hazai nézői a Filmmúzeum nézőterét kétszer sem töltenék meg.
Attól tartok, a magyar címválasztás sem segített a toborzásban. Az amerikai filmeknél gyakori, bevállalósan egyszavas eredeti címhez nem túl sok kreatív energiával a forgalmazó hozzábiggyesztette, hogy „A szent”, és ezzel sikeresen el is riasztotta a vallásos témáktól még csak vakarózni sem kezdő nézői réteget, a leginkább érintett katolikusokat meg a jelek szerint szintén nem sikerült meghatniuk (elérniük). A helyzet tehát úgy fest, hogy ez (egyelőre?) ennyi volt. Valamelyik streamingcsatornában lehet tán bízni, hogy lesz még utóélete a filmnek. Ott bizony – ha hiszik, ha nem – előfordulnak a sok jel szerint nálunk erősen rétegfilmnek minősülő keresztény tematikájú-forrású alkotások.
