A népdalgyűjtést nem érdemes nemzeti horizontról szemlélni, hiszen a folklór a nemzetté válás előtt is létezett – mondja az énekes, gitáros előadóművész, aki létrehozta Ukrajna legnagyobb zenei archívumát, a Polyphony Projektet. A honlap egy különleges, eltűnő világról készült pillanatfelvételként is felfogható, amely egyszerre hordozza a múltat, a jelent – és talán a jövőt. Részlet A SZÍV magazin júniusi számában megjelent interjúból.
Hogyan lett önből népdalgyűjtő Belső-Ukrajnában? Szegény vidék, háborús övezet… mit keresett egy magyar zenész a Kárpátokon túl?
Volt egy koncertünk Ukrajnában, és azzal a gondolattal, hogy ha már ott vagyok, megnézzem magamnak a helyet, beugrottam egy faluba. Egészen lenyűgözött, amit ott találtam, és helyben el is döntöttem, hogy visszatérek. Hosszú évek óta járok vissza.
Mi nyűgözte le?
Például az, hogy mennyire nem tudunk semmit erről a minden szempontból izgalmas, a mienktől a közelség ellenére annyira különböző világról. Ehhez társult az az élmény, hogy ezekben a közösségekben milyen gyakorisággal és milyen váratlan helyzetekben énekeltek az asszonyok. Érzékelhetően fontos kommunikációs eszköz számukra az éneklés, és nem előadó-művészet – habár a szovjet éra alatt a kultúrházakban megjelenő színpad a falusi éneklés egyik szegmensét „professzionalizálta”.
A Pholyphony Projekt adatbázisa százötven faluból származó gyűjtés eredményét kínálja egy nagyon attraktív honlapon, nagy felbontású videókkal, elkülöníthető szólamokkal, dalszövegekkel. Sokat adtak ezzel Ukrajnának…
Nem hiszem, hogy érdemes ezt a gyűjtést nemzeti horizontról szemlélni, hiszen folklór természetesen már a nemzetté válás előtt is létezett. Ez a munka abszolút internacionális, emellett az ukrán folklórnak nagyon sok olyan eleme is van, amelyben magunkra ismerhetünk, és ami miatt érdekes lehet a magyar kutatók számára is. És ne felejtsük el, hogy milyen sokat adott Bartók munkássága a románoknak vagy a szlovákoknak, hiszen az ő gyűjtéseinek fontos része román és szlovák anyag. Nem maradt nemzeti szinten az érdeklődése, hanem, mint kutató, felismerte a szomszéd népek közötti összefüggéseket.
[…]
Hogyan maradhatott életben az ukrán népi kultúra a szovjet fűnyíró alatt?
Ez a kérdés engem is foglalkoztatott. A szovjet hatalom nem tudott kontrollt gyakorolni minden ember és közösség felett. Minden falu kapott kultúrházat, az lett a modern kor „temploma”, a fontos közösségi események színhelye. Ott volt a könyvtár, a mozi… Régen az egyházi képzőművészeti és zenei alkotások jelentették az adott kor kulturális csúcsteljesítményeit. A művészet lenyűgöző innovációkkal erősítette fel a Biblia üzenetét és azt a hatást, amit az emberek a templomban kaptak. Bizonyos értelemben a kultúrházak lekörözték a templomokat, mert filmeket adtak az embereknek, aminek a hatásával semmi nem vetekedhetett. Persze mindez ellentmondást nem tűrő politikai akarattal társult. Ahogy a marxisták szokták volt mondani: a vallás a nép ópiuma – és nemsokára bebizonyosodott, hogy a marxizmus pedig a marxisták ópiuma. A formális rendezvények mellett az informális szférában, például kaszálás közben a régi dalokat énekelték az emberek. Azok így maradhattak fenn, az árnyékban.
Mennyire találtak még élő népi kultúrát? A huszonnegyedik órában vagy netán az utolsó óra után érkeztek?
Ugyanazok a folyamatok zajlanak le ott, mint amik nálunk is lezajlottak a hatvanas-hetvenes évektől kezdődően. Magyarországon és Erdélyben is leginkább a cigányság körében találhatók azok a zenészek, akikre még érdemes felfigyelni. Ha az ember olyan dallamokat keres, amelyekkel a régi szokásokat akarja megmutatni, akkor azt mondhatjuk, hogy ez a világ valóban elveszőben van. A fiatalabb generáció nem igazán érdeklődik ezek iránt a dalok iránt, de a városokban, ahogy nálunk is, vannak – klasszikusan értelmiségi középosztálybeliek –, akik fogékonyak a még megtalálható hagyományos kultúra iránt.
Sorsok nyílnak meg a felvételek mögött? A képi és a hangzó anyag felkelti a kíváncsiságot.
