Junior Prima-, Honthy- és Petőfi zenei díjas színművész, előadóművész. Színházi pályafutása mellett énekes-dalszerzőként is jegyzik. Hivatáskeresésről, művészlétről és hitről beszélgettünk.Nemcsak drámai színpadon állja meg a helyét, hanem zenei produkciókban is. Saját dalai is vannak, életét, útkeresését is megénekli, így is reflektál a világra. Színésznőnek vagy énekesnőnek tartja magát?
Ez mindig nagyon nehéz kérdés. Az évek során arra jöttem rá, és minél idősebb vagyok, egyre inkább azt gondolom, hogy nem kell magamat definiálni, „megfogalmazni”. Mindenkinek megfelelni úgysem tudok, tehát mondhatok magamról bármit, nem mindenki fogja elfogadni. Beszéljen helyettem a pályám, az, amit csinálok, és ahogyan csinálom. Hosszú folyamat, amíg valaki színésznővé vagy énekesnővé válik, nem csupán az iskolák, képzések elvégzése teszi azzá. A színészi pálya sokkal korábban indult nálam, mint az éneklés, a vonzódásom a színházhoz mindig teljesen egyértelmű volt. A szüleim mesélik, már öt-hat éves koromban kijelentettem, hogy színésznő leszek. Persze a döntésemet a későbbiekben még nagyon sok hatás érte, de a színészmesterség, a színpad mindig nagyon vonzott. Azt mondhatom, nekem az első mindig a színház lesz. A zenélés, az éneklés később kezdett összekapcsolódni a színházzal, de közel sem volt olyan tudatos. Emlékszem egy gyerekkori beszélgetésre anyukámmal, amikor azt mondta: „Jaj, gyermekem, énekes úgysem lesz belőled sohasem!”
Ez elvette a kedvét az énekléstől?
Nem vettem sértésnek (nevet). Két fiútestvérem van, és egyetlen lányként valahogy mindig anyukám sarkában voltam. Folyton beszéltem neki, mondtam neki a gondolataimat pici koromtól fogva, ő pedig figyelte, hallgatta. Például együtt pakoltuk a ruhákat a mosógépbe, én pedig folyamatosan cserfesen csacsogtam. Akkoriban énekkarba jártam, ennek kapcsán került szóba az éneklés. Szólóéneklésre nem vágytam egyébként, az később, a színházzal jött. Színészként kezdtem el énekelni egy-egy szerepben – ezt úgy éltem meg, hogy igazából monológot mondok zenébe ágyazva. Viszonylag későn mertem belekezdeni saját lemezek készítésébe. Kerestem az utamat a zenében, mert a színházban nagyon sok stílussal találkoztam, és nehezen tudtam eldönteni, melyik lesz az enyém. Mi lesz az én utam? A népzene, a komolyzene, kicsit a blues, a jazz, a soul vagy a pop? A rockzene is nagy hatással volt rám, szóval mindig ahhoz a stílushoz húzott a szívem, amilyen lelkiállapotban voltam. Hosszú idő volt megtalálni a saját hangomat.
Fotók: Földházi Árpád
Mi segítette ebben?
Mindig voltak társaim ezen az úton, akik megtaláltak, és csináltunk együtt valamit. Ez lelkesített, mert mindent nagyon szeretek kipróbálni. Úgy voltam vele, hogy ha ki sem próbálom, meg sem adom neki az esélyt, akkor honnan fogom tudni, hogy az nem az enyém.
A tapasztalásnak vagyok a híve, hogy próbáljunk meg többféle módon megoldani egy helyzetet.
