A lelkipásztor számára különleges lehetőségek adódnak szolgálata során, hogy olyan mélyen lásson bele a többségi társadalom közelében, de attól egészen eltérő szociokulturális közegben élő emberek, közösségek mindennapjaiba, életfordulóiba, ahogyan az másoknak nem adatik meg. Ennek következtében aztán közvetítővé, egy teljesebb emberség és elfogadás tanújává, képviselőjévé válhat.
A Szív cikkei
„Minket minden felekezet megkeresett már”
Távol minden temetőtől, Lágymányos, Kelenföld és Szentimreváros határán található a műhelye. Konyhapulttól a kriptáig, ablakpárkánytól a közterületi bútorig mindenhez értenek itt, és mindent elkészítenek, ami kőből készül. A kerek nyolcvan éve működő családi vállalkozás legutóbbi munkáinak egyike a Mazsihisz Ferenc pápának átadott ajándéka volt. Tovább olvasom „„Minket minden felekezet megkeresett már””
Mindent a temetésről
A szerencsésebbek talán még egyáltalán nem vagy csak kevés alkalommal vettek részt temetésen, illetve nem kellett még elhunyt hozzátartozójuk örök nyugalomra helyezéséről gondoskodniuk. Mások már megtapasztalták, milyen ügyintézéssel jár ez a szomorú folyamat. De miért temetik el a keresztények a halottaikat? Milyen típusú temetések vannak, mik a szokások, miért tartanak gyászmisét, és hogyan fogja össze a fővárosi ügyintézést egy központi szervezet? A Budapesti Katolikus Központi Temetőlelkészség vezetője, Szederkényi Károly gazdagréti plébános segített megérteni mindezt. Tovább olvasom „Mindent a temetésről”
A legszínesebb ünnep
„Mondd meg, hogyan haltál meg, és megmondom, ki vagy” – írja Octavio Paz El laberinto de la soledad (A magány labirintusa) című esszékötetében. A Nobel-díjas szerző szerint a mexikói halottak napja, amely felkerült az UNESCO által jegyzett szellemi kulturális örökségek listájára, sokkal több egyszerű ünnepnél: a prekolumbiánus szokások és a keresztény hagyományok keveredése okozta kettősség az ottani identitás szerves részét alkotja. A mexikói kultúrkör képviselői ugyanis megpróbálják kijátszani a halált: miközben az elkerülhetetlentől rettegnek, gúnyt űznek belőle. Részlet a Szív magazin novemberi számában megjelent cikkből.
Mécsesek a kereszt alatt
Amikor hazaértem az iskolából, német rendszámú Mercedes parkolt az udvarunkban. Tudtam, hogy Ratschmann Tibi bácsi van nálunk, mert évente egyszer, szüretkor, mindig hazajött Németországból. A nagyapám volt a keresztapja. A Ratshcmannok és a Bogdanovićok kertszomszédok voltak. Tibi bácsinak német felesége volt, és született egy kisfiuk. Először vele tapasztaltam meg, hogy amit az iskolában tanítanak, az élesben is működik. „Ich heisse Árpád. Wie heisst du?” „Thomi!” – jött azonnal a válasz a szőke kisfiútól. Tibi bácsi megígérte, hogy egyszer elvisz magával Németországba, ha már egészen jól megtanulok németül. Később három évig Münchenben laktam, de Tibi bácsi akkor már nem élt. Thomikával sohasem találkoztam többé. Tovább olvasom „Mécsesek a kereszt alatt”