Fekete István születésének 125 éves évfordulóján méltán beszélhetünk az író életművének aktualitásáról, nem halványuló népszerűségéről, újszerűségéről a magyar irodalomban.
Fekete István első regénye A koppányi aga testamentuma (1936), amivel az író berobbant az irodalmi köztudatba, és az Országos Gárdonyi Géza Irodalmi Társaság történelmi regénypályázatának első helyezését is elnyerte. Ezt követően két, a felnőtté válás folyamatát megtapasztaló gyermek barátságáról írt regényt Zsellérek címmel (1939), amelynek történetszála még az első világháború előtt indul, és nagyon kifejezően jeleníti meg a Tanácsköztársaság előzményeit, valamint a vörösterror rémtetteit is. Ez a könyve a második világháború árnyékában hat év alatt hét kiadást is megért. A kommunista hatalomátvétel után aztán Fekete István azonnal indexre került, és nagyobb lélegzetvételű írásai nem is jelenhettek meg csaknem egy évtizeden át. Kizárták a Magyar Írók Szövetségéből, és a proletárdiktatúrát ábrázoló regénye miatt fizikailag is bántalmazták: egyik veséjét el kellett távolítani, és elveszítette egyik szeme világát. Ebben az időszakban kizárólag az Új Ember és a Vigília katolikus folyóiratok közölték kisebb, tárcaszerű írásait. Sík Sándorhoz személyes ismeretség fűzte.
Budapest, 1967. november 29.
Fekete István író otthonában Bogáncs nevű pulikutyájával.
Forrás: MTI Fotó/Patkó Klári
A kisróka népszerűsége
Vuk című állatregénye 1940-ben jelent meg, tulajdonképpen ez volt a harmadik műve, noha Fekete István a negyvenes évek elején több, roppant népszerű, még fekete-fehér filmhez írt forgatókönyvet (Doktor Kovács István, Túlsó part, Féltékenység, Aranypáva). A Vuk először a Csí című kisregénnyel egy kötetben kerülhetett az olvasók kezébe, az előbbi egy kisróka története, az utóbbi egy fecskepáré, de végül a Vuk vált minden idők legismertebb magyar álltatörténetévé. A Vuk önálló könyvként majd csak 1965-ben jelenik meg újra, de ekkorra a szerző több más állatregénye is napvilágot látott már (Kele 1955, Lutra 1955, Bogáncs 1957). És megjelentek azok a regényei, amelyeket szinte minden kiskamasz elolvasott akkoriban, idővel pedig kötelező olvasmányokként bekerültek a legtöbb magyarországi, de a határon túli magyar iskolák tananyagába is: a Tüskevár (1957) és a Téli Berek (1959).
A Vuk fejlődésregény, és bár sokan mesének is tekintik, a szerzője a cím alatt állatregényként határozta meg a műfaját. Példátlan népszerűségéhez később a történet alapján készült, Dargay Attila által rendezett rajzfilm is hozzájárult (1980). A forgatókönyv már 1973-ban elkészült, de ideológiai okok miatt, a szerző antikommunista múltjára hivatkozva először nem engedélyezték a filmgyártást. Amikor végül mégis elkészült, és a húsvéti szünet ideje alatt a Magyar Televízió négy részben bemutatta, majd a nagy érdeklődésre való tekintettel nem sokkal később egész estés filmként is műsorra tűzte, méghozzá főműsoridőben, a kisróka története nézettség szempontjából a magyar filmgyártás legnagyobb sikerét hozta el: 2,4 millióan látták mindjárt a bemutatás legelső évében! A rajzfilm és a regény azonban sok mindenben eltérnek egymástól.
Noha az állatok megszólalnak a regényeiben, Fekete István sosem tartotta mesének az állatokról szóló regényeit. A kisróka is sokat beszél, és amint megszólal, azonnal levesz minden olvasót a lábáról:
– Ki fia vagy odalent, kis vérem?
– Kag fia vagyok…, és még kicsi vagyok. Segítsetek Vuknak, a kisrókának!
