Szemlélődő kiüresedés

Jálics Ferenc atya szemlélődő lelkigyakorlatainak negyedik napján a „kiüresedésről” van szó. Mit is jelent pontosabban ez a fogalom? Talán köldöknéző tétlenséget – mint némelyek feltételezik –, amely a keleti lelkiségek beszivárgását próbálja népszerűsíteni az egyházban, és a szinkre­tizmus zsákutcájába vezet? Vagy létezik a szemlélődő kiüresedésnek sokkal egyetemesebb vallási-spirituális jelentése is, amely nagyon is összeegyeztethető a katolicizmussal, sőt annak bizonyos értelemben lényegi eleme?

A Teremtés könyvében találunk egy gyönyörű elbeszélést, amely nem vé­letlenül ihlette meg az irodalom olyan óriásait is, mint Thomas Mann, aki József és testvérei címmel lebilincselő családregényt kerekített belőle. Egy színes irodalmi szőttesről van szó, amelynek egyik legtitokzatosabb és legszebb része a Jákobról, Rebeka és Izsák fiáról, Ábrahám unokájáról szó­ló történet. Regénybe illő részletek­re derül fény: Izsák hatvanesztendős már, amikor felesége fogan és ikre­ket szül. Ézsau az elsőszülött, ő lesz apjának a kedvence; Rebeka azonban Jákobot szereti jobban, talán mert ő mutatkozik eszesebbnek. Jákob érvényesül az életben, de okosságát nem csak jóra használja: például be­csapja testvérét, amikor csellel szerzi meg tőle az elsőszülöttnek járó atyai áldást. (Jákob neve maga is beszédes, hiszen a héber ckb gyökből szárma­zik, amelynek igei jelentése: megcsal, becsap). Az élet viszontagságai meg­edzik Jákobot: kisvártatva őt csapják be, hiszen Rachelbe szerelmes (hét évet szolgál is érte), mégis Leát ad­ják hozzá. Viszonzásul ő is alaposan megkárosítja apósát – talán a múlt­ja predestinálja… –, majd elmenekül. Váratlanul azonban élete legnagyobb válságával kell szembenéznie.

Jákob ereje teljében van. Kiteljese­dett férfiember, gazdag és agyafúrt, ügyesen irányítja népes családja éle­tét. Szolgái lesik a szavát, parancsai szerint hajtják a tevéket és fordít­ják a javakkal megrakott társzekerek rúdjait. Döntéseitől sokak sorsa függ: egyebek között feleségeié és gyerme­keié is. Ekkor jut fülébe, hogy bátyja négyszáz emberrel a nyomában van. Jákob tisztában van helyzetével: a be­csapott Ézsauval bizony nem ajánla­tos ujjat húznia. Tehát nagy nyomás nehezedik rá, s talán erre van szükség, hogy végre magába szálljon. Egyedül akar lenni. A Szentírásban ezt olvas­suk: „Miután igen korán felkelt, fog­ta két feleségét, két szolgálóját, vala­mint tizenegy fiát, és átkelt a Jabbok gázlóján. […] Azután egyedül ma­radt [odaát]” (Ter 32,23–25). Csak találgathatjuk, mi ment végbe benne ezen az éjszakán. Úgy tűnik, inten­zív belső küzdelmet élt meg. Egysze­riben szembekerült egész múltjával, a tudattalanjával, a feldolgozatlan sebeivel, belső békétlenségével, az alteregójával. És itt következik ez a titokzatos mondat: „És íme, egy férfi küzdött vele egész[en] virrada­tig” (Ter 32,25b). Jákob egy angyal­lal, magát Istent jelentő lénnyel harcol Jabbok gázlójánál.

