Nem tyúkanyó, hanem anya

Berg Judittal eredünk népszerű meséinek forrásvidékére. A Maszat, a Hisztimesék, a Rumini, a Lengemesék vagy az Alma szerzője szerint a mese a túlélés eszköze lehet. Emellett arról is kérdezzük az írót, mitől hiteles egy meseíró, tényleg megfenyegették-e a Rumini folytatásáért, és miért küzd a szuperháziasszony sztereotípiája ellen.

Még mielőtt elmerülnénk a beszél­getésben, hadd tegyek fel egy kérdést, ami minden szülőt foglalkoztat: hol vannak Maszat szülei?

Maszatnak vannak szülei, de a me­sében valóban nem tűnnek fel. Nem mintha nem volnának fontosak, de Maszat saját gyermeki világában éli meg a kalandokat. Ráadásul akadnak barátai, és persze ott van Hóchóc, aki amolyan felnőttként okos tanácsokat ad neki. De az egész történet megma­rad a gyermekuniverzumban. Mielőtt belevágtam volna a Maszat-sorozat­ba, beszélgettem Marék Veronikával, a korosztályos mesék körében min­tának számító Boribon szerzőjével, és eközben jöttem rá, hogy nincs szük­ség szülők szerepeltetésére a mesében. Egyébként Maszat esetében minden azt sugallja, hogy a háttérben igenis van egy harmonikus család. Agócs Írisz illusztrátor pedig kitalálta azt a belső poént, hogy ahol csak lehet, lerajzolja Maszat nagypapáját. Amikor Maszat utazik vagy boltba megy, ott van vele a nagypapa.

De a villamoson nincs vele, csak Sári és Pötyi baba…

Valóban, de attól még, hogy nem látjuk a szüleiket a villamoson, még lehet, hogy ott vannak. A saját gyer­mekeimnél visszatérő tapasztalat volt, hogy mindent egyedül akartak csinál­ni. Én már indultam volna, de ők még mindig egyedül akarták megkötni a ci­pőjüket, ők akarják tolni a kistestvérük babakocsiját – hiába hajmeresztő a lát­vány néha –, és sorolhatnám a hasonló élethelyzeteket, amikor egyedül akar­nak megoldani mindent.

Maszatnál tehát ott van a család, de a Lengemesék főszereplőjének, Füttyös Vilkónak a története úgy kez­dődik, hogy apuka eltűnt. Pontosab­ban felderítőútra ment. Ez amolyan fedőtörténetnek hangzik, mint amit a bebörtönzött anyukák mondanak a gyermeküknek a távol lévő apuká­ról. Vilkó édesapja börtönben van?

A Lengemesék esetében bizony ne­kem is hiányérzetem volt. Kezdetben Vilkó anyukája sem szerepelt, később viszont beleírtam. De annyi gyereket zavar, hogy az apuka hiányzik, hogy egy következő kötetben megírom Füttyös Tóbiás igaz történetét.

Olyan ez, mint a Csillagok hábo­rúja előzményrészei?

Valahogy úgy. Azt is megírom majd, hogy amikor Vilkónak már lesz nádirigója, megkeresi az édesapját, és haza is hozza.

Ekkora nyomást érzett az olva­sók részéről?

Rengetegen kérték, és ebben a kér­désben indokoltnak éreztem az észre­vételüket. Ez egy érzékeny kérdés, mert az sem jó, ha az író tollát az olvasói igé­nyek vezetik. De a legnagyobb nyomást a Rumini folytatása kapcsán éltem meg. Volt, aki képletesen meg is fenyegetett.

Fenyegették?

Mi most nevetünk ezen, de meg­történt, hogy halálosan kétségbeesett levelet írt egy szülő, mondván, a gyerek végre rákapott az olvasásra, és nem te­hetem meg, hogy nem vagyok hajlandó tovább írni. Sokan küldtek gyerekraj­zokat, hogy érzelmileg hassanak rám, mások könyörögtek, szóval nem volt könnyű. De a végén mégis az döntötte el a kérdést, hogy én is vágyni kezd­tem egy újabb Rumini-történetre. Van viszont, amiből nem engedek. A gyere­kek például szívesen elmennének abba az irányba, hogy minél könnyebben ol­vasható, pörgős, kevés leírást és ren­geteg párbeszédet tartalmazó meséket adjunk a kezükbe, de szerintem ennyi­re nem szabad kiszolgálni az olvasók pillanatnyi elvárásait. Írói küldetésnek tartom, hogy alakítsam az ízlésüket, és a nehézkesebb, lassabb dolgok iránt is fogékonyabbá tegyem őket. Szeretem azt is, ha olvasás során kedvük támad egy-egy felmerülő kérdésen elgondol­kodni.

