Futott sivatagban és vadonban, és éppen idén lesz tíz éve, hogy először állhatott a dobogó legfelső fokára a spártai ultrafutók versenyén. Volt, hogy szaunába állított futópadon, máskor kánikulában, állig felöltözve készült a sivatagi megmérettetésre. Fogorvos, háromgyerekes családanya, akinek karácsonyra megjelent, férjével, Lubics Györggyel közösen írott könyve – A homokdűnéken túl letehetetlen, izgalmas olvasmány.
Az extrém sportokra születni kell? Miért kell egyáltalán szélsőséges körülmények között futni, ötven fokban, napokon át, alvás nélkül?
Szerintem az ultrafutáshoz nem is annyira extremitásra való hajlam kell, inkább kitartás. Amit nagyon akartam, abba mindig is nagyon sok munkát tudtam tenni. Az értelme? Megmérettetni és tapasztalni. Kihívást jelentő táv, különös környezet, extrém körülmények… Minden, ami próbára teszi az embert.
Az edzésnaplójában hány lefutott kilométer van?
Nem tudnám megmondani. Tavaly egy interjú miatt megpróbáltam összeszedni – az biztos, hogy már akkor kétszer is „körbefutottam” az Egyenlítőt, tehát kilencvenezer kilométer körül voltam már jó egy éve is – most kilencvenötezer körül járhatok.
A teljesített ultraversenyeket sikerült már összeszámolni?
Rengeteg van azokból is, úgy száz körül lehetnek.
Mi motiválja? A győzelem?
Egyre kevésbé. 2006 óta futok ultrákat, és ahogy teltek az évek, úgy változott a cél is. Eleinte nagy dolog volt válogatottként kijutni egy versenyre, majd a rövidebb ultrák után a huszonnégy órás Spartathlonon indulni. Aztán cél volt a Sparthatlonon egyre jobb eredményt elérni. Később ez már nem volt elég, nem láttam benne kihívást. A nyolcadik Sparthatlont még jobbra lefutni már annyira nem izgi – és lehet, hogy nem is tudnám. Akkor kezdtem el más versenyek után nézegetni, amelyek más szempontból jelentenek kihívást.
Ezek közül az első volt a Badwater. Tulajdonképpen meg kellett pályázni a nevezés lehetőségét, mert nem akárki juthat be a száz „szerencsés” közé, aki vállalkozhat arra, hogy két napig pörkölődjön a kaliforniai Halál-völgyben.
Megtapasztalod, hogy képes vagy valamire, ami aztán lendületet, bátorságot ad ahhoz, hogy továbbmenj – így jöttek a Badwater után a sivatagi versenyek. Az Atacama crossing során konkrétan az utolsó előtti napon néztem meg, hol állok a mezőnyben, mert annyira nem ez érdekelt, hanem csak ott akartam lenni, és az egészet megélni. Ezek a többnapos, magányos versenyek nem is arról szólnak szerintem, hogy hányadik vagy. Namíbiában például dobogós voltam, de nem ez jelentette a verseny értékét. 2020-ban ráadásul alig volt verseny, kettőre jutottam el úgy, hogy egyiket sem terveztem. A BSI Balaton melletti maratonját csak edzőversenynek szántam, de megnyertem, illetve indultam az Ultra Tisza-tó 123 kilométeres versenyen is, és ott is első lettem. Akkor éreztem, hogy ez mennyire nem jelent semmit. Egy sivatagi élmény, helyezéstől függetlenül, sokkal többet ad. Talán ezért sem vágyódom néhány helyre, mert már nem a győzelem érdekel. Nem tesz boldoggá, hogy az első helyen végzek.
Egyszer megütötte a fülemet, hogy valaki azt kérdezte a könyvét lapozgatva: „Vajon mi elől menekül?” Mit szól ehhez a szemponthoz?
Ez olyan hülyeség! Mi elől is kellene menekülni?! Nekem ez a szenvedélyem – a fiamnak a dobolás. Vajon ő mi elől menekül? E kérdés mögött talán önfelmentés van: olyan emberek szoktak ilyet kérdezni, akik számára a sport nem prioritás – akik tudják, hogy nem képesek felkelni korábban azért, hogy mozogjanak. Könnyebb azt mondani: lám, én nem menekülök semmi elől, én rendben vagyok, hátradőlhetek a fotelben. De nem kell föltétlenül megmagyarázni, hogy az ember valamit miért csinál.
„Soha ne akarj különb lenni másnál, de mindig akarj különb lenni a tegnapi önmagadnál” – idézi blogján Bátky Miklós református lelkészt. Ezzel összefüggésben: ismeri egyáltalán azt a szót, hogy komfortzóna?
A komfortzóna azokat a helyzeteket jelenti, amelyekkel jól elbírunk. Én szeretem magam kilendíteni onnan, mert fejlődés akkor következik be, amikor már nem a rutinok szerint működünk. Sokszor már egy új tevékenység elkezdése is kihívás. Én például nem tudok úszni – illetve már majdnem tudok. Negyvenhat éves vagyok, és eldöntöttem, hogy megtanulok úszni – úgy, hogy asztmás vagyok, és iszonyúan fázós. A múltkor egy úszómester meg is jegyezte, hogy úgy vacogni senki nem tud, mint én, úgyhogy ebben már biztosan a legjobb vagyok az usziban. Az, hogy hatra ott legyek a medencénél, nekem komfortzónán kívül van. De ott vagyok, és rájöttem, hogy ez is pont olyan, mint bármi más: ha csinálod, menni fog. Nem kell túlagyalni, csak csinálni kell, meg csinálni – és lesz változás! Ott kezdtem, hogy a néni a tanmedencében kínlódik, miközben a hat-hét éves gyerekek a mély vízben úsznak, olyan könnyedén, hogy azt fel sem tudtam fogni. Nyilván az én fejemben is megfordult, hogy ez őrült ciki. De aztán arra gondoltam, talán nem baj, ha a gyerekek is látják: fel lehet vállalni, hogy te valamilyen szinten vagy, aztán csinálod, és egyre jobb lesz. Persze kikerültem a tanmedencéből, de amíg ott tartottam, elfogadtam, hogy ez vele jár, holott baromira nem volt komfortos ott lenni. De ha nem lököm be magam a medencébe, és maradok a komfortzónámban, lehet, hogy sosem tanulok meg úszni. Jógázom is vagy tíz hónapja heti kétszer, és a csoportban szerintem én vagyok a legbénább: esetlen, merev vagyok a futás miatt, de látom, hogy mennyit változik, enged a testem – és ez nem ciki. Nem ciki, hogy az ember a tegnapi önmagához viszonyítson. Ne azt nézd, hogy ki jobb nálad! Azokban a dolgokban, amiket mostanában csinálok, sokan jobbak nálam, de ez nem baj. Annál viszont, amit a múlt héten tudtam, már sokkal jobb vagyok.
A cikk teljes terjedelmében A SZÍV Jezsuita Magazin 2021. februári számában jelent meg, ide kattintva belelapozhat, megvásárolhatja, vagy akár elő is fizethet a lapra!
Fotó: Lubics György