Vízkereszt ünnepe a karácsonyi ünnepkör utolsó napja. Ilyenkor sokan leszedjük a karácsonyfákat, a csillogó díszek visszakerülnek a dobozba, a gyertyák fénye ellobban.
A gyerekek a templomban rácsodálkoznak, hogy ott még miért van karácsony. Mi pedig talán elmagyarázzuk, hogy ott azért áll még a karácsonyfa, mert februárban is van egy ünnepünk, amely a karácsonyhoz tartozik, de otthon ezt sajnos nem tudjuk megvárni, mert akkor nem viszi el a kukásautó a karácsonyfát… Igen, vízkereszt ünnepe lezár valamit, miközben ösztönöz a továbblépésre, sőt kimondottan hív minket erre.
Vízkereszt hagyományosan három ünnepet olvaszt magába, amelyek megélésére külön-külön is lehetőséget kapunk, amióta egyházunk néhány éve szétválasztotta a három jelentéstartalmat. A három napkeleti bölcs érkezése, Jézus Krisztus megkeresztelkedése, valamint Urunk megjelenésének ünnepe, azaz a kánai menyegző csodája ragyog fel ezekben a napokban.
Mindhárom ünnep arra épül, hogy Jézus megváltói küldetése megnyilvánul a világ előtt.
A három bölcs vagy király a pogány világ tudósai, akik megtalálják a keresett új Királyt. Jézus megkeresztelkedésekor a bűnbánó, Keresztelő Szent János keresztségére vágyó zsidó tömeg volt a csoda részese, a kánai menyegzőn pedig a Mesterhez nemrég csatlakozott tanítványok és a lakodalmas ház szolgái figyelhettek fel arra, hogy Jézus nem egy a sok vendég közül, hanem a legcsodálatosabb vendéglátó. Így a három eseményen részt vevő emberek az egész emberiséget jelképezik: a pogányoktól a választott nép tagjain keresztül Jézus tanítványaiig. Világos az üzenet: A Világosság eljött! Semmi nem tudja feltartóztatni, és beragyog, gyógyít, nem lehet tőle távol tartani magunkat.
A Jordán Izraelben (Fotó: iStock)
A pszichológia tudománya igen sokat foglalkozik a traumák feldolgozásával. A szó ógörög nyelven sérülést, sebesülést jelent. Olyan múltban megélt, az ember egész lényét feldúló esemény ez, amely súlyos negatív következménnyel jár az illető számára, és akár generációkon keresztül megmaradhat a lenyomata.
A traumával szemben a mindennapi megküzdési stratégiáink tehetetlenek, és hatásai túlnyúlnak a hétköznapi életeseményeken.
Az ember többé nem érzi biztonságosnak és egységesnek a világot, teste-lelke pedig fájdalmas vészreakciók használatával próbálja mégis egyben tartani a széthulló életet.
Jézus megjelenése a világban fordított előjelű „trauma”. Új dimenzióba helyezi az életeseményeket, az ő egyszeri felragyogása nemhogy nemzedékek, de az egész történelem számára meghatározó pillanat. Ógörög nyelven a ragyogást, lámpást jelentő szó a fainosz. Nekem nagyon tetszene az efféle „pozitív traumák” szakszava gyanánt, hiszen ugyanez a szó szerepel János evangéliumában: „a világosság ragyog a sötétségben, és a sötétség nem tartóztatta fel” (Jn 1,5, Simon Tamás László OSB fordítása). Hívő emberként értelmezve a világ eseményeit ezek azok a pillanatok, amikor életemben találkozom a cselekvő, jelen lévő, közreműködő Istennel. A találkozás mikéntje mindenki esetében más. Van, aki egy kisdedben pillantja meg, van, aki egy lakodalmas asztal finomságaiban, egy épphogy csak elkerült tragédia utáni megkönnyebbülésben, esetleg egy könyv idézetében, álomban vagy egy szeretetteli ölelésben.
A SZÍV | Jezsuita Magazin – 2022. december – 2023. január
940 Ft
Meghatározó események és tapasztalatok ezek egyéni életutunk szempontjából, és önmagukon túlmutató pozitív hatásaik vannak. Vajon miért nem foglalkozunk egyéni életünkben legalább ugyanannyit a fainoszainkkal, mint a traumákkal? Működésükben szerintem nagyon hasonlók. Mindkettő pillanatnyi esemény, mely mélyre menő hatással jár. És ahhoz, hogy integrálni tudjuk, bizony törődni kell vele. Átelmélkedni magunkban, szívünk mélyén forgatni, ahogy Mária tette élete nagy eseményeivel (Lk 2,19). Megosztani másokkal, közösen örvendezni rajta, ahogyan a drachmáját megtalált asszony tette (Lk 15,9). Maga Isten szólította fel választott népét, hogy időről időre idézzék fel az ő nagy tetteit, tartsák életben utódaikban is, hogy mi minden történt a nép múltjában, ami által azok lettek, akik (Kiv 10,2). Annyira jó volna, ha lenne ennek tere legalább az egyházunkban, de még inkább mindenhol, szakembernél és hétköznapi beszélgetésekben egyaránt.