A nádirigóval fontos részhez ér­tünk, mert a Lengemesék egyik nagy erénye, hogy – sok divatos és bugyuta mesétől eltérően – ebben a történet­ben változnak a szereplők, van benne beavatás, vannak „szent” tárgyak és társak, akik segítenek az akadályokat leküzdeni. Számos olyan elem, ami sok kortárs bestsellerből hiányzik. Tudatosan alkalmazza ezeket?

Én sem szívesen olvastam a gyere­keimnek azokat a meséket, amelyek­ben a szereplők egydimenziósak, de szerencsére hihetetlenül pezsgő közeg alakult ki Magyarországon, és rengeteg jó mese lát napvilágot. A gyerekiroda­lom még mindig felszállóágban van, de a sokaságban természetesen akadnak kevésbé igényes szerzők is.

Az igényes irodalom képviselője­ként nagyjából másfél évtizede ír me­séket. És ahogyan a szereplői is fej­lődnek, úgy könyveinek célközönsége is cseperedik. A kezdeti Hisztimesék­hez képest a Polgár Judit közremű­ködésével készült Alma már idősebb korosztályhoz szól. A gyermekeivel együtt fejlődnek a meséi?

Nyilván az én érdeklődésem is abba az irányba hajlik, amilyen élet­korúak a gyermekeim, és olyan tör­ténetek jutnak eszembe, amik őket és a barátaikat érdekelhetik. A Hisztime­sék 2005-ben jelent meg, Lilu lányom akkor még kisgyermek volt. Az azó­ta eltelt időszakban rengeteget tanul­tam, tudatosabb lettem, szakmailag is fejlődtem. Ezért az utóbbi évek írásait érettebbnek tartom. De mindez ösz­tönösen indult. Lilu rendkívül nehe­zen kezelhető, hisztis gyerek volt. Ter­mészetesen nem ő tehetett róla, hanem mi, a szülei. Az első férjemmel viha­ros szerelemmel házasodtunk össze, de hamar kiderült, hogy képtelenek vagyunk békességben együtt élni. Lilu pedig megszenvedte ezt a rettenetes helyzetet. Puskaporos hordóra szüle­tett. Kimenekültem ebből a házasság­ból, de Lilu kellő vihart élt meg ah­hoz az élete első másfél évében, hogy zaklatottá váljon. Próbálkoztam szép szóval, türelemmel és határozottság­gal – mindhiába. Egyedül a mese segí­tett. Később a Ruminit is neki szántam karácsonyi ajándékként. Ötéves volt, és olyan történeteket akartam mesélni neki, amelyeket én is élvezek: hiányzott már a kaland, a fordulatosság. Családi kirándulásra mentünk Liluval és a ki­csi Borival. Az idősebb számára a kis­testvér még nem volt annyira fontos, mert játszani még nem lehetett vele, anya figyelmét viszont lekötötte. Lilu mindenképpen egeres mesét akart, én viszont izgalmas, kalandos, kalózos, kincskeresős mesére vágytam. Így szü­letett meg a kisegér, aki tengerre szállt.

A meseírás terápia volt?

Szó szerint. A Hisztimesék mind­kettőnk túlélését szolgálták. Rájöttem, hogy ha mesélek neki egy kislányról, aki csupa olyan dolgot nem akar, mint amilyet Lilu sem, és a mesebeli kis­lány megbékél, akkor Lilu is lenyug­szik. Volt mese a kislányról, aki a ho­mokozóban fetrengett, és nem akart hazamenni, aki nem akarta bevenni az orvosságot, akinek nem volt ked­ve fürdeni – és innentől kezdve mű­ködni kezdett az életünk. Amikor már mind a négy gyermekem megszületett, a legkisebb, Vimos pedig egy-másfél éves lehetett, és köpködte ki a papit, amit kotyvasztottam neki, akkor Lilu odafordult az öccséhez: „Hát, Vilmos, edd meg szépen a sütőtököt! Mesélek neked egy történetet egy kisfiúról, aki nem akart ebédelni.”

A túlélés kifejezést használta. A mesék a túlélést szolgálják?

Bizonyos értelemben mindenkép­pen. A népmesék azokat a lelki szük­ségleteket, vágyakat, hiányokat segíte­nek feldolgozni, amiknek a kiélésére egyébként nincs mód. Támaszt és lel­kierőt adnak.Az idegenbe szakadt fi­úknak segít legyőzni a honvágyat, re­ményt ad a legkisebbnek, hogy igenis ő is győzhet, legyen bátorságunk szem­benézni a külső és belső sárkányokkal. Mert csak annak van esélye, aki meg­teszi ezeket a bátor lépéseket – annak viszont van. Elképesztő fontos üzene­teket kódoltak a népmesékbe.

Melyik a kedvenc népmeséje?

