A Twickel-Zichy Mária Terézia Alapítvány azokat a szociális területen tevékenykedő professzionális és önkéntes segítőket jutalmazza a Jószolgálat-díjjal, akik munkájukkal sokat tesznek hátrányos helyzetű embertársainkért. Juhász Péter, a Budapesti Javítóintézet igazgatója egyéni kategóriában, a családokért végzett szociális munkájáért kapta meg az elismerést. A képesítés nélküli óvodapedagógusból lett sokszorosan képzett intézményvezetőt kérdeztük életpályájáról.
Miért lett óvodapedagógus?
– Az általános iskolában nagyon jó, a középiskolában viszont nagyon rossz tanáraim voltak. Emlékszem, ahogy ülök a középiskolában, és nem értem, hogy a tanár ezt miért csinálja, ennek mi értelme… Ezalatt fogalmazódott meg bennem, hogy gyerekekkel szeretnék foglalkozni, és megmutatni, hogyan lehetne ezt jobban csinálni, nyomásgyakorlás és szidás helyett például értékelni és jutalmazni. Óvodába először egy vezető óvónő felkérésére kerültem; ott viszont elsősorban nem a szófogadó gyerekek, hanem azok érdekeltek, akik fakockával verték le az órát a falról – hozzájuk mentem oda, velük beszélgettem, az ő sorsuk érdekelt. Ilyen szempontból még talán előny is, hogy nem volt szakképesítésem. És az is sokat számított, hogy a nyolcadik kerületben nőttem fel, ahol nagyon sok roma származású barátom volt – zenész, úri cigányoktól a pincelakókig mindenféle –, és a kilencgyerekes nagycsaládból származó édesanyám is bárkit szívesen fogadott, akit hazavittem.
Hogyan jutott az óvodából a gyermekek átmeneti otthonába?
– Nagyon szerettem kirándulni, és olyankor mindig magammal vittem pár kallódó gyereket. Egy ilyen túra alkalmával találkoztam gyermekotthonosokkal, akik megkérdezték, melyik nevelőotthonból jöttünk. Elkezdtünk beszélgetni, rajtuk keresztül megismerkedtem több szakemberrel, és végül Kóti János, a Fővárosi Gyermek- és Ifjúságvédő Intézet (GYIVI) akkori igazgatója hívott dolgozni a gyermekek átmeneti otthonába. Hatalmas váltás, igazi mély víz volt: az óvodások után hirtelen tizennégy év felettiek ifjúsági csoportjába kerültem. Ott láttam, hogy mi lesz az órát fakockával leverő ovisból: autót feltörő, és az onnan kilopott cuccokból drogot vásárló fiatal. Először ott is ösztönből dolgoztam, de hamar rájöttem, hogy ha több gyerekkel és nagyobb felelősséget vállalva szeretnék dolgozni, tanulnom kell, úgyhogy elkezdtem képezni magam, és begyűjtöttem pár diplomát. A tanulással párhuzamosan haladtam előre a munkámban is: először gyermekfelügyelő voltam, kirándulásokat, táborokat szerveztem, aztán egyre több feladatot kaptam: nevelő, csoportvezető, majd otthonvezető lettem.
Mikor került a jelenlegi munkahelyére?
– A gyermekek átmeneti otthona után, átszervezése kapcsán két másik otthon irányítását is rám bízták, majd az Országos Gyermekvédelmi Szakértői Bizottság szociális munkás feladatait végeztem. 2011 januárjában neveztek ki a Budapesti Javítóintézet igazgatójának.
Mi volt ennek a gyors „karriernek” a kulcsa? Ön szerint mitől jó egy nehéz sorsú gyerekkel foglalkozó nevelő, illetve intézményvezető?
– A képzés mellett kell a tapasztalat is, de a legfontosabb talán az, hogy a szívünk a helyén legyen: ha nem tudjuk megérteni ezeket a nehéz körülmények között élő, a társadalom pereméről érkező gyerekeket, ha csak arra koncentrálunk, hogy a saját – számukra teljesen idegen – értékrendünket akarjuk rájuk nyomni, akkor kudarcra vagyunk ítélve. De ha sok elfogadással és egy kis lazasággal valahogyan ötvözni próbáljuk a kettőnk értékrendjét, akkor egész könnyedén tudunk dolgozni. A másik nagyon fontos tényező: vegyük észre a pici dolgokat.
„A magyar társadalomnak sajnos nagyon „jó” érzéke van arra, hogy megtalálja a kisebbségeket, eldöntse, ki az, akit a margóra lehet tolni, be lehet skatulyázni, meg lehet ítélni.”