És megszólal a többi állat is. De a különböző állatfajok tagjai a regényben nem értik a másik faj nyelvét, csak egymás természetét ismerik, fajon belül kommunikálnak, és talán éppen ez az, ami miatt az olvasó a szövegbe merülve úgy érzi, mintha az állatok folyamatosan társalognának egymással. A rajzfilmben ezzel szemben más-más fajokból származó állatok is megszólítják egymást, méltatlankodnak, fenyegetőznek, vagy éppen hízelegnek egymásnak. És ez jelentős különbség a kisregény világához képest, mert a forgatókönyv azáltal, hogy úgy beszélteti az állatvilág különböző szereplőit, mintha értenék egymást, eltávolodik a realitás talajától, és a történet csakugyan egy nagyszerű mesévé alakul át.
Az állatregények realizmusa
Egyértelműen érződik Fekete István prózáján, hogy a szerző korábban a filmgyártásban is kipróbálhatta magát, és hogy egy tehetséges forgatókönyvíróval van dolgunk. Szövegvilágának ábrázolásmódja mindig hatékonyan segíti az olvasót, hogy filmszerűen, élesen körvonalazódva lássa a fikció helyszínét, illetve a szereplők körülményeit, érzékelje a hangulatot. Olvasóként a fiktív eseményeket nem csak külső szemlélőként, kívülről észleljük, hanem a megszólaló állatoknak köszönhetően egy egészen új perspektívából, a természet mélyéről, csendjéből, ösztönvilágából kiindulva. Fekete István írásaiban nem csak az állatok szólalnak meg, hanem néha a megszemélyesített évszakok vagy időjárási jelenségek, a tél, a nyár, a szél, miközben a táj- és eseményleírás mindig realista marad. Az állatregények realizmusa alatt elsősorban azt kell érteni, hogy az állatok vagy éppen a megszemélyesített természeti jelenségek azon túl, hogy a narráció kommunikatív cselekvőivé válnak, sohasem mondanak, illetve tesznek semmi meseszerűt, hanem mindig csakis és kizárólag olyat, ami a természetük alapján különben is elvárható tőlük.
Az állatregények tájleírásai mindig színesek, részletesek, és karakteres hangulatot árasztanak. Részletdúsak is, de nem naturalisták, mert Fekete István szövegeit a realisztikus ábrázolásmód mellett mindig áthatja egyféle népi romantika. A természet éltető és mozgató végtelen ereje folyton felsejlik a szövegeiben, és ez a roppant nagy és kitartó erő kétféleképpen is értelmezhető: egyrészt teljesen immanens, pusztán természetes erőként; másrészt fontos szerephez jutnak az író szövegeiben a transzcendens hit különböző megnyilvánulási formái is, mint a keresztény ünnepek, a karácsony, a húsvét, a pünkösd, a búcsúk, a harangszó, az imakönyvek. Az olvasónak így nincs könnyű dolga, ha mindenképpen el szeretné dönteni, hogy Fekete István életművében pontosan mi, illetve ki a voltaképpeni és mindenkori főszereplő: a természet, vagy maga a teremtő és gondviselő Isten?
Rejtett hitvallás
A szerző legtöbb írása az ateista diktatúra évtizedeiben született, e korszak elején a magyar szellemi életet a saját világnézetük alapján betörni és uralni igyekvő kommunisták fizikailag is bántalmazták, és eltiltották a Zsellérek szerzőjét az írástól. Nyilvánvaló, ha azt akarta, hogy könyvei megjelenjenek, kompromisszumokat kellett kötnie, miről hogyan ír. Az állatregények műfaja talán semleges területnek tűnhetett mind az író, mind az elnyomó politikai rendszer képviselői számára, akik azt gondolhatták, hogy az ilyen jellegű írások nem jelenthetnek komolyabb veszélyt az uralkodó ideológiára.