Ez a hozzáállás a színházból jön. Ott úgy szocializálódtunk, hogy ha valamit próbálunk, lehetséges húsz-, harminc- vagy negyvenféle megoldás is, és mi kiválasztjuk azt az egyet, amelyik be fog válni az előadások során, de az is lehet, hogy utána még azt is módosítani fogjuk. A zenében is ezt akartam megtalálni, hogy kik az én társaim, vagy mi lesz az én utam. 2022-ben adtuk ki az Ez van, ez! című lemezemet, amit Szirtes Edina Mókussal és Müller Péter Sziámival közösen alkottunk meg. Ennyit kellett várni arra, hogy olyan társakra találjak, akikkel ezt megcsináltuk. Ha Mókira és Sziámira gondolok, megérte várni, mert ezt az anyagot visszahallgatva azt tudom mondani, hogy igen, ebben ott van a sokszínűség: a versfeldolgozástól a népzenei motívummal átszőtt dalig nagyon sokféle stílus keveredik ezen a lemezen. Alternatív popzenének mondanám, de kicsit azért világzene is, élő hangszerekkel. Fontos elmondani, hogy élő hangszerekkel. Valahogy megtaláltam ezt, ami már a saját hangom. Most is éppen zenekaros próbáról jövök, már van egy kis csapatom nagyszerű zenészekkel. Ez olyan nagy dolog, hogy sokszor csak hálásan pislogok, és arra gondolok: de jó, hogy ők velem muzsikálnak.
Gondolom, most a június 15-i Mi van a zsebemben? című koncertre próbálnak…
Igen, a Magyar Zene Házában lesz ez a saját estem, amit kezdetben egy szál akusztikus zongorára építettünk fel Tempfli Erikkel. Ehhez a felálláshoz csatlakozott Frankie Látó jazzhegedűművész, Fonay Tibor nagybőgős és Tar Gergely ütőhangszeres előadóművész. De nemcsak zenei élményt várhatnak a látogatók, hanem vizuálisat is: Szlávik Ágnes grafikus barátnőm a koncert közben a zene által inspirált homokrajzokat fog készíteni, melyek alkotói folyamatát kivetítőkön lehet majd figyelemmel kísérni. Szerintem ez az előadás mérföldkő lesz az életemben, mert a Magyar Zene Háza mellett a megnyitása óta mindig vágyakozva sétáltam el, arra gondolva, hogy „milyen jó lenne, ha egyszer ebben a komplexumban valamit csinálhatnék”. Azóta már volt szerencsém ott előadni, énekelni, de soha nem a saját koncertemen. Ez a mostani lehetőség számomra nagyon nagy dolog.
Mivel tesz önre ekkora hatást a helyszín? Az akusztikájával, a szép tereivel?
Nagyon örülök, hogy van ilyen helyszín Magyarországon, aminek a nevében is benne van, hogy a magyar zenének a háza. A zene nagyon sokszínű és befogadó. Egyikünk a jazzban jó, más a népzenében, a rockban vagy bármilyen más zenei stílusban, de összeköt bennünket a zene. Mindenki megtalálhatja a helyét, a stílusát. Ezt kellene látnunk a hétköznapokban is, hogy ne előítéletekkel éljünk, hanem befogadóan, figyelemmel a másik munkájára, „hangjára”, mert kiegészítjük egymást.
Szuggesztíven mond, illetve énekel verseket. Mi a titka?
A versek esetében, de a dalszövegeknél is fontos, hogy amikor elolvasom őket, látom-e bennük magamat. Ha elő kell adnom, akkor elengedhetetlen, hogy maximálisan azonosulni tudjak minden betűjével. Tehát ha van egy sor, amit már nem értek, vagy nem érzem önazonosnak, akkor azt már nem szabad mondanom, mert nem tudom hitelesen átadni. Egyébként ezért nagyon jók a saját írások, mert azok biztosan igaz módon jelennek meg. A szövegekkel, versekkel kapcsolatban mindig elvarázsol, ha olyan előadót hallok, aki a magyar nyelvünket a szó nemes értelmében használja, jóra használja. Olyan szép nyelvünk van, nagyon szeretem, amikor észreveszik az emberek, hogy ez a kultúránknak szerves része.
Élete folyamatos „hivatáskeresés”, hiszen a színészi munkában is meg kell találnia, formálnia kell sajátságos hivatását, helyét a szakmában. Ez csak akkor megy, ha komoly „gyökerei” vannak. Meséljen a családjáról, arról, ami megtartja.