Gyerekkoromban állandóan elő­került Benedek Elek Világszép nádszál kisasszonya, de a kedvencem egy erdélyi mesegyűjteményben bújt meg. Nyolcéves koromban belém égett ez a mese, később elfelejtettem, és csak felnőttként jöttem rá, hogy ez az én kedvencem. Az istenhegyi székely le­ány félelmetes és kegyetlen történet, ami gyermekként a lelkem mélyéig megrázott. Amikor néhány éve erről beszélgettem Boldizsár Ildikó mesete­rapeutával, ő mondta, hogy rendkívül fontos, hogy felidézzük gyermekko­runk kedvenc meséjét. Nem emlékez­tem a címre, csak arra, hogy van egy lány testvérpár, amelynek egyik tagja szép, kedves, ártatlan, szende, a má­sik viszont kemény, dölyfös, katonás, nem is akar lány lenni. A mese az ő kettejük történetét mondja el, egészen addig, amíg ki nem derül, hogy ter­mészetesen egy lányról van szó, aki két szerepet játszik. És valóban, egész gyermekkoromban ezzel küzdöttem: királylány akarok lenni, aki sok gye­reket szül, de kaszkadőr is akarok len­ni, a világ kalandora, aki sosem megy férjhez. Most utólag már nem csodál­kozom azon, hogy ez a mese megszólí­tott engem… De sokáig nem találtam, mert nem emlékeztem a címére. Egy­szer azonban egy könyvbemutatón egy pódiumon ültem Rakovszky Zsuzsá­val, aki a beszélgetés során kimondta Az istenhegyi székely leány címet. Ak­kor döbbentem rá, hogy ez volt az én mesém.

Amikor felkértük az interjúra, visszakérdezett, belefér-e A Szív új­ságnak, hogy kétszer is elvált. Termé­szetesen kíváncsiak vagyunk a mon­danivalójára, de megkérdezem: meseíróként okozott-e önnek hite­lességi válságot, hogy nem harmo­nikus családban neveli a gyermekeit?

Először is szeretném leszögez­ni, hogy egy patchworkcsalád is le­het harmonikus. Mostanra az enyém is ilyen. Másrészt örülök, hogy végül beszélgetünk, csupán a rossz tapaszta­latom miatt kérdeztem vissza. Akadt ugyanis családi magazin, amelyik vis­szavonta az interjúkérést, miután meg­tudta, hogy elváltam. De pályakezdő koromban volt olyan zsidó orgánum is, amely amiatt nem közölte a velem készült interjút, mert a beszélgetés vé­gén kiderült, hogy nem ápolom a zsi­dó hagyományokat. Az egyik dédapám zsidó volt ugyan, a családom másik ága viszont német és svéd gyökerek­kel rendelkező katolikus, félig erdélyi származású édesanyám pedig refor­mátus templomba járt. Bár a gyökerek nagyon fontosak, számomra a vallá­sosság nem annyira. A hitelesség kér­dése érdekesebb. A második válásom nagy válságot jelentett számomra, mert minden igyekezetem ellenére egy na­gyon jó emberrel nem tudtam együtt élni. Az én belső válságomat megsíny­lették a gyerekeink. Bár nem vesze­kedtünk, és nagy volt a szeretet köz­tünk, én olyan rosszul éreztem magam a bőrömben, hogy Lilu lányom azt hit­te, rákos vagyok. Azért is beszélek erről nyilvánosan, mert hiszek benne, hogy lehet változtatni. Az ember tegyen meg mindent annak érdekében, hogy ápol­ja a házasságát, és rendezze külső és belső konfliktusait. De ha ez sokadik nekifutásra sem sikerül, akkor becsü­letesebb, ha békében, de távol élünk egymástól. A hitelességemet akkor kér­dőjeleztem meg, amikor megijedtem a következményektől: négy gyereket egyedül nevelni nem éppen bátorító kilátás. Akkor nem lettem volna hite­les, ha hagytam volna, hogy a félelme­im döntsenek helyettem.

Ez az istenhegyi székely leány va­lódi története?

Számomra igen. Az emberek sze­retnek a meseíróra amolyan tyúkanyó­ként vagy tündérkeként gondolni, aki körül minden rendben van otthon. Vagy pedig egy született nagymama. Sokan meglepődnek rajtam. Dús ha­jam van, és a négy szülés ellenére vé­kony vagyok, úgyhogy előszeretettel hordok rövidebb szoknyát. „Azt hit­tem, hogy ezeket a meséket egy nagy­mama írja!” – csattant fel egyszer vala­ki, amikor meglátott. De általában azt hiszik, hogy hivatásomból kifolyólag konyhatündér vagyok, egy szuperházi­asszony. Jól főzök ugyan, és mindig van meleg étel az asztalon, de nem szere­tek főzni, sem háztartást vezetni. Sok­kal fontosabb, hogy a gyermekeimmel viszont jóban vagyok, sokat beszélge­tünk, és megosztják velem a lelki életük változásait. Ez nekem többet ér, mint hogy megfeleljek a tyúkanyós elvárá­soknak.

A cikk A SZÍV Jezsuita Magazin 2021. májusi számában jelent meg, ide kattintva belelapozhat, megvásárolhatja, vagy akár elő is fizethet a lapra!

Fotó: Kenéz Kira