Világsötét, istenfény

A vízkereszt az ortodox hagyományban

„»A nép, amely sötétségben ült, nagy fényt látott, s akik a halál országában és árnyékában ültek: fény virradt rájuk«. Ekkor kezdte Jézus hirdetni és mondani: »Térjetek meg, mert elközelgett a mennyek országa«” (Mt 4,16–17).

Ez a prófécia többször is előkerül a vízkereszt ünnepéhez kapcsolódó ortodox liturgikus szövegekben. De mi is történik azzal, aki huzamosabb ideig (vagy idővel nem mérhető, lelki korszakokon át) sötétségben és árnyékban él? Szeme hoz­zászokik a sötéthez: megtanul tájékozódni benne. Nagyon úgy fest, hogy mi is megtanultunk alkalmazkodni a ben­nünk lévő sötéthez; megtanultunk együtt élni a szívünkben élő árnyékkal, még ha nem is tájékozódunk benne mindig valami jól. És már egész jól elboldogulunk ebben a félho­mályban: annyira jól, hogy ragaszkodunk is hozzá. Mert így vagy úgy, de a halál árnyékában élünk mindannyian: elődeink, szüleink, szeretteink halálának árnya vetül nap­jainkra; ahogyan saját, közelgő halálunk árnyéka is. Mint a tél felé közeledve egyre hosszabbodó, egyre kitartóbb árnyékok a fák alatt, falak között járva: a teremtett dolgok létezése elválaszthatatlan elmúlásuk árnyékától. A halál a teremtés vetette árnyék.

Jézus itt mégis arról beszél, azt hirdeti az „árnyékban ülők­nek”, hogy nem a halál, hanem a mennyek országa közelít. Növekvő homály helyett növekvő világosság. A megszokott és kiszámítható helyett az ismeretlen. És ez, ha lehet, még az előzőnél is sokkal ijesztőbb: mert a fényben, nyitott szem­mel, látó lélekkel nem tanultunk meg tájékozódni.

És mi történik azokkal, akikre a sötétségben és árnyékban élve hirtelen világosság ragyog? Természetesen elvakítja őket a fény, és megrettennek.

Ez történt akkor, ott Galileában, aztán Jeruzsálemben is. Ez a vakság vezet a passióhoz és a kereszthalálhoz. A harag, irigység, félelem és gyűlölet mint a szeretet vetett árnyéka.

Mi azóta szűrve, cseppenként kapjuk a fényt: vízben, olaj­ban, borban, rövid evangéliumi beszédekben oldva; aprán­ként, hogy a szív ne visszakozzék, csak tartson ki, tanuljon meg világosan élni. Így szoktatja kezéhez a Teremtő az em­beri szívet, tapintattal, türelmesen és kitartón.

Liturgikus tárgyak a Bagry-tó partján vízkeresztkor (Fotó: Beata Zawrzel/AFP)

Aki a sötétségben él, otthonossá válik a sötétben. Mi több, azt tekinti természetes közegének. Ez nemcsak „a pogányok Galileájára”, egy adott kor adott népére igaz, hanem a bu­kott emberiségre általában is, amely annyira hozzászokott az istenismeret fényének hiányához, hogy természetesként fogadja el a benne meggyökerezett sötétséget. Nem is csak természetesnek – egyenesen „önmagának”. Az ember nem puszta elvetemültségből utasítja el a világosságot: hanem mert az csakugyan félelmetes, e rosszul értelmezett „ön­magára” jelent veszélyt. János evangéliuma is így kezdődik: „A világosság a sötétségben világít, de a sötétség nem fogad­ta be.” Persze hogy nem. Bukott ösztöneink azt súgják: ha a fény megjelenik, a sötétséggel együtt féltve őrzött, rejtett „önmagunk” is odalesz.

Ezért kezdi az evangélium szerint Jézus az Ige – vagyis önmaga – hirdetését ezzel a mondattal: „Térjetek meg; el­közelített a mennyek országa.” A megtérésre felhívó szót Jé­zus egyébként közvetlenül a Keresztelőtől veszi át, amikor azt elnémítják: az új szövetség nem fél­behagyja, hanem folytatja Isten koráb­bi munkáját. Pontosan ott kezdődik az egyik világa, ahol a másik véget ér. A megtérés (metanoia) pedig azért fontos mindjárt a legelején, mert ebből nőhet ki az istenismeret – vagyis a világos­ság befogadásának – képessége. A bűn­bánatban, a megtérés mozdulatában, a megfordulásban ébredhet rá a lélek, hogy önmaga és a sötétség nem egy és ugyanaz. Hogy a sötétség eloszlásával együtt nem kell attól félnie, hogy ön­magát is elveszíti. És akkor talán nem is menekül majd olyan messzire a vi­lágosság elől, amelyet Isten megjelené­se hoz magával „a halál árnyékában” lévőknek. Pontosabban megérti, hogy nem is kell menekülnie sehová.