Ha nevelőként nem észleljük a legkisebb változásokat, akkor egyrészt azt fogjuk érezni, hogy a munkánknak nincs eredménye, másrészt nem tudjuk értékelni és visszajelezni a gyereknek azt a kis előrelépést. És ha nincs – lehetőleg azonnali – visszajelzés, akkor a gyerek sem fog fejlődni. Ha viszont észrevesszük a pici jót, tudunk neki örülni és építkezni belőle, illetve visszajelezni a gyerek felé, akkor nyert ügyünk van.
És mi van azzal, aki erre nem képes?
– Azok a kollégák, akiknek ez nem sikerül, nem tudnak itt dolgozni. Itt nem két hónapban gondolkodunk, mint otthon vagy az iskolában, hanem másfél-két évben – általában ennyi időt töltenek itt a bírósági ítéletre váró, előzetes letartóztatásban lévő kiskorúak, mielőtt kikerülnek vagy átkerülnek az aszódi javítóintézetbe, rosszabb esetben a börtönbe. Ha nálunk egy picit is jobb állapotba kerülnek ahhoz képest, ahogy bejöttek, az már siker. Hiszen a célunk az, hogy ne kerüljenek vissza ugyanabba az állapotba, ami ide hozta őket. Ehhez viszont pozitív élmények kellenek, valamint büntetés nélküli nevelés, gondoskodás, jutalmazás.
Jutalmazni kellene az előzetes letartóztatásban lévő kiskorúakat?!…
– Igen. Meggyőződésem, hogy nem büntetni, hanem gyógyítani kell őket. Ezek a gyerekek nagyon sokszor áldozatok is; tetteikkel tükrözik azt a bűncselekményt, aminek elszenvedői, részesei voltak korábban, legyen ez például rablás, életellenes vagy – egyre gyakrabban – szexuális bűncselekmény. A magyar társadalomnak sajnos nagyon „jó” érzéke van arra, hogy megtalálja a kisebbségeket, eldöntse, ki az, akit a margóra lehet tolni, be lehet skatulyázni, meg lehet ítélni. Ez borzalmas tény. Sajnos ezt látni a gyerekközösségekben, a pedagógusok között, és ebben nagy szerepe van a médiának is. Pedig nagyon tudatosan kell(ene) arra törekedni, hogy egyben tartsuk a közösségeket.
Minél inkább elvadítunk egy gyermeket, annál nehezebben fogunk boldogulni vele. Ha nem az a kiindulópont, hogy emberként kezeljük, akkor csak az ellenállását váltjuk ki. Az az idő, amit egy zárt intézményben tölt, így is, úgy is lejár, és ő mindenképpen kikerül a társadalomba. Ki tudja, kinek lesz az osztálytársa, szomszédja, ki fog vele találkozni a boltban vagy a moziban? Nekünk sem lehet mindegy, kivel élünk együtt. Egy ma már nyugdíjas kolléganőm mondta: „Ha semmi mást nem tudok adni neki, csak annyit, hogy egy másik idős asszonyról az eszébe jutok én, akitől kapott valami jót, az már eredmény.” Én is azt mondom: próbáljuk meg, nincs vesztenivalónk. Igazán nagyot azokkal lehet elérni, akik nagyon mélyen vannak. Érdemes őket az első kapaszkodóig eljuttatni, és onnan már sok mindent maguktól is el tudnak érni. Ez a célunk.
Konkrétan mivel jutalmaznak?
– Ebben a zárt struktúrában elég kevés erre a lehetőségünk. .Nagyon szigorú fizikai és jogszabályi keretek között dolgozunk, de nem mindegy, hogy e kereteket milyen szakmai tartalommal töltjük meg. A törvény előírja, hogy mi jár egy fogva tartott gyereknek. Ezt nem vonhatjuk el. Tehát ki kellett találnunk olyan pluszokat, amiket a törvény nem ír elő, de nem is tilt. Ezek a gyerekek csak nagyon rövid időben tudnak gondolkodni. Ezért soklépéses és gyors a visszacsatolási rendszerünk. Egy nap háromszor van szemle, aminek lényege a létszám és a gyerek körülményeinek ellenőrzése. Reggel, délben, este felügyelet, átadás-átvétel van, ezenkívül délben és este értékelik is a gyerekeket: pluszt kap, aki a kötelezettségei felett teljesített, mínuszt, aki alatta, és karikát, aki elvégezte a dolgát. Ez tehát napi kétszer történik meg, és ez alapján zajlik kéthavonta a fokozatrendszerbe történő besorolás, mely szerint valaki lehet néző, látó vagy értő.
Ön találta ki ezeket a sokatmondó kifejezéseket?