Nagyon érdekes, hogy gyökerekről beszélünk, mert gyerekkoromban fa volt a jelem az óvodában (nevet). Annak mély, erős gyökerei vannak. Soha nem értettem, hogyan kaphat egy kislány ilyen jelet, ráadásul úgy, hogy édesanyám óvónő. De utólag talán ez is értelmet nyer. Igazából az utóbbi két évben látom azt, hogy ezen a pályán nem lehet hosszan megmaradni, ha az ember nem talál gyökerekre. Vagy a saját családjában, vagy találja meg az új családját, s oda gyökerezzen be. Sajnos nem mindig az az ember családja, ahová születik, lehet, hogy azt meg is választhatja magának. Kell egy hely, ahol szeretve vagyunk, ahová tartozunk. Szabolcsban, egy Ajak nevű kisvárosban nőttem fel, szerető családban. Annak ellenére, hogy már régen eljöttem, nagyon erős kapocs fűz össze a nagymamámmal, a szüleimmel, a testvéreimmel. Második gyerek vagyok a családban. A szüleim első generációs értelmiségiek, dolgos, tehetséges emberek. Nagymamám fiatalkorában azt mondta, ha neki gyerekei lesznek, akkor ki fogja taníttatni őket. És valóban, mindegyik nagybátyám, nagynéném, apa, anya diplomás lett, vannak, akik többdiplomások, és ez nagyon nagy dolog. Tehát a testvéreimmel tudtuk, hogy nekünk is egyetemre kell mennünk, ez nem volt kérdés. Viszont az már furcsa volt, hogy a színészettel olyan szakmát készültem választani, amire semmi, de az égvilágon semmilyen rálátása nem volt a családnak, nemcsak szűkebb, de tágabb értelemben sem. Tehát igazából teljes mértékben első generációs művész vagyok a családunkban. Valahogy azt láttam, hogy új, nagyon ismeretlen ez a terep, de nagyon szeretném. Nem emlékszem, hogy lett volna olyan, hogy a szüleim bármikor is el akartak volna bizonytalanítani vagy tántorítani.
Egy szabolcsi mérnök és óvónő nem féltette a lányukat a csillogó művészvilágtól?
Nem. Ez abból fakad szerintem, hogy a szemükben soha nem volt kevesebb értékű a művészet, tisztelettel tekintettek a színészekre, zenészekre, énekesekre. Nem sugallták, hogy válasszak „normális” szakmát. A művészet is hivatás, küldetéstudat kel hozzá, amit vinni kell, mint egy zászlót. Vannak sztereotípiák, hogy nagyon bizonytalan ez a szakma. Hát persze, de mi nem az? Ha nem kellő elhivatottsággal csinálja az ember, vagy nincs meg hozzá a tehetsége, akkor tényleg bizonytalan. Az is segített, hogy anya pedagógus, aki figyelmesen követi a gyerekek fejlődését, s ezért látja, ha valakinek tehetsége van valamihez. Hétévesen írattak be zeneiskolába, ahová nagyon szerettem járni. Középiskolában elindult a dráma, a színjátszókör, egyre komolyabb szerepeket, felkéréseket kaptam a kisvárdai Doktorock Színtársulat tagjaként.
Érettségi után merre indult?
Debrecenbe mentem egyetemre, pusztán azért, mert a bátyám már a városban tanult az orvosi egyetemen. Elvégeztem a muzeológia–néprajztudomány szakot, amit nagyon szerettem. A tanáraim folyamatosan tágították a világról való gondolkodásomat. De emellett a színház elkezdte magát kinőni az életemben. Olyan volt ez, mintha egy magocska megállíthatatlanul elkezdett volna fejlődni. Tizenkilenc éves koromra lettem biztos benne, hogy a színházi világban tudok kiteljesedni, itt tudok önmagam lenni. Olyan világos volt, mint a nap. Ezért a debreceni egyetem mellett a Békéscsabai Jókai Színház Színitanházának a növendéke lettem. Miután végeztem bölcsészként Debrecenben és színészként Békéscsabán, a fővárosban folytattam a karrieremet. A folyamatos munka mellett elvégeztem a Színház- és Filmművészeti Egyetem drámainstruktor szakát.
Nehéz volt beilleszkedni a fővárosban?
