Kioffol, flexel, sus, cringe – kezeket fel, aki ismeri ezeket a szavakat! Ha már nyelvileg az ifjabb generációra hangolódunk az e havi „nagyon adom” kifejezéssel, megérdemlik, hogy utánanézzünk, mit is akarnak mondani nekünk, és megkeressük: hol vezet az út egymás felé?
„POV: anyám feje, amikor kiderül, hogy holnapra kell úszócucc” – mondja a gyerekem, és közben mutatja is, milyen az adott arckifejezés, szerinte. Ebből nekem persze tudni kell, hogy a POV azt jelenti, point of view, és egész egyszerűen arra utal, hogy az ő nézőpontjából hogy is néz ki az adott szituáció. De azt is érdemes tudnom, mit akar mondani, ha szerinte „túl ópé” a karakter, akit a testvére a szerepjátékban kitalált (OP, over-powered, azaz túl erős), mit, ha szerinte krindzs vagyok (cringe, azaz fura, „gáz”), és mit, amikor flexelni akar az új kabátjával (felvágni, menőnek tűnni).
Fotók: iStock
Rovatunk címe (Értjük egymást?) minden bizonnyal nem azzal a szándékkal született, hogy megkérdőjelezze, valóban értjük-e a szavakat, amelyeket a másik ember kimond, de úgy tűnik, a gyereknevelés részeként szó szerint véve is fel kell tennünk magunknak ezt a kérdést. Gyerekeink ugyanis „kiréjdzselnek”, amikor dühösek, „sus”-nak fogják tartani, amikor szerintük valaki nem mond igazat (suspicious, azaz gyanús), és gyakran LOL felkiáltással lepődnek meg (habár szó szerint hangosan nevetniük kéne, hiszen a LOL jelentése laughing out loud, valójában nem nevetnek, szóban csak a „nahát!” helyett használják). Nem csoda hát, ha néha úgy érezzük, nemcsak azt nem értjük pontosan, mi zajlik a gyerekekben, fiatalokban, hanem valójában magukat a szavakat sem, amelyeket kimondanak.
Nem teljesen ismeretlen jelenségről van szó, minden generációnak megvoltak a maga (az idősebbek számára sokszor érthetetlen) szleng kifejezései, és az emberiség minden korszakának része volt a fiatalok és a „bezzeg az én időmben!” szlogen közötti szembenállás. A tempó azonban, amellyel az elmúlt egy-két évtizedben megváltozott a világunk, soha nem látott mértékű, és számos olyan különbözőséget hozott a generációk közé, amelyek néha áthidalhatatlannak tűnnek. A nyelv változása persze csak tünet: az angol mindent átható egyeduralma, a közösségi média, az online tér és a számítógépes játékok világa olyan mértékben határozzák meg a valóságot, hogy nem meglepő, ha gyerekeink nyelvhasználatát is elemi módon, szükségszerűen át- és áthatja.
Ez azonban nem feltétlenül baj.
Mérhetetlenül könnyű lenne feketén-fehéren gondolkodni a kérdésről, a TikTokot és a gamervilágot egyértelműen rossznak, az érthetetlen jövevényszavakat édes anyanyelvünk elleni támadásnak, kiirtandó jelenségnek tekinteni – így azonban elszalasztanánk annak lehetőségét, hogy lépéseket tehessünk egymás felé. Ahhoz ugyanis, hogy egymás iránti tiszteleten alapuló együttműködés jöjjön létre a generációk között, őszinte kíváncsiságra van szükség.
A nyelv, amelyet használunk
Kamaszok mennek el mellettem az utcán, csevegnek. Ahogy közelebb érek, hallom, hogy mély, érzelmi témákról, párkapcsolatról esik szó, egyedül az a szokatlan, hogy angolul beszélnek. „Külföldiek” – gondolom magamban, míg meg nem hallom, hogy előzetes egyeztetés nélkül váltanak magyarra, bár a kiszemelt fiú üzeneteiben még így is találnak olyasmit, amit a magyar mondataikban is major red flagként (azaz nagy piros zászlóként, intő jelként) azonosítanak. Nem ritka jelenségről van szó: a fiatalok bizonyos köreit olyannyira átitatja az angolul fogyasztott tartalom, hogy szinte észrevétlenül ragad rájuk a nyelv, és némely gondolatot már szinte nem is tudnának magyarul kifejezni.
Nem feltétlenül az anyanyelv csökevényesedése ez a jelenség. Vannak szakértők, akik egyszerűen a nyelvelsajátítás új módjáról beszélnek. Az angol bizonyos regiszterei olyan magától értődő módon ragadnak hozzá a már megismert anyanyelvhez, olyan organikusan lesznek részei egész nyelvtani egységek, szókészletek, mondatok, kifejezési szándékok a használt nyelvnek, mintha nem is egy idegen nyelv tanulásáról lenne szó, hanem az anyanyelvi szókincs sajátos, folyamatos bővüléséről.
A SZÍV | Jezsuita Magazin – 2024. december – 2025. január
1800 Ft
Kapcsolódás – online és offline
Vasárnap délután, tizenkettedik születésnap a nagycsaláddal. A kínos, feszengő tortázás és bájcsevej helyett szokatlan kép tárul elénk a nappaliban: nagymama, nagypapa, nagynénik, unokatesók, szülők, gyerekek telefonnal a kezükben ülnek körben, sikongatnak, biztatják egymást, az idősebbek igazgatják a szemüvegüket, de így sem tudják követni, mi zajlik a készülékük képernyőjén, a gyerekek pedig óriásiakat nevetnek a bénázásukon. Az ünnepelt kérésére az egész család az ő kedvenc játékába csatlakozott be: among usoznak. (Virtuális megfelelője ez a gyilkosos játéknak: van egy imposztor, és körről körre szavazással próbálnak megszabadulni tőle.) A játék ugyan virtuális, mégis, egy térben, közösen játszva egészen új színeket kap, hiszen a kiszavazni kívánt imposztort könnyedén elárulhatják szavai, hangja vagy a testbeszéde.