– Én, de tulajdonképpen azt is mondhatnám, hogy ők, hiszen ők mondják azt, hogy „még újonc, még csak néz ki a fejéből”, vagy azt, hogy „már látja, hogy mi a dolga”, a régiekre pedig azt, hogy „ők már értik az egészet”. Kéthavonta kerülhetnek feljebb, de bármelyik helyettesem bármikor le tudja fokozni őket. A magasabb fokozathoz többletlehetőségek járnak; olyanok, amik itt bent nagy értéket képviselnek: több (ingyen)telefonálás, több látogatás, látogatáskor a hozzátartozó megölelése, saját ruhanemű, saját ágynemű, tusfürdő és dezodor – komoly státuszszimbólumok az itteni rendszerben. Sokszor írunk ki tanulmányi versenyeket is, ahol például egy márkás cipő a jutalom. Nagy érték a félévente kapható igazgatói jutalom: olyankor behozhatják a hozzátartozójukat, és megmutatják nekik, hogy és hol élnek, tanulnak és dolgoznak. És van még egy anyagi jutalmazási lehetőség: a heti két munkanapon elvégzett munkáért óradíj alapú fizetés jár, de csak az értékelhető munkáért. Az összeg megjelenik a számlájukon, amiből a nevelők révén vásárolhatnak maguknak. A biliárdasztal és a dartstábla használata pedig csoportszintű jutalmazási lehetőség. Segélyt, zsebpénzt nem adunk, viszont folyamatosan keressük a lehetőségeket a jutalmazás további formáira.
Nemcsak jó szót kapnak tehát, hanem napi ötszöri étkezést, tiszta ruhát, oktatást, fejlesztőfoglalkozásokat, fizetett munkát… A rácsoktól és a zárt ajtóktól eltekintve tulajdonképpen teljesen érthető, hogy szeretnének itt maradni… Rengeteg gyerek nem kap annyit odakint, mint ők itt bent.
– Azért azt tegyük hozzá, hogy itt nemcsak szeretet, ellátás, fizetés, de rendkívül nagy szigorúság is van. Vezényszóra köszönnek, alakzatba állnak, ha belép egy felnőtt. Senki sehova nem mehet el kísérő nélkül, az épületen belül sem. Heti négy napon tanulnak (elsőtől a tizenkettedik osztályig, kiscsoportban vagy egyénileg), és két napot dolgoznak (kertészkedés, állatgondozás, mosás-varrás, gépi munka, karbantartás, kézművesség). Reggel hattól este fél tízig a napjuk minden perce be van osztva. Nincs hagyományos szabadidő. Napi háromszor van szemle. Erősen hierarchikus a rendszer, erősen tekintélyelvű a módszer, ami azért fontos, mert ezeknek a gyerekeknek nagyon kellenek a határok és a szabályok, hiszen mielőtt idekerültek, nem láttak olyat, hogy valaki mindennap reggel felkel, és elmegy dolgozni vagy tanulni. Az a szociokulturális kör, amiből hozzánk érkeznek, nagyon távol áll a többségi társadalom normáitól. Ha egy átlagosan tizenöt éves gyerek idekerül, az azt jelenti, hogy tizenöt évig nem a jó irányba tartott. Nekem nincs tizenöt évem bepótolni vagy korrigálni a nem megfelelő szocializációját, legfeljebb kettő – ezért ezt sokkal közvetlenebbül, tervezettebb módon és feszesebben kell megtennem, jóval több és intenzívebb szabállyal.
Mint a katonaságnál?
– Igen, a javítóintézeti nevelés megjelenésében és céljában tulajdonképpen egy katonai alapképzéshez hasonlít. Eltúlzott és sarkított szabályok vannak, de életszerűek, hiszen a társadalom alapnormáit képezik le. Azt követeljük meg, amit a „kinti” élet is: tudjon köszönni, válaszolni, érthetően beszélni, tanulni, dolgozni stb. Nem teszünk mást, mint hogy nagyon erősen és közvetlenül szocializálunk, az „odakint” jellemző állandó magyarázkodás nélkül. A szakma ezt viselkedésterápiás módszernek nevezi: először nem személyiséget formálunk, hogy majd ahhoz alakuljon a viselkedés, hanem erősen meghatározzuk a viselkedést, és ez majd idővel beépül a személyiségbe.
Milyenek a gyerekek reakciói a szigorú szabályokra?
– Ha ezt húsz évvel ezelőtt valaki megkérdezi tőlem, azt válaszoltam volna, hogy ilyen szigorú szabályrendszer esetén biztosan opponálnak. De nem ez a helyzet: a bekerüléskor annyira meg akarnak felelni a számukra ismeretlen szabályrendszernek, hogy elfelejtenek tiltakozni. Az elfogadást segíti az is, hogy az értékelés – mint ebben az intézményben minden – teljesen nyilvános és transzparens. Nekem fontos a személyes kapcsolat is ezekkel a gyerekekkel, mindennap rászánom az időt, hogy beszéljek velük, esténként körbejárom a csoportokat. Sokat vagyok köztük, velük, és ezt ők nagyra értékelik.
