A „kamaszkor”, vagyis a tulajdonképpeni legény- és leányélet egykor az életút legsűrűbb, legdíszesebb szakaszának számított. Ez a néhány esztendő – melynek a leányok esetében tizenhat-tizenhét, legényeknél huszonkét-huszonhárom éves korban megkötött házasság vetett véget – a táncos mulatságok és csendes vágyódások időszaka volt. A falu erkölcsi törvényei a fiatalok életét jellemzően sikeresen irányították és felügyelték, ugyanakkor a lányos ház ablakába kitett rózsaszál, a legény kalapjába tűzött bokréta már bizonyos előjogok gyakorlását is lehetővé tette.
Hogy ki számított legénynek – bár kézenfekvőnek tűnik –, nem az életkor függvénye volt. A tizenhat éves lurkókat, suttyókat vagy surbankókat ugyanis a helyi legényeknek kellett maguk közé fogadniuk.
A legénység próbája
A legényavatás előfeltétele a felnőtt munkavégzési formák elsajátítása volt, vagyis a kislegénynek tudnia kellett férfi módjára kaszálni, aratni, szekeret rakni. A legényavatás többnyire kocsmai mulatsággal egybekötött erőpróba volt, melyhez az idők során játékos ötletek, teátrális jelenetek társultak. Ács községben amikor a kislegények a kocsmába léptek, az egyik nagylegény rájuk förmedt: „Mars haza!” Ekkor az egyik avatandó odakiáltotta: „A keresztelőt akarjuk bevenni!” A legények az áltanakodást követően előbb-utóbb asztalhoz telepedtek, és kezdődhetett az áldomásivás.
A legényavatások része lehetett a keresztapa-választás, közös pohárból ivás, az avatandók felemelése, gerendán átbújtatása. Előfordult, hogy a kislegények az avatás részeként követ görgettek, fát hasogattak, súlyos zsákokat cipeltek. Körmöcbányán a legények vesszővel csapkodták a sihedereket, vagyis „kipofozták belőlük a gyereket”. Ha ezt valaki elmulasztotta megköszönni, még néhányat végighúztak rajta. Ezek voltak az életükben az utolsó olyan ütések, melyeket kellő alázattal, megtorlás nélkül kellett elviselniük.
Legények a gáton
Az avatáson átesett legények azonnali jogot nyertek a kocsmában való megjelenésre, italrendelésre, mulatozásra és a dohányzásra; ettől a naptól udvarolhattak, társaikkal együtt felkereshették a fonóban a leányokat, s a templomban a legények közé ülhettek. A házasélet előszobájába kerültek.
A legénymulatságok anyagi hátterét egyrészt a kántálások, a farsangozás és a télbúcsúztató játékok idején szerzett pénz, ital-és ételféleségek, másrészt a kisebb léptékű – jellemzően otthoni – lopások biztosították. A gazda éberségét kijátszó kolbász-, búza-, bor-vagy pálinkadézsmálások a rátermettség és bátorság kétségbevonhatatlan bizonyítékainak számítottak. A kisebb, alig észrevehető lopások fölött az apa legtöbbször szemet hunyt, a jelentősebb vagy rendszeres „károkozást” viszont szigorúan büntette.
A legényvirtus jellemző megnyilvánulása volt a verekedés. Ez az összeakaszkodás azonban távol állt a vandalizmustól vagy az öncélú kegyetlenségtől: erőpróbaként, a fiatal férfiélet szükségszerű velejárójaként tekintettek rá. Egy-egy emlékezetes csetepaté főhőse még az erény színeiben is pompázhatott, férfias „hőstetteit” sokszor éveken, évtizedeken át emlegették.