Szabolcs megyében azt szoktuk mondani, hogy „feljövünk” Budapestre. Nekem jó alapozó volt, hogy felküzdöttem magam Debrecenbe, majd Békéscsabára. Huszonegy-huszonkét évesen kezdtem el Budapesten a karrierépítést. Hiába játszottam már Kisvárdán és Békéscsabán gyakorlatilag mindent, a fővárosban elölről kellett kezdenem. Folyamatosan bizonyítanom kellett. Sokáig lelkiismeret-furdalásom volt, amikor nem tudtam hazamenni Ajakra Mama szülinapjára, vagy amikor csak én hiányoztam a szüleink házassági évfordulójáról. Vívódtam azon, hogy milyen ember vagyok, hogy inkább a munkát, a hivatást választom. Azt, hogy ismeretlen embereknek játszom a színpadon, ahelyett, hogy ott lennék a szeretteimmel. Emiatt nagyon gyötrődtem. Sokáig harcoltam a sorsommal, s egész későn békéltem meg azzal, hogy a művészvilág más ritmusban él, mint a civilek. Manapság már igyekszünk okosan összehangolni a programokat. Például a családi nyaralást arra a három-négy napra szervezzük, amikor Szarvason lépek fel a Vízi Színházban. Kiveszünk egy pici faházat stéggel, eljönnek anyukámék, napközben együtt vagyunk, esténként eljönnek az előadásokra. Alapvetően hálás vagyok a csodálatos lehetőségekért, amiket kapok. Nagyon szerencsésnek érzem magam, nem tudok elégszer hálát adni a Jóistennek, hogy a munkámat ilyen minőségben, ilyen körülmények között végezhetem. Van összehasonlítási alapom, mert gyakran megyünk vidékre játszani, fűtés nélküli épületbe, ahol mínusz tíz fokban próbálom magam valahogy kisminkelni. De gyakran a leghálásabb közönség a fűtetlen kultúrházban fogad. Ezért szeretek az ország minden pontján fellépni, mert így nem felejtem el, honnan jöttem.
Egy ilyen intenzitású és mélységű élethez spiritualitásra is szükség van. Miben hisz?
Görögkatolikus vagyok, amit büszkén vállalok. Ajakon mindenki tagja valamelyik felekezetnek: vagy görög-, vagy római katolikus, vagy református. Gyerekkoromban a pap bácsi tartotta nekünk a hittanórát, családias volt a légkör, tíz-tizenkét gyerekkel. Nagyon tetszettek a bibliai történetek. Elsőáldozás előtt kaptunk egy kis könyvet, amibe pecsételni kellett a vasárnapi miséket. Ezt soha nem értettem, hiszen mi nem azért jártunk misére, hogy bemutassuk a kis könyvet. Ezért sokszor nem is vittem magammal. Már gyerekként tudtam, hogy nem attól fogok templomba járni, hogy pecséteket gyűjtögetek (nevet). A művészvilágban sokszor eltűnnek a hétvégék, az ünnepnapok. Most kezd felértékelődni számomra a vasárnap, egy ünnepnap a héten. A tízparancsolatban benne van, hogy az Úr napját szenteld meg. Milyen jó lenne, ha ezt tudnám tartani! Gyakran úgy ünneplem a vasárnapot, hogy bejövök, és előadásokat csinálunk, gyakran duplákat is. De megtanultam imádkozni, s bármikor Istenhez tudok fordulni, befelé nézni. A közelmúltban Máltán jártam a legjobb barátnőmmel, és bementünk egy templomba. Máltai nyelven misézett az atya, egy szót sem értettünk az egészből. De valahogy teljesen „behúzott” a liturgia, szinte hipnotizált bennünket a környezet, teljesen transzba estünk. Mély megnyugvást adott a templom, valamilyen megtisztulást.
Megülik a keresztény ünnepeket?
Nagyon szeretem a karácsonyt és a húsvétot. Nálunk otthon még annyira él a hagyomány, hogy húsvétkor van például pászkaszentelés: visszük a kosarat, amit nagyon szépre kell elkészíteni, mert a szomszéd megnézi, milyen (nevet). Karácsonykor pedig anyukám süti a mézeskalácsot a templomi karácsonyfához.
Katolikus hagyományban nevelkedett. A művészek pörgős életét éli. Személyesen mit jelent önnek a hit?