Fekete István természetközeli írásai 1955-től már sorra jelentek meg, a Tüskevár és a Téli berek a magyar ifjúságnevelés eszközei lettek végül. Ezekben a regényekben jól tetten érhető az a bölcs kompromisszum, amit az író nyilvánvalóan megkötött, hogy írásai egyáltalán a nyilvánosság elé kerülhessenek. Közismert, hogy e regények kerettörténetében kiemelkedő szerep jut Matula népi bölcsességekkel átszőtt kiváló humorának, aztán a dunántúli magyar táj szépségének megdicsőülése is ez a két ifjúsági regény, és persze fejlődésregényekről is beszélünk, hiszen két kamasz fiú belső világa tárul fel előttünk, amikor városi vézna ficsúrokból meglett férfiakká érnek. A kerettörténethez azonban hozzátartozik a sikeres mezőgazdasági termelőszövetkezet is a háttérben, amelynek vezetője István bácsi, az egyik főszereplő fiatalember nagybátyja. Ez a téesz tulajdonképpen egy mintagazdaság. Ezekben a regényekben természetesen szó sem esik arról, hogy a magyarországi kommunista diktatúra idején a termelőszövetkezetek milyen módon, illetve milyen áron jöhettek létre – az ezekkel kapcsolatos veszélyeket a Zsellérek című regény jóval a sztálini hatalomátvétel előtt már kifejezetten tematizálta. István bácsi téeszében mindig minden rendben van, nagy erőkkel megy a munka, dicséretes hatékonysággal, mindenki nagyon boldog, a helyén van, és a történet egyik főszereplőjének végül minden vágya az lesz, hogy majd ő is egy ilyen mezőgazdasági termelőszövetkezet tehenészetében dolgozhasson.
Egyféle rendíthetetlen jövőbe vetett bizalom jellemző Fekete István regényeire, azokra is, amelyeket a kommunista hatalomátvétel előtt írt, és azokra is, amelyek már a kiépült Rákosi-diktatúra idején juthattak az olvasók kezébe. Ez a hit a rendben, a fejlődésben és a jövőben természetesen kiválóan keretezhető a tudományos materializmus olvasatában, és ezzel az író nyilvánvalóan tisztában volt. Ez volt az ő kompromisszuma, lehetővé tette, hogy a szövegeit olyan kiindulópontok alapján is értelmezni lehessen, amelyek alapvetően távol álltak tőle, az egykor saját bírtokán gazdálkodótól, a Zsellérek írójától, az Új Ember és a Vigília katolikus folyóiratok külső munkatársától. Viszont képes volt úgy írni, hogy az őt elhallgattató rendszer képviselői végül mégis elfogadják a szövegeit, miközben minden egyes műve egyúttal saját rendíthetetlen hitvallását is jelenti. Merthogy a Fekete István által írt könyvekben megnyilvánuló mélységes bizalom az ember alapvető jósága iránt, a természet bámulatos rendje és a magyar népi hagyományok mélységes bölcsessége iránt nem csak a materialista olvasatnak kedvez, hanem lehetővé teszi, hogy rejtve ugyan, de kiszámíthatóan kódolva, feltárulkozzon az olvasó számára Isten jósága és gondviselése is. Az ember ugyanis megtörhet, de Fekete Istvánnál mindig marad az emberben valami visszatérő jó, ami érvényre akar jutni, mint ahogy a keresztény értelmezésben az ember, bár bűnös, mégis Isten képmása. A természet rendje megcsodálható a szigorúan vett tudományos világkép szemszögéből is, de éppen úgy szólhat az író által éles realizmussal ábrázolt természet a gondviselő Isten nagyságáról is. A népi hagyományok bölcsességének folytonos kiemelése pedig nem csak hízelgésként értelmezhető a népinek nevezett demokrácia diktátorai felé, hanem tulajdonképpen egy, a kommunizmust megelőző világ dicsérete, hiszen ezek a hagyományok időben sokkal mélyebbre nyúlnak vissza, mint a Rákosi- vagy Kádár-korszak.
A mese határain innen és túl
Fekete István állatregényeinek hősei mindig megmaradnak a realitás talaján, saját állati természetük szempontjából látják és értékelik a valóságot. Ez a sajátos realizmus hozza létre az olvasóban azt az élményt, hogy – képletesen – a különböző állatok bőrébe bújva, az ő szempontjukból láthatja a környező valóságot. Méghozzá a teljesen hétköznapi realitást. Merthogy Fekete István tulajdonképpen semmi rendkívüliről nem ír, hanem csakis arról, ami különben is előfordul a természetben. Ilyen értelemben az író nem tágítja ki a valóságot, hanem élesebbé teszi. Azt látjuk, ami van, csak egy sajátos perspektívából.
