1. Korán a Szentjánosbogár közösség bűvkörébe kerültél.
Dunakeszin élek a mai napig, oda születtem, és a rendszerváltás idején a mi gyártelepi Jézus Szíve-plébániánkról indult el ez a közösség. Több család összefogott azzal a céllal, hogy a gyermekeik számára tartalmas és keresztény programokat biztosítsanak. Így jött létre a közösség például Tereza Worowska, Gyombolainé Kindler Editke, Jankovics István és Greskovics János összefogása nyomán. Ezek után elindult a lelkivezető keresése, így találtak rá Sajgó Szabolcs jezsuita atyára, aki éppen akkoriban hozta haza Kanadából A Szív újság szerkesztését. Intenzív klubélet és legendás nyári táboroztatás kezdődött, amely hamar országossá szélesedett. A családok mellett sok hitoktató, pap és szerzetes is részt vett a közösség életében, amelybe én még gyerekként, 1992-ben kerültem bele.
Szentjánosbogarak körében
Fotók: Altsach Gergely
2. Sőt, a közösség egyik alapembere lettél.
1995-ben jött el az a pillanat, amikor először elmentem táborozni a Bogarakkal. Fóton volt az első táborom, Bereczki Móni és Hugyecz Janó csoportvezetésével. Nagyon meghatározó lett számomra ez a tábori élmény. 1997-től csoportvezető lettem a programokon, és először 2007-ben vezettem a Szentjánosbogár-tábort, Gencsapátiban. Kimondhatom, hogy a Szentjánosbogár közösség nevelt azzá, akivé váltam, és nagyon hálás vagyok érte. A családi házból már azt a hozzáállást hoztam, hogy minden körülmények között maradjak meg embernek. Bárhová kerülök az életben, soha ne feledjem a gyökereimet, és azt, hogy emberből vagyok. Ezt a „gerincességet” megerősítette a közösség. Növekedtem nyitottságban, befogadásban, elfogadásban.
3. Kamaszként felmerült benned a papi hivatás gondolata is.
Éppen most olvastam Leó pápával kapcsolatban, hogy kiskorában vasalódeszkán misézett, és sütivel áldoztatta a családját meg a szomszédokat. Na, hát én is ilyen voltam. Nyolc–tíz éves koromban fölvettem valami hosszú klepetust, és „oltárrá” alakítottam az asztalt. A nagymamám teljesen el volt ájulva ettől, ő és a szomszédasszonyok is jöttek a „miséimre”. Úgy éreztem, itt valami hívás van Isten részéről. Középiskolásként sok Bogár-kispappal találkoztam, ők is hatással voltak rám. Amikor Szombathelyre kerültem, a Berzsenyi Dániel Főiskola ének-zene–magyar szakára, bejártam a pesti Központi Szemináriumba is a kispap barátaimhoz. Nagy belső érzelmi harc dúlt bennem akkoriban, hogy a papi pályát vagy a civil életet válasszam-e. De alapvetően azt érzem, hogy a Jóisten nagyon vezet engem, kimondhatom, hogy sziklaerős hittel rendelkezem. Nyilván vannak az embernek mély, nehéz pillanatai is, de aztán rá kellett jönnöm, hogy intuitív emberré kreált a Teremtő, és követhetem a megérzéseimet. Ráadásul nagyon sok minden érdekel, a természettudománytól az irodalmon keresztül a zenéig és a vallástudományig. Szombathelyi éveimre jellemző, hogy hamar a közösségi élet középpontjába kerültem, HÖK-elnök lettem, majd az intézményi HÖK tanulmányi alelnöke.
4. Nem bántad meg, hogy nem lettél pap?
Néha elgondolkodom, hívás volt-e a huszonöt évvel ezelőtti kacsingatásom a papi pálya felé. Vétkeztem-e azzal, hogy erre nemet mondtam? Ez a mai napig komoly dilemma az életemben. Jelenleg még nincs családom, de nem is érzem magam egyedül, hiszen világéletemben közösségi ember voltam. Kutas Attila, aki jelenleg Bólyban plébános, s akivel huszonéves barátság fűz össze a Bogárból, ő mondta nekem egyszer, hogy nem minden férfi születik arra, hogy családapa vagy férj legyen. Tehát mindenkinek megvan a hívása, hivatása. Jelenleg zarándokként definiálom magam, nyitottan fogadom, amit az élet hoz, a Jóisten kínál. Megyek, és az aktuális intuíciót, hívást, érzést megpróbálom befogadni, elfogadni, és aszerint cselekszem.
5. Szombathelyen tanárként végeztél, majd hazatértél Dunakeszire.
Tizenegy évig tanítottam abban az általános iskolában, ahol magam is tanultam. Egész életemet egyfajta szolgálatnak tekintem, már a Szentjánosbogárban a gyerekeket szolgáltam, s azzal, hogy tanár lettem, a tudományt társítottam mellé. Úgy gondolom, sikerült az iskolában hátrahagynom egy örökséget: mindig arra tanítottam a gyerekeket, hogy tudják, az életben hol van éppen a helyük, és a másik ember iránti tisztelet alapvető fontosságú. Nemcsak tanítottam, de igyekeztem nevelni, formálni is a gyerekeket.
