Nem nyaralunk, csak máshol vigyázunk a gyerekeinkre, avagy szülőként manapság jellemzően nem kikapcsolódásról, feltöltődésről szól ez az időszak (sem). Van helyette káosz, feszültség, túlterhelődés és szeretet, móka, kacagás különleges keveréke.
Ez a tizedik nyár, amit két gyerek édesanyjaként töltök el. És tudom, már csak néhány van hátra, amikor élvezhetem a társaságukat – legalábbis ilyen hosszan. Amikor sütkérezhetek a kíváncsi, szerető jelenlétükből fakadó fényben, amikor hallgathatom a kiguruló kacajokat és sikolyokat a vízparton, amikor beszippanthatom – csak a nyári napokra jellemző – túláradó életörömüket. Amikor pörölhetek, amiért a szanaszét csöpögő őszibarackkal foltozzák tele a ruhájukat, fejem tetejére állva próbálkozhatok a lehetetlen küldetéssel, hogy időben ágyba parancsoljam őket a balzsamos nyári esték hívogató lendülete ellenére, és sóhajtva tehetem félre a magammal hozott könyvet a strandon, hogy békés napozás helyett újabb vízicsatába kezdhessek.
Forrás: Dreamstime/Sabelskaya
Hiába érzem, mennyire véges ez. Hiába féltem ezt a puha, édes burkot, amit a kisgyerekes nyarak most még körém vonnak. Erősen él bennem a nehézségek emléke is, a nehézségeké, amelyekkel ebben a tíz évben kellett nyaranta megküzdenem.
Az első olyan nyaralásé például, amikor két kisgyerekkel vízparton töltöttünk el néhány napot. Felrémlik az indulási stressz, a bepakolandó tárgyak beláthatatlan mennyisége, az előkészületek elképesztő mentális terhe. Vonattal utaztunk két kicsivel, hagytam, hogy a baba, aki nemrég kezdett mászni (és soha le nem állt) feltörölje a vonatfolyosót, közben a figyelmem egy pillantra sem lankadhatott, figyeltem minden potenciális veszélyforrást, zötykölődést és hirtelen fékezést, szájba vehető szemetet. Mindez a vízparton csak tovább folytatódott: a homokevés megakadályozását egy idő után feladtam, csak a termések, kavicsok lenyelését igyekeztem megakadályozni. A baba századjára is megindult a mély víz felé, hiába merült el előtte már kilencvenkilenc alkalommal, és én századjára is kikaptam őt, várva, hogy a tapasztalat egy idő után erősebb lesz a kíváncsiságánál.
A nagyobbik eközben visított, ugrált, fára mászott, pacsált, játszani hívott, fogócskázott, a legrosszabb pillanatokban jelentette be, hogy éhes vagy hogy kakilnia kell. Tudatos szülőként nagy erőkkel igyekeztünk minél korábban lent lenni a parton, és a déli órákban árnyékos helyen tartani örökmozgó csemetéinket: meséskönyv, társas, rajzcucc, uzsonna egész tárházát vonultatva fel.
Emlékszem, hogy arra gondoltam, mások biztos jobbak ebben, mások nem fáradnak el rögtön amikor megérkeznek nyaralásuk helyszínére. Esténként az idegrendszerem a teljes összeomlás szélén állt, a rengeteg odafigyelés és az örökös készenléti állapot mélységesen kiszívta az erőimet. Aztán persze később, az évek során mi is kerestük a könnyítést: próbáltunk nagyszülőkkel vagy baráti társasággal közösen nyaralni (mindkettő tud segítség is lenni, és egyben plusz nehézségeket jelent), próbáltunk ismerős, bejáratott helyekre menni, kitapasztaltuk, hogy melyik a Balaton legárnyasabb strandja. De a remény, hogy ezek a nyaralások a kikapcsolódáshoz kicsit is hasonlítsanak, sosem valósulhatott meg.
Emlékszem, amikor először maradtam otthon egyedül a nyaralást követő maradék vakációs hetekre két kicsi gyerekkel (egy fél évessel és egy három és fél évessel) óvoda, közétkeztetés, egyéb segítség nélkül. A rám váró feladatok irreális mennyiségéről nem gondolkodtam el, azt hittem, ez a fajta terhelés normális, hisz mindenki ellátja a gyermekeit.
Így tettem én is azt, amit kellett: szoptatni, altatni, ringatni próbáltam egy kisbabát, miközben pörgős, mindig aktív, mindig hangos bátyja lebontotta a házat, inni kért, játszani hívott, visított, élt. Még a reggeli maradványait próbálom eltüntetni az asztalról, de már szaladok is a szobába, sír a baba, mert a bátyja “csak kipróbálta” milyen megnyomkodni a szemét. Még gondolatban sem juthattam odáig, hogy mi lesz az ebéd, mire a gyermek már éhes. Egyetlen répa megpucolása, egyetlen tányér elmosogatása is óriási feladatnak tűnik, amikor pici gyermekeim örökmozgó jelenlétével van tele a ház, a saját gondolataimat sem hallom, és harmadjára megyek be a kamrába, mire eszembe jut, miért is mentem oda.
Tudom, értem, hogy a gyerekemnek arra lenne szüksége, hogy kicsit lenyugodjak én is. Hogy mély levegőt vegyek, kikapcsoljam a fejemben masírozó teendők sorát, hogy a szemébe nézzek, ellazultan figyeljek, és ha kell, türelmesen, egymásra figyelve kezdhessünk egy feladatba közösen. És sokszor meg is tettem ezt. Elengedtem a teregetést, és indultam legózni. Kendőben magamra kötözött kisbabával és sámlin egyensúlyozó (folyton izgő-mozgó, kis híján felboruló) óvodással közösen pucoltam a zöldséget. Némely napokon sikerült jelen lennem ennek a szépségében, ott tartani a figyelmem, örülni az életemnek.