Örülök, hogy van istenhitem. A hit nélküli embernek az élete egyszerűen nihillé változik. Eljön a perc, amikor nem tudsz mibe kapaszkodni, nem találod a kiutat, nem látod a fényt. Elveszel. Nekünk, művészeknek a munkánk, sőt az egész életünk „kitett”, kapunk kritikákat a dicséret mellett. Ezt tűrni kell. De sokszor nehéz viselni, s ebben a hit és a család segíthet. Amikor tehetem, elmegyek vasárnap misére. Nagyon szeretem, amikor a pap olyan prédikációval lep meg, amire oda tudok figyelni. Nem biztos, hogy nagyon népszerű lesz, amit mondok, de a két kezemen meg tudom számolni, de lehet, hogy csak az egyiken is, hogy hány olyan prédikációt hallottam, amit el tudtam vinni magammal, és a mai napig felidézek. A máltai mise azért volt különleges, mert egy kukkot sem értettem, de olyan elementáris erő és energia volt a szentmisében, ami áthidalta a nyelvi korlátokat. A templom zsúfolásig tele volt. Lehet, hogy nálunk is meg kellene reformálni bizonyos dolgokat, hogy jobban érezzük a közösséget. Nagyon sok múlik a papon. Tesómék nagyon szeretik például Pál Feri előadásait, kaptam is tőlük könyvet, amit ő írt. Valami ilyen irány jót tenne az egyháznak.
A Vagy-e, nem vagy-e? című dalában ezt írja: „Ha az égnek két sarkát a földre ránthatnám / az eget a földdel összegyúrhatnám / Csillagokkal összetűzném / A szívembe belevésném / Te vigyázol rám!” Ez Istenről szól?
A Magyar Televízió kért fel, hogy próbáljam meg kifejezni, hogyan gondolkodom Istenről, milyen gondolatok jutnak eszembe a hitről. Elgondolkodtam, hogy megoldás lehet, ha megzenésítünk egy istenes verset, de szerettem volna „petrás” módon kifejezni az érzelmeimet. Ezért készült el ez a modern népdalszerű történet, ami arról szól, hogy az ember sokszor elbizonytalanodik, és megkérdőjelezi a Jóisten jelenlétét az életében, és nemegyszer csak akkor imádkozunk, amikor nagy baj van. Az ember sajnos ilyen, erről írtam ezt a dalomat.
Itt ülünk a Játékszínben, ahol A Da Vinci-kód című előadás egyik főszereplőjét, Sophie Neveu-t alakítja. Nem zavarja a hitérzékét a történet?
Egyáltalán nem. Próbálom megérteni, elkülöníteni, hogy van-e a történetnek igazságtartalma, s mi a spekuláció és a fikció. Minden nagyzolás nélkül úgy érzem, engem talált meg a szerep. Sophie Neveu a darabban a krisztusi vérvonal leszármazottja. Ha Krisztus férfi volt, miért ne lehetett volna ő is házasember, aki boldog házasságban élt? Számomra ez személyesen is érdekes kérdés, mert nálunk, görögkatolikusoknál nincs kötelező cölibátus, házas férfiak is lehetnek papok. Amikor annak idején mentünk a pap bácsihoz, ott voltak a gyerekei, volt felesége. Számomra ez volt a normális. Amikor először magyarázták a szüleim, hogy a római katolikusoknál ez máshogy van, nagyon meglepődtem, és őszintén szólva a mai napig nem fér a fejembe. De vissza a darabhoz. Telt házzal játsszuk, és nagyon kell figyelni a nézőnek, mert igen tömény: rengeteg bibliai idézet, évszám, szimbólum, történelmi tény, vallási dogma elhangzik benne. Nekünk, színészeknek is alapos felkészülésre, utánaolvasásra volt szükségünk. Ezt segítette a Játékszín nagyvonalú ajándéka, ugyanis a szereplők tanulmányi úton vehettek részt Párizsban. A próbafolyamat kellős közepén két napig ott mászkáltunk a darab helyszínein, például a Louvre-ban, Mona Lisa képe előtt. Csodálatos volt! Személyes kedvencem a darab vége, amikor megtudom, hogy a jézusi vérvonal leszármazottja vagyok. Jézus leszármazottja – ezt nem egyszerű úgy mondani, hogy a nézőtéren ülők elhiggyék. Nagy utat kellett bejárnom, hogy hitelesen hangozzék. De azt gondolom, mindaz, ami eddig történt az életemben, a családom, a neveltetésem, idevezetett.