Fotók: Mathieu Lehanneur belsőépítész, dizájner organikus alabástrom-fehérmárvány szentélye a franciaországi Melle Szent Hiláriusz-templomában, 2011-ből

A megbékült ember

Isten és ember küzdelme visszatérő mozzanat minden kor misztikatör­ténetében. Számos művész próbálta már ábrázolni a jelenetet, amint Jákob birokra kel Istennel a patakpart szá­raz, lapos kövein. A legdrámaibb pil­lanat azonban ábrázolhatatlan. Mert a birkózás hevében, ahogy minden erejét latba vetve próbált felülkere­kedni, Jákob ezeket a szavakat préselte ki a fogai között: „Nem eresztelek el, amíg meg nem áldasz!” (Ter 32,27b). Ez a Biblia egyik legszebb sora. Arról az elszántságról árulkodik, amellyel Jákob felvállalta a küzdelmet, szem­benézett önmagával – és életére meg­kapta az áldást. A harc – legkésőbb azóta tudjuk – minden lelki út ré­sze. Hogy Ézsaut békesség jellemez­te-e, azt nem tudhatjuk. Az intuícióm azonban azt súgja, hogy a két testvér közül Jákob volt a békésebb. A folyta­tásban ugyanis arról olvasunk, hogy kibékült testvérével (Ter 33), letelepe­dett, és élete hátralévő részét Kánaán földjén élte le. A középkori alkímia – a mai kémia előfutára – azt taní­totta, hogy kétféle alkimista létezik. A hamis aranyat akar. A valódi alki­mista az, aki tisztában van vele, hogy az eredmények valójában nem fonto­sak. A siker egyedüli fokmérője, hogy minden erőfeszítés végén mi magunk változunk át más emberré.

A spirituális feladat

A kiüresedés olyan feladat, amelyre a lelki úton mindannyian meghívást kapunk. Jálics Ferenc ezt így fogal­mazta meg: „a teljességet […] csak le­mondás árán lehet megszerezni”, s az „nem más[t jelent], mint [Isten] je­lenlétében élni, általa a halálból a feltámadásba, szegénységből a belső gazdagságra, a semmiből a teljesség­re jutni” (Szemlélődő lelkigyakorlatok, 133). A görcsös ragaszkodás mit sem használ. Egyedül az oldott elengedés, a kiüresedés begyakorlása révén le­het osztályrészünk a kegyelem, amely Loyolai Szent Ignácnak megadatott: hogy ne akarjuk jobban a hosszú életet, mint a rövidet; a sikert, mint a kudarcot; a dicsőséget, mint a gya­lázatot, vagy az egészséget, mint a be­tegséget, hanem egyedül annak meg­valósítására törekedjünk, amit Isten tervezett el az életünkről (vö. Lgy 23). Aki így él, a Feltámadott életét éli már ebben a földi életben. S hogy mi ma­gunk mit tehetünk ezért?

Konkrét életpéldák a kiüresedésre

A meghallgatás. A kiüresedés begya­korolható, és gyümölcsei sokfélekép­pen megmutatkoznak a mindenna­pi életünkben. Az egyik legfeltűnőbb jele, ha valaki képes meghallgatni másokat. A dolog korántsem magá­tól értetődő. Ha hozhatok egy sze­mélyes példát: olyan jezsuita közös­ségben élek, ahol szerzetes tanárok laknak együtt. Az a benyomásom, hogy nekünk, tanároknak nem erős­ségünk a meghallgatás. Állandó­an tele van a fejünk gondolatokkal, és hozzá vagyunk szokva, hogy csak mondjuk a magunkét. Persze előnye is van a dolognak – például nem kell félni attól, hogy fojtogató csend tá­mad az ebédlőasztalnál: mindig akad, aki szívesen átveszi a szót. Az ilyen viselkedés árnyoldala azonban, hogy könnyen elidegenít. Ha valaki folya­matosan azt tapasztalja, hogy máso­kat nem érdekel a véleménye, kön­nyen elmagányosodik. Olyan üdítő ezzel szemben azt tapasztalni, hogy valaki kérdésekkel fordul hozzánk, és türelmesen vár, amíg megfogalmaz­zuk a válaszunkat. Mindez nagyfokú kiüresedést kíván: háttérbe kell szo­rítanunk hozzá a saját gondolatain­kat és elképzeléseinket. Enélkül nincs valódi érdeklődés, és lehetetlen ész­revenni, hogy mi foglalkoztatja (él­teti vagy aggasztja, örvendezteti meg vagy hangolja bánatra) a másikat. Az önmagunkból való (legalábbis rész­leges) kiüresedés nélkül sajnos csak süketek párbeszéde zajlik. Ha például valaki megszólal: „Ma éjszaka keveset aludtam”, nagyon kevesen reagálnak a valódi üzenetre („fáradtnak érzed magad?”, „gondok foglalkoztatnak?”, vagy „valami éjszakába nyúló érde­kes programon vettél részt?”), hanem rendszerint azonnal magunkra for­dítjuk a figyelmet („mostanában én is rosszul alszom”, vagy „én viszont kitűnően aludtam”). A másik iránti figyelem ürességet kíván.

