Táncolj úgy, mintha senki nem látná!

Cigánykerekezik és hagyja, hogy a hátára másszanak a gyerekek. Nekünk breaktánc bemutatót tart és trambulinon ugrál. Papp Tamás nem bohóc, nem artista, hanem életvidám és energikus katolikus pap. 2017-ben szentelték, azóta káplán a református többségű Nyírségben az ország legkeletebben fekvő esperesi kerületében, a Szatmárban lévő Mátészalkán.

Mennyire határozza meg, hogy milyennek látják papként?
– Sokan meglepődnek, hogy pap létemre miért vagyok ilyen vagány. Mások esetleg megkritizálják a Facebook-profilképemet, mert nem papi öltözetben, hanem csak pólóban vagyok rajta. Nem tudok minden elvárásnak megfelelni. Nem tudok az lenni, ami minden ember fejében él arról, hogy milyen egy jó pap. De azt gondolom, nem is kell minden elvárásnak eleget tenni. Előbb ember vagyok, és azután pap. Bizonyos értelemben ugyanaz a Papp Tomi maradtam a szentelés után, mint aki előtte voltam.

(…)

Mikor éli meg leginkább, hogy a helyén van papként?
– Ez érdekes és találó kérdés, mert nem is régen ismertem fel azt, hogy a kisgyerekekkel: az óvodások és az alsós általános iskolások között vagyok a leginkább felszabadult. Úgy érzem, akkor vagyok igazán a bőrömben. Velük tudok a legőszintébb lenni. A gyerekek átlátnak rajtam, minden kertelés nélkül megmondják, mit gondolnak. A profilképre visszatérve: azért is ezt választottam, mert egy ministránstáborban készült, ahol nagyon jól éreztem magam.

Miért mondta, hogy érdekes kérdés?
– Mert tisztán emlékszem arra, hogy a szentelés előtt két hónappal ott ülök a szeminárium kápolnájában, és a leendő papságomról elmélkedem. Az imában három vágy volt bennem: nem szeretnék városba kerülni – inkább egy faluban képzeltem el magam, nem szeretnék hitoktatni és fiatalokkal foglalkozni. Aztán a szentelés után a püspök atya megbízólevelében az állt: megbíz a mátészalkai plébánia káplánságával, hitoktassak, és fogjam össze a fiatalokat. Semmit nem kaptam meg, amit kértem az Istentől.

De harmincas évei elején járó, belevaló, életvidám férfiként nem úgy néz ki, mint akitől távol állnak a fiatalok. Nem értem, miért kérte ezeket.
– Mert nem láttam magam reálisan. Nem volt elég erős az önbizalmam. Másokhoz mértem magam: papokhoz, szeminaristatársaimhoz. Azt láttam, hogy az egyik Rómában tanul, a másik nyelvzseni, a harmadik a doktorira készül. Mindenki népszerűbb, sikeresebb, okosabb nálam. Én meg kicsi és közepes vagyok. Mindig is befelé forduló voltam. Az érettségin úgy kellett kihúzni belőlem a tételeket.

De valamiért mégis hívást kapott, hogy pap legyen.
– Igen. És ez tényleg szép hívás volt, ami hosszú évek alatt formálódott bennem, mire igent tudtam mondani rá.

Elmeséli?
– Csak nehogy megbotránkozzanak rajta. (Nevet.) 

Hogyan ismerte fel a hivatását az ország egyetlen breaktáncos katolikus papja?
Milyen út vezetett a tánctól az oltárig?

Fotók: Merényi Zita

A teljes interjú A SZÍV februári számában olvasható.