6. Jelenleg már tíz éve az Operettszínház tagja vagy. Dunakeszi tanárként hogyan vitt az utad a művészvilágba?
Anyai ágon a nagypapám, Majsai papa nótaénekes volt, illetve édesanyám kisebbik húga, Marika táncdalénekesként dolgozott a hetvenes évekig. Édesapám sorkatonaként cintányéros volt a katonazenekarban, tehát a zene szeretete nem áll messze a családunktól. Édesanyám Dunakeszin a vagongyárban volt műszaki gazdasági ellenőr. Mindig voltak brigádkirándulások Ikarus busszal. A gyár dolgozói mentek valamerre az országban, és anya mindig vitt magával engem is. Ötéves koromban egyszer elkaptam a sofőrtől a mikrofont, és elkezdtem énekelni, bolondozni, szórakoztatni, a kiránduló közönség legnagyobb örömére. Már ott elkezdődött a színpadi létem. Édesapám kőművesmester volt, nem tartoztunk a művészvilághoz. Az, hogy bekerültem az Operettszínházba, nem protekció, hanem kemény és szorgalmas munka eredménye.
7. De azért egy ének-zene szakos tanári diploma nem elég ehhez a magas szintű énektudáshoz…
Főiskolás koromban elkezdtem magánéneket tanulni, ami aztán annyira jól sikerült, hogy a Berzsenyi Dániel Vegyeskar szólistájává váltam. Kiemelkedő emlékem 2010-ből az a koncert, amelyen kétszázhetven énekes adta elő Liszt Missa choralisát a Vatikánban XVI. Benedek pápának. A vegyeskarral eljutottunk Mexikóba is. 2014. március 15-én a Római Magyar Akadémia díszünnepségének tenor szólistája voltam, majd részt vettünk Ferenc pápa audienciáján. Ezek jelentős élmények, kegyelmi pillanatok voltak. Hálás vagyok Vinczeffy Adrienne akkori egyetemi tanszékvezető docens karnagynak, hogy lehetőséget biztosított erre. Már tanárként visszajártam szólistának oratorikus művekbe, részt vettem például A magyar egyházzene évszázadai című egyedülálló tematikus egyházzenei CD-sorozat készítésében. Aztán 2015-ben meghallgatást írtak ki a Budapesti Operettszínház énekkarába. Akkor voltam harmincnégy éves, és úgy éreztem, ez az utolsó lehetőség, ha énekes szeretnék lenni. Nagyot mertem álmodni. Hat énekest vettek fel abban az évben, köztük engem is.
8. Dubajban legendás beugrással mentettél meg egy vendégszereplést.
2019-ben Lehár Ferenc A víg özvegy című nagyoperettjével szerepeltünk ott, három telt házas előadással. Az énekkar tagjaként egy pincért alakítottam. A második előadás előtt éppen várost néztem, amikor csörgött a telefon, és a menedzsment vezetője elmondta, hogy veszélyben az előadás, be kellene ugrani a főszerepre, vállalom-e. Egy másodperc tört része alatt igent mondtam, de fogalmam sem volt, mit vállalok el. Nem tudtam sem a szerepet, sem a koreográfiát, de akkor sem azt éreztem, most jött el számomra a kiugrás lehetősége. Meg kellett oldani egy helyzetet, és én nem féltem igent mondani.
9. Ez az este megváltoztatta az életedet?
A beugrás jól sikerült, szerencsére velem volt a Jóisten is. Az alakításért abban az évben a színház Honthy-díjjal hálálta meg a beugrásomat. És azóta szerepeket is kapok a színházban, például rám osztották a Csárdáskirálynő jegyzőjének a karakterét, majd jött szép sorban a többi: például a Marica grófnő Kudelkája, a János vitéz Bartolója vagy a Hegedűs a háztetőnben a rabbi fia, Mendel. 2023 ősze óta az Operettszínház szólistájaként dolgozom. Sokat kell tanulnom, de nagyon hálás vagyok Kiss B. Atilla főigazgató úrnak a bizalmáért, s azért, hogy itt tartok.
10. A színpad mellett a templom is az életed része maradt.
A Szentjánosbogár közösségből ismert Király Évi volt a templomunk egyik kántora. Tizennégy éves koromban odaültetett az orgonához, és elkezdett tanítgatni. Harminc éve szinte minden vasárnap kántorkodom a reggel fél nyolcas misén. De részt vehetek a vallásközi kántorkoncert programjában is. Nógrádi Gergely, aki operaénekes és a Frankel Zsinagóga főkántora, kezdeményezett egy koncertsorozatot, melynek keretében erősödhet a vallásközi párbeszéd: a római katolikus, a görögkatolikus, az evangélikus, a református és a zsidó közösség kántorai adnak közös koncertet, mindenki többek között a saját felekezetének a népénekét vagy dicsőítését énekli néhány dal erejéig. Római katolikus oldalról részt veszek ebben a sorozatban, melynek fantasztikus a fogadtatása. Hatalmas élmény, hogy ezáltal áthidaljuk a különbségeket. Ettől talán szebb lesz a világ.