A böjt. A kiüresedésnek léteznek hagyományos módjai is az egyház­ban, ilyen például a böjtölés. A böjt egyik lehetséges meghatározása: má­sokért vállalt teremtő szenvedés. Amint a definícióból is világos, a böjt különbözik a fogyókúrától, mert azt önmagunkért tesszük. Ezzel szemben aki böjtöl, nem önmagát állítja a kö­zéppontba, hanem Istent vagy egy másik személyt, akiért vállalja a le­mondást. A „testi önmegtartóztatás” (például bizonyos ételekről való le­mondás) a katolikusok számára kü­lönösen nagyböjtben ajánlott (főleg hamvazószerdán és nagypénteken). Ám korántsem csupán keresztény gyakorlatról van szó. Minden nagy vallásban léteznek gyakorlatok az önmegtagadásra (a buddhizmus­ban, a hinduizmusban és az iszlám­ban esetenként sokkal szigorúbbak is, mint nálunk). A húsevéstől való megtartóztatás a profán társadalom­ban is egyre elterjedtebbé válik. Le­hetséges, hogy a XXI. század végére – az etikai és az ökológiai tudatosság terjedésével – a vegetáriánus és vegán életmód nem a kivételt jelenti majd, hanem a szabályt (s aki nem köve­ti, ugyanúgy „furcsa kisebbségnek” számít majd, mint ma a dohányzók). Aki rendszeresen böjtöl, tudja, hogy a szeretetből vállalt önkéntes lemon­dás (kiüresedés) valójában hatalmas teremtő energiákat képes felszabadí­tani bennünk: ahelyett, hogy legyen­gítene, valójában megerősít.

A megbocsátás. Nagyfokú önkiüre­sítésre van szükség ahhoz is, hogy képesek legyünk másoknak meg­ bocsátani. A megbocsátáskor sem önmagunkat – a saját sérelmünket, a megbántott kicsiny énünket – tart­juk szem előtt, hanem a nekünk sé­relmet okozó személyt. Önmagunkon túllépni egyáltalán nem könnyű. Ha azonban valóban sikerül a másik em­bert számításba venni – az ő sajátos helyzetét, motívumait, sebeit, ame­lyek kiváltották a velünk szemben megnyilvánuló viselkedést –, akkor talán könnyebb „elengedni” a nekünk való „tartozását”. Aki talál mentséget a másik számára – „hiszen ilyen hát­térrel talán én magam sem tudtam volna másként viselkedni…” –, meg­értőbbé válik, megszülethet a szívé­ben az együttérzés. A másoknak való megbocsátásnál (és a másokkal való együttérzésnél) már csak egy vala­mi nehezebb: az önmagunknak való megbocsátás (és az önmagunkkal való együttérzés).

Vannak, akik könnyen találnak mások számára mentséget, de magukat folyamatosan és minden részvét nélkül vádolják. Pedig hát keresztényként ugyanolyan mércével tartozunk mérni másokat, mint önmagunkat.

Aki megtanul empátiával nézni ön­magára – ami jelentős kiüresedést feltételez –, az már a gyógyulás út­ját járja.

Az ima. Általános tapasztalat, hogy az imaélet is fokozatosan egyszerűsö­dik. Hogy ne mondjam: kiüresedik – ám pozitív értelemben. Sokat kel­lene erről szólni, most hadd szorít­kozzam a lényegre: eleinte bőbeszé­dűen, sok szóval fordulunk Istenhez; később – általában a kamaszkortól kezdve – gondolkodón és kritikusan kezdünk hozzá viszonyulni; ezután az érzelmeinket is megosztjuk vele az imában (például szabadon kifejezzük a hálánkat és a frusztrációnkat, az uj­jongásunkat és a haragunkat is). Az imaélet érésével aztán a lángoló ér­zelmek rendszerint lecsillapodnak, és helyükbe csendes önátadás lép. A fo­lyamat a valóságban persze általában nem ilyen sematikus, az iránya azon­ban kétségtelenül a nagyobb kiürese­dés felé mutat.