Fotó: MTI/Langer Klára
A legénycsoportok egymás között, „kifelé” verekedtek; egy-egy utca vagy településrész fiatalsága szorosan összetartott, és a többi utca, kerület, tízes fiataljaival szemben mérték össze erejüket. Emiatt a párbajok, magánjellegű leszámolások is rendszerint kisebb-nagyobb tömegverekedésbe torkolltak. A verekedés kirobbantó oka lehetett az udvarlás – különösen akkor, ha egy utcabeli leány házához akart járni egy „máshonnani” legény. Az „udvarlási engedélyt” például Csongrád-Belsővárosban az odavaló legényektől kellett kialkudni, ennek híján a látogatást jó eséllyel skandalum zárta. A kakasos összeszólalkozások, féltékenység vagy a versengő magamutogatás kifogyhatatlan ürügyekkel szolgált a fiatalság összecsapásaihoz. A búcsúkat és bálokat követő hajnalon menetrend szerint ott sínylődött a seborvos előszobájában egynéhány késszúrást szenvedett vagy „bottal lapogatott”, csontját tört legény. A verekedésnek azonban megvolt a maga rendje, helye és ideje: katonaviselt férfiak, házasemberek már nem vetemedtek efféle rendbontásra.
A legények – főleg Erdély egyes régióiban, bányavárosokban és sváb településeken – szabályos céhekbe rendeződtek. Ez a kiforrott formáció kötött hierarchikus rendszeren nyugodott: tagjai tagdíjat fizettek, legénybírót és egyéb képviselőket választottak; jelvényeket, törvénykönyvet és „legényládát” őriztek. A legénycéhek megnyugtatóan szabályozták a fiatalság életét: a rendbontás puszta szándékát a legénybíró által kirótt botozás ígérete nyesegette.
A család ékessége
A leányok élete jóval szigorúbb keretek között zajlott, hisz a „jó leány” a család büszke cégére volt. Az illedelmes viselkedés, a helyes testtartás és beszédmodor elsajátítása a falusi lányok nevelésének is sorsdöntő részét képezte, ahogy az a következő, Csíkmenaságon rögzített interjúrészletből is szépen körvonalazódik: „Ha szekérre felülsz, ott ügyesen ülni kell. A lábod nem teszed keresztbe, és nem heverészel, így mondta apám. Ha takartunk, és a gereblyét csak úgy húztuk magunk után, akkor es megszidott. Azt is mondta, leánok, ha elmentek valahova, aztán nem ott csak úgy leültök vagy valami! Így s így kell enni, így kell csinálni. És akkor ott nyújtózkodni kell, s ásítozni, hogy valaki lásson meg. Meg kell gondolkozni, s ügyesen, művelten beszélgetni. Mondta azt is, arra ügyeljetek: a tiszta búza az árát sose veszti. S ezt úgy bévéstük a fejünkbe.”
Az erkölcsi tisztaság értékes erény és a jó házasság „valutája” volt. Húsz évvel ezelőtt, egy Egerbe tartó buszon mesélte egy idős asszony, hogy leánykorában az édesanyja azt mondta neki: „Ha szóba mersz állni legényekkel, a mirtuszkoszorú majd szégyenszemre lecsúszik a fejedről, mikor az oltár előtt állsz!” Amikor eljött az idő, a koszorú – jól megérdemelt módon – a menyasszony fején nyugodott. Amikor azonban a lakodalom java része lezajlott, keresztanyja egyetlen mondattal nem várt zavarba hozta az ifjú arát: „Ilonka! Amit a férjed akar ma este tőled… azt te hagyjad!”
Nem vasárnap kell megnézni az embert
A csíkmenasági lányok tíz–tizenkét éves koruktól járhattak a fonóba, tizenöt-tizenhat évesen pedig már vizitásokat fogadhattak. Így nevezték azokat a szombat és vasárnap esténként csoportosan járó legényeket, akik a lányos házakhoz sorra befordultak, és ott egy keveset elbeszélgettek. A vizitába járást a legények tizenhat évesen kezdték, de általában csak a kötelező sorkatonaság leteltével nősültek meg. Ezeken az estéken a lányos ház konyhájában akár tíz-tizenöt legény is melegedett egyszerre. Míg a leány egy széken ülve hímzéssel, kötögetéssel demonstrálta múlhatatlan szorgalmát, a szülők a legényekkel társalogtak a jószágról, terméshozamról vagy az időjárásról. A formális beszélgetések fonalát időnként megszakította egy-egy legény udvarias elköszönése. Az udvarlók kikísérése az eladósorban lévő lány feladata volt.