A jelenetet tekinthetnénk veszteségnek, szomorúnak, amiért ezek a mai fiatalok még a családi ünnepen is a telefonon akarnak lógni, sőt károsnak is, hiszen nincs nap, hogy ne hallanánk a képernyők romboló hatásairól és a függőségről, amelyet okozni képesek. De nézhetjük úgy is, milyen szép megnyilvánulása ez a generációk közötti együttműködési hajlandóságnak, észrevehetjük, milyen csoda történik, amikor az idősebbek készek becsatlakozni a fiatalok világába. A csoda neve: kapcsolódás. Amikor ugyanis képesek vagyunk ráhangolódni arra, mi zajlik a másik világában, mélyen emberi igényeink közül az egyik lehető legfontosabb elégül ki.
És hogy miért olyan fontos ez? Ha a függőségekkel kapcsolatos szakirodalmat böngésszük, azt találjuk, hogy legyen szó alkoholról, drogról vagy akár munkáról, van egy közös, mindenhol jelen lévő tényező: a magárahagyottság érzése. Nem minden esetben arról van szó, hogy a függőségekkel küzdő ember ténylegesen egyedülálló vagy magányos lenne, de az a fajta kapcsolódás, amelynek köszönhetően egy másik ember társaságában biztonságban érezheti magát, megélheti, hogy valaki meghallgatja, odafigyel, vele van a világában – nos, ez hiányzik. Ahogy Máté Gábor, elsődlegesen a függőségekkel foglalkozó magyar származású kanadai orvos összefoglalja: „Nem az a kérdés, hogy valaki miért függő, hanem hogy valami miért fáj.”
Ezek alapján gyerekeink lelki egészségéért, a sokat emlegetett kütyüfüggőség elkerüléséért vélhetően nem(csak) a képernyők tiltásával vagy extrém korlátozásával tehetünk a legtöbbet, hanem azzal, ha igyekszünk részesei maradni annak, ami körülveszi őket, nem utasítunk el csípőből mindent, ami őket érdekli, sőt, akár tevőlegesen részt is veszünk benne. Amikor gyermekünk még csak óvodás, valahogy természetesnek tűnik, hogy néha leüljünk mellé a szőnyegre autót tologatni vagy építőkockázni. Miért ne tanulhatnánk bele ugyanennyi erővel virtuális játékaikba vagy nézhetnénk velük végig egy YouTube-videót?
Egy-egy ilyen közös élmény nemcsak arra jó, hogy elkezdjük beszélni a gyerekünk nyelvét, de remek alkalmat teremthet rá, hogy együtt nevessünk, fontos kérdéseket vitathassunk meg, vagy csak úgy egyáltalán: időt tölthessünk közösen még azokban az években is, amikor ez egyre nehézkesebbnek tűnik. S kiváló lehetőség arra is, hogy kicsit felcserélődhessenek a szerepek: ne mindig a gyerekünk érezze úgy, hogy mi mindent jobban tudunk nála, hanem hagyhassuk, hogy ez egyszer ő tanítson meg valamit nekünk, s megmutathassa, miben kompetens. Az a fajta szülői attitűd, amikor is nem akarjuk gondolkodás nélkül degradálni a butuska videókat, és „hülyeségnek” nyilvánítani mindent, amivel a gyerekünk szeret foglalkozni, hosszú távon mérhetetlenül kifizetődő. Senki nem szeret ugyanis tanácsot vagy utasítást elfogadni olyantól, aki folyton kritizálja vagy elutasítja azt, ami neki fontos.
Boomerhatárok
Ez persze nem jelenti azt, hogy ne lennének veszélyei a virtuális világnak, és hogy ne lenne az is feladatunk, hogy észszerű korlátozásokat vezessünk be. Jó öreg boomer szülőként bátran kiszabhatjuk például, hogy mennyi képernyőidő fér bele egy napba, hogy telefont a családi étkezésekhez nem viszünk (és ezt mi magunk is betartjuk…), vagy hogy este már nem szennyezzük a szemünket-idegrendszerünket. A leghitelesebbek akkor vagyunk, ha a magunk számára is képesek vagyunk korlátokat szabni a kütyüzésben. Könnyű éles határt húzni aközött, amit mi, felnőttek csinálunk a telefonon, laptopon, és amit a gyerekeink (sokunkat a munkája is odaköt, és meggyőzhetjük magunkat, hogy hírportálokat olvasni sokkal hasznosabb és fontosabb tevékenység, mint mikróban felolvasztott gumicukrokról szóló rövid videókat nézni). De a generációk közötti közeledés egyik fontos lépése épp az lenne, ha észrevennénk, hogy a könnyed szórakozásról alkotott fogalmaink különbözők, és nem feltétlenül kell az egyik megoldást értékesebbnek, míg a másikat időpazarlásnak minősíteni.
Ahány nyelven beszélsz, annyi embert érsz – tartja a mondás. Ha nyitottak tudunk maradni, és néha tudatosan fejest ugrunk a fiatalok világába, megtanulhatjuk, hogyan ne legyünk cringe szülők, hogyan flexeljünk megszerzett gamertudásunkkal, hogyan ne offoljuk le folyton a gyerekeinket, és hogyan legyen bennünk némi rizz.