De sok más napon ez nem sikerült. Amikor óránként felébredtem az előző éjszaka, amikor a fejem tele volt a magam nehezével, amikor a túl sok inger, a túl nagy zaj elszívta az erőm, amikor elfáradt az agyam a folyamatos multitaskingban, a mindenfelé figyelésben, amikor csak arra vágytam, hogy most egy egész napon át ne szóljon hozzám senki, de tíz perc sem adatott. Olyankor a napokat csak túlélni próbáltam, olyankor a gyerekemet türelmetlen ingerültséggel utasítgattam, a babám a bennem lévő feszültség árnyékában maga is nyugtalan lett, és egy percre sem lehetett letenni.
A legnehezebbek az ebéd utáni altatások voltak ezen a nyáron: hármasban feküdtünk le az ágyba, szopizó kisebbik az egyik oldalról, hozzámbújni vágyó kisfiam a másikról. Minél fátyolosabb, álmosítóbb hangon igyekeztem mesélni, a nagy annál élénkebb lett, ficergett, semmi nem volt jó: utasított, hova tehetem a kezem, birizgálta a hajam, a kákán is csomót keresett. Minél jobban igyekeztem az irracionális kívánságokat kiszolgálni, annál nyugtalanabbul talált újabb ürügyeket az elégedetlenségre. Hogyne tudtam volna, hogy igazából arra vágyik, hogy egy kicsit most az övé lehessek. Tudtam azt is, hogy minél inkább pisszegek és próbálom csendre inteni, annál hangosabban fog felszínre törni belőle a feszültség – mégsem volt más eszközöm. A kicsi elaludt, majd sírva ébredt, amikor a nagynál elpattant a cérna és visítani kezdett, és előbb-utóbb én is kiabáltam. Nap nap után, újra és újra katasztrófába torkollt az ebéd utáni alvás.
Már a nyár vége felé jártunk, amikor végre kimondtam magamnak: ez így nem működik, valami mást kell kitalálnom. Aznap hajnalban kilopództam a gyerekeim mellől, elcsendesedtem, befelé figyeltem, segítséget kértem. És azon a napon először – korábbi szilárd elhatározásommal szembemenve –ültettem le a fiamat a laptop elé rajzfilmet nézni. Egyetlen rész Bogyó és Babóca alatt altattam el a kislányomat, tettem le az ágyba, és tudtam odamenni a nagyobbhoz. Az epizód véget ért, ő nekem mesélt tovább, örömmel pattant a karomba, és az odafigyelésemnek hála hamarosan elcsendesedett. Egyetlen merev elvvel aznap kevesebb lettem, két békésen alvó gyerekkel, két szabadon felhasználható órával több.
Azóta is sokszor eszembe jut ez a történet, ha valamilyen családi nehézséggel szembesülök. Sokszor olyan nagyon biztosak vagyunk a dolgunkban, tudjuk, mi a jó és mi a káros a gyerekeinknek, tudjuk, miért lehet elítélni egy másik szülőt, és mitől tudjuk magunkat különbnek érezni. De a küzdelmes gyereknevelési helyzetek viharában megtanultam: semmi nem fekete vagy fehér. Mi van, ha néha minden elvünknél fontosabb, hogy én, anyaként hogyan találok magamnak cseppnyi nyugalmat? Lehetséges-e, hogy a legküzdelmesebbnek tűnő helyzetekben épp egy nem várt megoldással vághatjuk át a gordiuszi csomót? Mi van akkor, ha mindaz, amit eddig a családi életről hittem, nincs is kőbe vésve, ha lehet kreatívan, a saját családom igényeire szabva és közben a saját belső hangomra is figyelve élni?
Érzem, hogy miközben az első kétgyerekes nyaram emlékeit leírom, bekúszik a gyomromba egy lappangó érzés: a szégyené. Ezt az írást talán olyanok is olvassák majd, akiknek nem kettő, hanem sokkal több gyereke van, vagy nehézségeik, amelyekkel naponta szembesülnek, a csip-csup hétköznapi feszültségeknél messzemenően komolyabbak. Akiknek csendben eljátszogatott minden gyereke, míg elvégezték a házimunkát, vagy akik mindenféle bonyolítás nélkül ágyba tudtak parancsolni mindenkit ebéd után. Olyanok, akik évek óta hiába áhítoznak saját kisbabára, és akik számára a gyereknevelés emberfeletti küzdelmeiről írni üres panaszkodás. Olyanok, akik mind ügyesebbek, kisimultabbak, nehezebb helyzetekkel jobban meg tudnak küzdeni, életük ajándékaiért hálásabbak. Fel is csendül a fejemben a képzeletbeli hang, hallom amint kritizálnak, vagy azt mondják majd: ó, ez semmi!
A szégyen mellé társul azonban az eltökéltség is, azé az erőé, ami hisz a paradoxonokban. Hiszem, hogy egy ember küzdelme nem kell, hogy kioltsa a másikét. Hiszem, hogy sem a nehézségeinket, sem az adományainkat nem kell sorrendbe állítani. Hiszem, hogy a történeteink megosztása nem kell hogy elhomályosítsa a túláradó hálánkat. És hiszem azt is, hogy botlásaink, felemás megoldásaink, nem tökéletes nyári teljesítményünk – mind rendben vannak.