Más szentírási példák a kiüresedésre

Talán nem felesleges még egyszer kitérnem arra, hogy az önmagunk­ból (saját akaratunkból, terveinkből és gondolatainkból) való kiüresedés nagyon is része a keresztény kinyi­latkoztatásnak. A Szentírásban az üdvösségtörténet számos olyan sze­replőjéről olvasunk, akinek az életé­vel Istennek más tervei voltak, mint ahogy az illető képzelte. Az isteni tervvel való azonosulás nem kön­nyű, nemegyszer fájdalmas folyamat is. Jónás prófétának ki kellett üresed­nie a saját elképzeléséből (hogy békés és konfliktuskerülő életet él majd), hogy felismerje valódi hivatását, és Isten szavát hirdesse. Zakeus – miután találkozott Jézus feltétel nélküli, ingyenes és megbocsátó szeretetével – ellenállhatatlan vágyat érzett arra, hogy „kiüresedjen”, azaz megszaba­duljon a mások kárán szerzett vagyo­nától (Lk 19,1–10). A gazdag ifjú is megérzett valamit annak boldogsá­gából, milyen is lehet teljes radikali­tással, feltétel nélkül Istenre hagyat­kozni, bár a Jézussal való találkozás pillanatában még nem volt képes erre a bizalmi lépésre (Mk 10,17–31; Mt 19,16–26). A hegyi beszédben (Mt 5–7, vö. Lk 6,20–49) himnikus költői szavakat hallunk az önkiüresítésről („boldogok vagytok, ti szegények…”; „boldogok vagytok, akik most éhez­tek”, Lk 6,21). Végül Pál apostol a filippiekhez írt levelében mélységes teológiai magyarázatot ad, és – magá­nak Istennek a példájára – buzdít az önmagunkból való kiüresedésre. Ezt olvassuk: „[Jézus Krisztus] Istennel való egyenlőségét nem tartotta olyan dolognak, amelyhez mint zsákmány­hoz ragaszkodnia kell, hanem kiüre­sítette önmagát, szolgai alakot vett fel, és hasonló lett az emberekhez, külse­jét tekintve úgy jelent meg, mint egy ember. Megalázta magát, engedelmes lett a halálig, mégpedig a keresztha­lálig” (2,5–8). Ha maga Isten is „ki­üresítette önmagát” – azaz lemondott isteni dicsőségéről –, akkor mennyi­vel inkább ránk is igaz, hogy csak az önkéntes kiüresedés útján juthatunk el a célba, Istenhez.

Betöltött üresség?

Isten jelenlétének megtapasztalása – úgy tűnik – csak azoknak adatik meg, akik valóban üresek, és egyedül annak mértékében, ahogy önmagu­kat kiüresítették. Isten azonban – és ezen a ponton engedtessék meg ne­kem, hogy vitába szálljak Jálics Fe­renc atyával – nem „tölti be” a számá­ra üresen hagyott teret a lelkünkben. Vegyük például a cölibátust, az Isten országáért önként vállalt nőtlenséget. Ez sem olyasmi, amit Isten „betölte­ne”. Ha becsületesen éljük, egész éle­tünkre hiány marad. Ám Isten képes megnyitni általa a mások hiányaival, sebeivel és szenvedéseivel való mé­lyebb érzékenységre. A sebzett szívű emberek – mint Jákob is – békéseb­bé válnak: gyógyult sebeikből élet fa­kad. Ám csak az tud meggyógyulni, aki megsebesült: ahogy Jákob is meg­sántult az Istennel való küzdelemben (Ter 32,32), a mi hiányaink és bűne­ink is egész életünkben arra emlé­keztetnek, hogy nem vagyunk elég­ségesek önmagunknak. A másokra szorultságból szolidaritás és együtt­érzés születik. Aki megtanul elenged­ni és kiüresedni (azaz meghallgatni, böjtölni, megbocsátani és imádkoz­ni), az sohasem lesz egyedül.