A kommunikáció, az új és újabb felidézés elmélyíti és gazdagítja a megélést.
Az ősegyház tudta ezt. Az evangélisták megörökítik azokat a mozzanatokat, amelyek ennek-annak a testvérüknek olyan fontosak voltak, hogy örökre megjegyezték őket. Jó példa erre a csak János evangéliumában található lábmosástörténet, amely talán azért érintette meg Jánost oly nagyon, mert legfiatalabbként tulajdonképpen az ő dolga lett volna a lábak megmosása… Egész egyházi évünk arra épül, hogy újra meg újra felidézzük a világtörténelem legragyogóbb pillanatait, Jézus életének fordulópontjait, és ezáltal egyre mélyebben megértsük, magunkévá tegyük mindent meghatározó jelentésüket.
A néphagyomány vízkereszt ünnepén számos szokás szimbólumaival erősítette meg az ünnep mondanivalóját. A gyerekek csillagjárást tartottak: egy izgalmas szerkezetet, rugóval kiugrasztható csillagot vittek magukkal, énekeltek, köszöntőt mondtak, és közben ugráltatták a csillagot. A köszöntőbe járás az egész karácsonyi ünnepkör meghatározó eleme volt. Advent vége felé a kántálás, később a regölés, betlehemezés, aprószentekelés, majd a háromkirályjárás, csillagjárás számos lehetőséget adott a köszöntésre és természetesen a gyerekek számára az ajándékgyűjtésre. Az, hogy a köszöntők, áldáshozók bejárták a közösséget, megerősítette a kapcsolatokat, és láthatóvá tette az összetartozást, a szeretetet. Felmerül bennem a Halloween megerősödése hazánkban. Úgy gondolom, hogy épp ezt a közösségi igényt tölti be e felfutóban lévő köszöntő szokás. Hátha el lehet csípni ezt az igényt, és akár hagyományos köszöntéssel-énekléssel felkeresni az utcában, közelben lakó ismerősöket.
A papok vízkeresztkor megszentelték az otthonokat, és a közösség lelki vezetője látogatásával, illetve az áldással is megjelent a személyes Isten a házaknál, ahogy a lelkekben is. Szokásban volt, hogy a szenteltvíz megáldása mellett több helyen a közeli folyót is megszentelték, ahogyan Jézus is belemerült a Jordánba. A víz szentsége, az „aranyos víz” képzete számos alkalommal megjelenik a karácsonyi ünnepkörben. Az éjféli mise után, újév hajnalán, illetve a vízszentelés által vízkeresztkor is találkozunk a megtisztító, megszentelő, gyógyító víz erejébe vetett hittel.
A természetes vízfolyásból, patakból, folyóból merített vizet eleink azonnal felhasználták, míg a szenteltvizet sokáig meg tudták őrizni otthonaikban, hiszen sótartalma miatt nem poshadt meg.
A merített aranyos vízzel lelocsolták állataikat, megmosakodtak benne, hogy egészségesek, szépek legyenek. A szenteltvizet régen sokféle módon használták a háztartásban, és mindig kellett, hogy legyen otthon. A szentelt gyertya és a karácsonyi, húsvéti étel szentelt morzsája mellett volt a helye, a szent sarokban, a szentképek alatt. Az év folyamán többször is elővették, hogy ezáltal kapcsolódjanak a szentséghez. Használták az egyéni életút nagy fordulópontjain. Meghintették vele az újszülöttet és a gyermekágyas anya ágyát. Segítségül hívták, ha nagybeteg vagy haldokló mellett virrasztottak, s a menyasszonyt is szenteltvízzel áldották meg új élete küszöbén. Mindenféle betegségre hathatós gyógyírnak tekintették, de különösen fejfájás esetén nyúltak hozzá. Ha nagyidő, azaz jégeső, félelmetes, a termés elverésével fenyegető vihar támadt, a tűzhelyre löttyintettek a szenteltvízből védelmet kérve. Sőt, olyan helyeket is ismerünk, ahol a bejárat mellett mindig ott volt a szenteltvíztartó, s érkezéskor vagy távozáskor keresztet vetett magára, aki áthaladt az ajtón. A víz egyszerű szimbóluma, természetes tisztító tulajdonsága felmagasztosult, és magától értetődő módon kötötte össze az eget a földdel.