Talán éppen az emberi találkozások adják a gyűjtőmunka legnagyobb hajtóerejét. Mondok egy szemléletes történet. Azt tudni kell, hogy ezekben a falvakban nagyrészt idős asszonyok élnek, egyedül. A fiatalok elköltöztek, gyakran csak nyárra adják le vidéken az unokákat. Az egyik ilyen asszony, túl a kilencvenen, gyönyörű kézimunkákat készített, illetve gyűjtötte is őket egy szép, festett ládában, és rengeteg dalt tudott. Két napig laktam nála a faluvégi kunyhójában, és amikor két évvel később újra arra jártam, fel akartam keresni, de a háza üresen állt, az ablakok kiverve. Jött elém a szomszéd, tőle tudtam meg, hogy ez az asszony egy évvel azelőtt meghalt. És a gyönyörű, festett bútoraival, kézimunkáival mi lett? – kérdeztem. A lánya mindent elégetett az udvaron. Az első generációs városi számára ugyanis mindez a kincs nem értéket jelentett, hanem szegénységi bizonyítvány volt: azt üzente, hogy azért készítették kézzel a tárgyakat, mert nem volt pénzük megvenni. Ez a történet jól példázza azt a nagy változást, ami éppen zajlik, és amit mi a terepen folyamatában látunk. Ami egyrészt szívszorító, másrészt ez az élet mondhatni természetes menete.
[…]
Először milyen nyelven szólította meg a néniket – és hogyan?
Viszonylag sok helyen megfordultam már a nagyvilágban, kifejezetten nehéz terepeken is. Voltam hosszabb ideig Kínában, pár hetet töltöttem Iránban, Indiában, Szíriában. Ezektől a találkozásoktól tehát nem feltétlenül szorongok. Gyakran szoktam a helyi egyetemektől segítséget kérni. Általában angolul beszélek, egy egyetemista pedig segít nekem a helyi nyelvre fordítani. Mára ugyan már elég jól értem az ukrán nyelvet, de egy pörgősebb kommunikációban az angolt használom, és fordítanak nekem. Tapasztalatom szerint ezek a dolgok akkor működnek, ha nagyon természetesen közelítünk hozzájuk. Amikor először jártam Ukrajnában, egy vasárnap kora reggel kiálltam egy falu piacterére, és elkezdtem énekelni. Megkértem a segítőmet, hogy szólítsa meg az embereket, hívja őket körénk. Ekkor elmondtam, hogy Magyarországról jöttem, ott ilyesmi énekek vannak, szeretnék ukrán dalokat hallgatni, tudnak-e nekem énekelni? Egy pillanat alatt rázendítettek a többszólamú énekekre. Nagyon gördülékeny volt az egész, bár először nyilván valami fura szerzetnek nézhettek. De az ilyen furcsa helyzetek általában jó energiákat szabadítanak föl. Ehhez képest most már hetekkel előre tudjuk, hogy mely falvakba megyünk, és már várnak minket – le van szervezve minden. Ahhoz képest, hogy az első alkalom egy igazi vakrepülés volt, már aznap délután viseletbe öltözve jöttek vissza az emberek, mi pedig mikrofonokkal vártuk őket, és egyből föl is vettük.
Vannak a gyűjteményben egyházi ünnepkörhöz kapcsolódó énekek, zsoltárok is?
Természetesen vannak, hiszen ez a falusi folklór része. Az adatbázisban lehet ilyeneket találni.
A nénik járnak még – vagy újra – templomba? Hiszen itt komoly templomrombolás zajlott.
Ukrajna keleti, iparosodottabb részén sokkal inkább keresztülment a szovjet direktíva, míg az ország nyugatabbi területein – amelyek részben csak a második világháború folyamán kerültek a Szovjetunióhoz – a gyönyörű szép fatemplomok is megmaradtak. De a vallás hasonlóképpen működött, mint amit a népzenéről mondtam: a háttérben, a hivatalos tereken kívül az embereknek ez megmaradt. Nagyon sok helyen egyszerűbb lett volna a vezetésnek a templomból kultúrházat csinálni, és van, ahol ez meg is valósult, de sok falusi kapával-kaszával kelt ki ez ellen. Azt mondták, nem mennek a kolhozba dolgozni, ha a templomaikat kultúrházzá alakítják. Volt, ahol emiatt a templomhoz nem is nyúltak, hanem felépítették mellette a kultúrházat, a templomba járást viszont megtiltották. Máshol olyat is láttam, hogy a kultúrházat alakították a legújabb időkben templommá. Közép- és Kelet-Ukrajnában pedig többnyire új építésű templomokat láthatunk.
Van saját élménye egyházi ünnepről, zsoltáréneklésről?
Számunkra az volt a nagyon izgalmas, hogy a templomi énekléshez általában a helyi pap tanította be a dalokat: a többszólamú dallamok mellett az éneklési módokat, a hangszínt és az attitűdöket is ő határozta meg a szokások alapján. A felvételeken is érzékelhető, hogy amikor ugyanazok az énekesek népdalokról egyházi énekekre váltanak, a teljes hangszín megváltozik: sokkal lágyabban, fátyolosabb tónusban énekelnek. Mint ahogy a szovjet érában is teljesen új attitűd jelent meg: amikor a kultúrházban énekelnek egy dalt, nagy, népszínházi gesztusokkal mutogatják el. Ugyanezek az énekesek egy régebbi balladát már mindenféle gesztikulálás nélkül adnak elő.
[…]
A cikk teljes terjedelmében A SZÍV Jezsuita Magazin 2021. júniusi számában jelent meg, honlapunkon belelapozhat, megvásárolhatja, vagy akár elő is fizethet a lapra!
Fotók: Polyphony Project