Szent Nikolaj Velimirovity szerb püs­pök (1881–1956) a vízkereszt ünnepét megelőző vasárnapon tartott egyik be­szédében arról elmélkedik, hogy miért is kezdődik egymástól olyan eltérően a négy evangélium. János az Ige isteni eredetével, Márk magával az igehirde­téssel, Máté a nemzetségtáblával, Lu­kács pedig a földi születés történetével indítja evangéliumát. Aztán a püspök arra jut, hogy ez a négy együtt rajzol­ja ki az ember újjászületésének teljes képét:

„Valójában, ahogy az evangélisták is utalnak rá, mindannyiunk esetében megtalálható ez a négy, az értelem szá­mára is belátható kezdet. Az első kez­det az Istentől, a második az őseinktől, a harmadik a szüleinktől való eredet, a negyedik pedig amikor elkezdünk a vi­lágban számottevő tevékenységet végez­ni. Krisztust illetően azonban van egy ötödik kezdőpont is, amely mindnyá­junk számára fontos. Jézus Krisztus, az Isten Fia és az ő evangéliumának kezde­te számunkra az a pillanat, amikor szí­vünk is, értelmünk is egyedüli Üdvözí­tőnkként ismeri fel őt. Ez az a pillanat, amikor megszűnik számunkra kialudt, habár olajjal telt aranymécsesnek lenni, és kigyúl, lényünk egészét átmelegítveés megvilágosítva. Amikor elkezd szá­munkra mindennapi – létfontosságú – kenyér lenni. Számunkra ez jelen­ti Jézus Krisztus igazi kezdetét. Csakis ekkor válik érthetővé a másik négy ere­det, amelyről az evangélisták beszélnek.”

Ez az ötödik „kezdet” az, amely a megfordulás, a metanoia által történő újjászületést jelenti, amely nem eltörli, felhagyja régi életünket, a világgal, lé­tezéssel kötött első szövetségünket, ha­nem azt „új szövetséggé” változtatva gyökeresen megújítja viszonyunkat a világhoz, Istenhez és önmagunkhoz is.

Koszovói szerbek hagyományos úszóversenye vízkeresztkor (Fotó: Armend Nimani/AFP)

„Néhány nappal ezelőtt megszületett Krisztus, a minden érzékelhető és szel­lemi lényt megelőző szülött – kezdi víz­kereszti beszédét Nüsszai Szent Ger­gely. – Ma pedig a keresztséget fogadja el Jánostól, hogy a bemocskolódottat megtisztítsa; a mennyből alászállt a Lé­lek, hogy az embert a mennybe emel­je, hogy az elbukottat talpra állítsa, el­gáncsolóját pedig megszégyenítse, sőt maga vigye végbe az ember üdvözí­tését. […] Ezt a jótéteményt azonban nem a víz adja meg ajándékként, ha­nem Isten kegyelme és a Lélek alászál­lása, amely titokzatos módon érkezik a mi megszabadításunkra: a víz a tisz­tulás megmutatására szolgál. Mivel a szennytől és mocsoktól megalázott testet is vízzel lemosva tesszük ragyogó tisztává, a misztikus cselekményben is ezt használjuk érzékelhető cselekvéssel a testetlen ragyogás kifejezésére.”

Más szóval Szent Gergely azt mond­ja, hogy

amit mi víznek – a keresztség vizének vagy szenteltvíznek – látunk, az valójában tiszta fény

méghozzá nem is anyagi természetű, hanem „testetlen ragyogás”. Ami azt jelenti, hogy a vízkereszt ünnepén azortodox egyházban hagyományosan elvégzett nagy vízszen­telési szertartás során megszentelt anyagot csak mi látjuk továbbra is víznek, de mi is csak azért, mert testi szemeink csupán arra alkalmasak, hogy azt lássák meg benne, ami anyagi. Ez a víz azonban, a Lélek megtisztító és megvilágo­sító kegyelmének hordozójaként valójában nem más, mint az örök isteni világosság néhány cseppje. Ezért is nevezi a görög népnyelv vízkereszt ünnepét egyszerűen csak így: ta fóta – „a fények”. Ilyenkor ugyanis a papok körbejárják a településeket, utcákat, tereket, otthonokat és kerteket, és ahol csak kaput, ajtót nyitnak nekik, mindenütt hintenek a szenteltvízből, ahogy mondják, „megvilágosítva” a környe­zetet ennek a nem érzékelhető ragyogásnak a permetével. Ebben az aktusban a lehető legközvetlenebbül és leginkább magától értetődően kapcsolódik össze természetes és ter­mészetfeletti: a misztikusok és a mindennapok tapasztalata. Ez benne a leggyönyörűbb. Nem véletlen, hogy az ortodox egyházban nem is „vízkeresztként” emlegetjük ezt az ün­nepet, hanem egy olyan elnevezéssel, amely közelebb visz a lényegéhez: Ta Theofánia, amely azt jelenti, istenjelenés, Isten megnyilatkozása.

Ez persze nem kevésbé vonatkozik a Háromság első konkrét, érzékelhető és leplezetlen megnyilvánulására a teremtésben, amely éppen Jézus keresztségének alkalmával következik be. Az atyák nem is mulasztják el megemlíteni ünnepi beszé­deikben, hogy itt egy merőben új világ tárul fel, amikor az Atya mint mennyből hangzó szó, a Fiú mint az embernek alávetett szolga és a Lélek mint alászállás, mint leröppenő galamb jelenik meg. Itt minden lefelé irányul: Isten lehajlá­sa ez, hatalma és szeretete ebben a mozdulatban összpon­tosul; így válik felfoghatóvá a világ számára az, ami máskü­lönben felfoghatatlan, érzékelhetetlen és világfeletti. Akár a sötétség közepette világító fény. Akár az önmagánál többet tükröző víz.

*

A Háromság, a mi Istenünk, ma osztatlanul megnyilatkozott nékünk;

mert az Atya nyíltan tett bizonyságot az összetartozásról,

a Lélek galamb képében szállott le az égből,

és a Fiú meghajtotta tisztaságos fejét az Előhírnök előtt,

és megkeresztelkedvén megszabadította az emberiséget a rabságtól,

mint emberszerető.”

*

Nyitókép: Celestino Arce/AFP


Megosztás