A néhány perces kapuban álldogálás páratlan lehetőséget adott az érzések kipuhatolására. „Ha a legény nem volt kedves a leány számára, nem úgy beszélt vele, hogy az máskor is menjen. Aszonta, lámpavilágér’ ide ne gyere, mer nem kellesz.” Ha viszont „komoly lett a menet”, a leányhoz a többiek már nem jártak, és a „szerebarát” kedd és csütörtök este is meglátogathatta kedvesét.
A vizitából a komolyabb szándékú udvarlók távoztak utoljára. Egy-egy csinosabb lány háza előtt nem volt ritkaság, hogy társai kővel „hanyigázták”, megverték az utolsóként távozót. Este tizenegy óránál tovább semmiképpen sem illett maradni: ha a háziasszony megelégelte a vendéglátást, letelepedett az ágy szélére, ásítozott, és fűzni kezdte a cipőjét.
Fotó: MTI/ Cser István
A vizitán kívül a fonó volt a legalkalmasabb hely az ismerkedésre. Kisasszony napjától (szeptember 8.) nagyböjtig a leányok és az asszonyok külön-külön, öt–tíz fős csoportokba tömörülve gyűltek össze, és esténként közösen fontak, ünnepnapokon pedig kötöttek. Vitték magukkal a fonáshoz szükséges eszközeiket, kisszéket, petróleumot, olykor süteményt. A legények csoportosan látogatták a fonókat; leültek a leányok közé, kártyáztak és tréfálkoztak velük. Időnként kiütötték a duvaszkát (az orsóról lehúzott fonaltekercset) a kiszemelt leány kezéből, és csak csók ellenében adták vissza. Ha valaki nem kívánta ily módon kiváltani, a legények a fonalát bosszúból „felkalangyították” a kerítésre vagy a fenyőfák közé. Az este végén alkalom kínálkozott a leányok hazakísérésére.
Az ismerkedésre fontos teret biztosítottak a falusi vagy házi bálok, ahol rendszerint jelen volt a leányok édesanyja vagy egy idősebb nőrokon is. A „gardemamik” a fal mellé tett kispadokon ültek, és figyelemmel kísérték a párok rendeződését, a táncfelkérések rendjét, gyakoriságát, kémlelték a vonzódások finom jeleit. Mivel a párválasztás a szülők akarata mentén, nagy körültekintéssel zajlott, kétséget nem tűrően vágták el azokat a finom szálakat, melyek nem a „suba subához, guba gubához” elv mentén kezdtek összefonódni. „Nekem es volt egy olyan udvarlóm, hogy cifra legény volt, s jól tudott táncolni. Majálison voltunk, s állandóan táncoltatott. S akkor egyszer mikor vége lett, aszongya mámá, jöszte csak ide! Aszongya, nem vasárnap kell megnézni az embert! Evvel örökké nem tudsz táncolni, ennek hagyj békit.”
Fekete menyasszonyok
A XIX–XX. század fordulóján divatba jött fekete menyasszonyi ruha ideológiai háttere a gondtalan leányévek meggyászolása, búcsúztatása volt. A leány szüleit több helyen is bánatszülőknek nevezték, hisz gyermekük egy másik családnak vált részévé és tényleges hasznára. A házasemberek már kevesebbet és visszafogottabban táncoltak, énekeltek, hisz ez többé nem volt illendő. Míg mindennapjaikat lassan betöltötte a család fenntartásának gondja és öröme, a leány-és legényévek szorongásait, várakozásait, apróbb-nagyobb eseményeit egész életükben fel-felemlegették, bokrétákkal ékesítve szépen továbbmesélték.
