„Apa, miért takarja el itt mindenki az orrát és a száját?” Elképzelhető, hogy száz év múlva, amikor a Covid–19-vírusnak már se híre, se hamva, mégis ezt a kérdést suttogják majd templomainkban a kisgyerekek. A maszkot ugyanis a jelek szerint ugyanazzal az ösztönös liturgikus érzékkel fogadja az egyház, mint annyi más ruhadarabot sok évszázad óta. Bár a papi kollárét utánzó maszk inkább vicces ajándék lehet (rendtársam a pappá szentelésére kapott egyet a minap), a liturgikus színeknek megfelelő maszkok már kaphatók a papok öltöztetésére szakosodott – nem magyarországi – üzletek némelyikében. Megjelent a kereslet! Hiszen kézenfekvő, hogy amikor zöldben misézünk, legyen a maszk is zöld. A beöltözés így egy-két mozdulattal több figyelmet igényel, liturgikus megjelenésünk mégis sokkal méltóbb lesz, mint ha az oltár körül állókról egy műtéthez beöltözött orvoscsapat jut a hívek eszébe.
Liturgikus tárgyaink, öltözeteink egykor a mindennapok használati tárgyaiként szolgáltak. Az alba, amelyet a misézni készülő pap ölt magára, nemcsak kinézetében, hanem nevében is őrzi a rómaiak hosszú alsóruházata, a fehér tunika emlékét (tunica alba). A diakónus liturgikus öltözéke, a dalmatika eredetileg ennek díszes dalmáciai változata, a tunica dalmatica volt. Ugyanez igaz a liturgián kívül használt szerzetesi és papi öltözékre is. A papi kolláré például azt a mozdulatot idézi, ahogy egykor az ing gallérját ráhajtották a papi ruhára, hogy az kevésbé piszkolódjon. Ebből lett mára a papi ingbe csúsztatott fehér műanyag lapocska, amely először az Egyesült Államokban, a XIX. század végétől vált a papok „civil” viseletévé.
A liturgikus ruhadarabokat azonban nem az eredetük, még csak nem is egyszerűen a szépségük teszi liturgikussá, hanem az is, hogy lelki jelentést kapcsolunk hozzájuk. Szent Jeromos az V. század fordulóján még csak arra hívta fel a figyelmet, hogy a hétköznapi életben bepiszkolódott ruha helyett a szentélybe „tiszta lelkiismerettel és tiszta ruhában lépjünk be, így tartsuk kezünkben az Úr Szentségét”. A tiszta ruha itt a tiszta lelkiismeretet jelzi. Később az egész testet, a nem liturgikus ruházatot egészen elfedő öltözet már azt jelentette, hogy a pap „in persona Christi”, Krisztus személyében cselekszik. A keresztelésre készülőknek pedig azt magyarázzuk el, hogy a fehér ruha, amelyet megkapnak, az új életet jelképezi Krisztusban.
Milyen lelki jelentést hordozhatna a szájmaszk, ha állandósult liturgikus ruhadarabbá válna? Elsősorban azt, hogy gyengék és sebezhetők vagyunk, és ezt nem rejtegetjük egymás előtt. Egy banális, még csak élőlénynek sem nevezhető vírus fenyeget. Olyan kicsi, hogy csupán a legmodernebb elektronmikroszkóppal látható. De nem pusztán egészségünk törékeny, hanem – ami talán még rosszabb – pszichológiai jóllétünk is. Ha a Covid–19 végül elkerül is bennünket, még mindig megsebez a betegségtől vagy szeretteink betegségétől való félelem, a vírus következményeitől való szorongás. S ebben megint több rejlik, mint puszta pszichológiai kihívás. Az Úrral való bizalomteli és figyelmes kapcsolatunk, vagyis élő hitünk láthatja kárát, ha biztonságunkat minden felett akarjuk biztosítani, ha statisztikákon, kockázati tényezőkön vagy azon kattogunk, hogy az egyház hogyan igyekszik megbirkózni a helyzettel. Istenre figyelni vágyó, benne megerősödést, békét és tisztánlátást kereső lelkünk is sebezhető.
Ebben persze nincs semmi új. Talán csak az lesz új, ha ezt a sebezhetőségünket már nem akarjuk rejtegetni. Ha – afféle modern Jézus Szíve-ábrázolásokként – kezdjük kívül hordani sebezhetőségünk jelét. Éppen úgy Krisztushoz tartozásunk jele lesz, mint a fehér ruha vagy a magunkra rajzolt kereszt.
A cikk A SZÍV Jezsuita Magazin 2020. novemberi számában jelent meg, ide kattintva belelapozhat, megvásárolhatja, vagy akár elő is fizethet a lapra!
Karácsonyi ajánlataink már elérhetőek a honlapunkon. Válogasson könyvcsomagjaink között vagy lepje meg szeretteit egy ajándék A Szív előfizetéssel!