Kik és hányan dolgoznak még az intézményben?
– Összesen százhúsz fő. Ennyi felnőtt jut az állandóan változó számú, körülbelül ötven–száz gyerekre. Van egy kilencfős mentálhigiénés csapat, amit én hoztam létre, ezenkívül van tizenhét technikai dolgozó, húsz rendész, a többi pedig pedagógus és – egyre több – szociális szakember. A mentálhigiénés csoportba tartozó pszichológus, gyógypedagógus, belgyógyász, pszichiáter és szociális szakember a befogadást követő harminc napon belül vizsgálja a csoportba kerülő gyereket, életútjából és személyiségképéből kiindulva készítenek egy gondozási-nevelési és egy oktatási tervet, amely alapján eldől, hogy milyen iskolai osztályba és melyik nevelési csoportba kerül. Ez azért is fontos, mert az idekerülő 12–21 évesek gyakran a hatévesek szocializációs szintjén vannak; ezért dolgozik óvónő is az intézményben.
Mennyire fontos a munkatársak szakmaisága, tapasztalata?
– Ahogy mondani szoktam, lehetne ezeket a gyerekeket csak őrizni, de ennél sokkal többet szeretnék adni nekik. Éppen ezért fontosnak tartom, hogy kvalifikált, sokat tapasztalt munkatársaink legyenek. Ugyanakkor fiatalokkal is szeretek dolgozni, mert ők hoznak új ötleteket. Minden munkatársamról elmondhatom, hogy nem azért van itt, mert ez jutott neki. Aki itt van, szívét-lelkét ideteszi. Van olyan munkatársam, akit egy jó nevű gimnáziumból csábítottam ide. És azt is tudom, hogy aki váltani szeretne, az jobbnál jobb középiskolákban helyezkedhet el, hiszen ha itt helytállt, akkor máshol is biztosan jól fogja végezni a dolgát. Ilyen szempontból jó referencia vagyunk.
A szociális munkában nagy a kiégés veszélye. Ez mennyire jellemző ebben az intézményben?
– Folyamatosan gondolkozom ezen, és keresem a lehetőségeket. Ezért is képzem magam, és ezért is vállaltam, hogy rendszeresen tartok előadásokat hagyományos iskolákban: mesélek az iskolásoknak az intézetben élőkről; a javítóintézetben pedig mesélek olyan gyerekekről, akik sorsa példaértékű lehet számukra. Külföldön nagyon komoly rendszerek épülnek a szociális munkások kiégésének kezelésére; bízom benne, hogy előbb-utóbb nálunk is egyre jobban fognak figyelni erre.
Az „eredményeik” igazolják a módszerüket?
– Azt hiszem, igen. Eleinte voltak kétségeim, de most már egyre nehezebben lennék meggyőzhető arról, hogy másként kellene csinálnom. Van olyan gyerek, aki retteg attól, hogy ki fog kerülni innen. Leveleket ír nekem, hogy szeretne később is meglátogatni, és beszélgetni velem azután is, hogy elmegy innen. Még azt is írta, hogy nagyon szeretné, ha ilyen apja lenne. Micsoda meghasonlás! Ez egy zárt intézet, és én a fogvatartója vagyok, mégis ragaszkodik hozzám és a helyhez – mert ez az a hely, ahol először kapott jó szót, ahol először érezte, hogy elfogadják, szeretik. Sokan tartják velünk a kapcsolatot kikerülésük után is, meglátogatnak, levelet írnak, mesélnek magukról. Természetesen a gyerekeknek is mindig elmondjuk, hogy „odakint” miért nem szeretik őket, és hogy ők is tettek azért, hogy ez így legyen, de mindig hozzátesszük: itt vannak, akik kezet nyújtanak nekik, emberként kezelik őket, és az a céljuk, hogy segítsenek rajtuk. Ezért nekik ezt a kezet alázattal kell fogadniuk, mert ha nem teszik, lent maradnak. Nem mindenki fogja ezt fel, de a legtöbben igen.
A Jószolgálat-díj is egyfajta visszajelzés…
– Maga a jelölés, ahogy a jelölések száma is óriási elismerés. A jelölők között van olyan, akit gyermekként én neveltem – ennél jobb visszacsatolás szerintem nincs is. Hogy gyerekként mit mond valaki, az is fontos és sokatmondó, de a felnőtt szavának sokkal nagyobb súlya van. És aki innen kikerülve felnőttként megállja a helyét, annak a szava a leghitelesebb. Ez a visszajelzés nekem erőt ad a folytatáshoz, és ahhoz, hogy ezt a szemléletet nemcsak folytatni, hanem terjeszteni is érdemes.