Ezzel szemben a kisrókáról szóló népszerű rajzfilm azért is válik mesévé, mert a regénnyel ellentétben olyasmit is művelnek az állatok, ami egyáltalán nem várható el tőlük a reális világban. Mondjuk tény, a könyvben is szó esik arról, hogy a kisróka bosszút áll az emberen a családja kipusztításáért, de ezt a narrátor mondja el, maga a róka sohasem csinál semmi olyat, ami ellenkezne egy róka természetével! Rendkívül bátor rókák persze létezhetnek, akik mondjuk minden veszély ellenére mégis közel merészkednek az emberhez, hogy elérjék a céljukat. Ez a momentum úgy a filmben, mint a regényben például akkor jelenik meg, amikor a lányrókát kiszabadítják az ember fogságából. De a rajzfilm és az állatregény igen különböző módon meséli el ezt az eseményszálat.
Vuk és a többiek a szentendrei Szamos Marcipán Múzeum állandó kiállításán
A rajzfilmben Vuk nem boldogul a ketreccel, ahogy elsőre a kisregényben sem, de a filmben valami egészen irreálisat művelnek az állatok: Vuk és Karak, a fiatal róka nagybátyja, aki felnevelte őt, aláássák a ketreccel szemben elhelyezett szekér kerekeit ott, ahol a járgány ki van támasztva. És mivel ez a szekér egy lejtőn áll, a támaszték eltávolítása után nekivágódik a rókaketrecnek. A „börtön” természetesen széttörik, és a rab kiszabadul. Ez a rajzfilmben ábrázolt történet azonban már olyan logikai képességeket és logisztikát feltételez, amit meglehetősen irreális belemesélni egy róka természetébe, bármennyire ravasz is. A rajzfilm ezt megteszi, és éppen ezért állítható róla, hogy mese. A regényben viszont arról van szó, hogy Vuk és Karak felváltva ásnak, hogy alulról érjék el a fogoly rókát, és a rókák minden bizonnyal így tennének a valóságban is. És az ember tudja, a rókák kiválóan ásnak, ezért a „simabőrű” dróthálót tett a ketrec aljára, nehogy elszökjön a rab állat. Vuk és Karak azonban addig kaparják a földet, amíg megtalálják azt a pontot, ahol a kisróka már ki tud bújni, és szabaddá válhat.
A fogoly kiszabadításával még nem érkezik el a happy end, mint a rajzfilmben, ez a lányróka, Csele, a kisregényben nem lesz Vuk kedvese, hiszen ugyanabból az alomból származik, mint ő. Miután az ember és a kutyái felfedezték a rókalyukat, ahol a családjuk lakott, tulajdonképpen csak Vuk és Csele élték túl az eseményeket. A kis nőstény rókakölyköt a vadász vitte magával és zárta ketrecbe, hogy a tél beálltáig nevelje, mert a hideg évszakban a rókáknak nagyon dús, ezért értékesebb a bundájuk. Az állatregényben végül a kiszabadított lányróka egy másik hím párja lesz. Csele és Vuk útjai tehát elválnak. Ez a realista szál a rajzfilmből teljesen hiányzik.
A rókalyuk elpusztítása mindjárt a kisregény legelején hátborzongatóan realisztikus. Az ember felfedezte a rókalyukat, és mivel nem volt kellően felfegyverkezve, a rókaodú bejárata elé szúrt egy botot, amire ráakasztott egy újságpapírdarabot, amit a szél egyfolytában lengetett. Az ember jól tudta, hogy a rókák számára a civilizáció szagától átitatott papír annyira szokatlan és természetellenes látvány, hogy nehezen fognak kimerészkedni az odújukból. Így a vadász később még visszatérhetett, hogy elpusztítsa a rókacsaládot. Ahogy ezt Fekete István 1940-ben leírja olyan, mintha sok millió kortársa helyzetéről vallana, azokról, akik a gettókban sínylődtek, vagy a koncentrációs táborokban várták a sorsuk rettenetes beteljesedését. A megbélyegzett és kirekesztett családok tagjai a félelemtől szinte bénultan várták a végzetüket, ahelyett, hogy a biztos halál ellen bármit is cselekedtek volna, vagy megkísérelték volna a menekülést. Hosszú tépelődést követően az anyaróka végül mégis kimozdul az odúból, felkap egy rókát az alomból, kiviszi, és leteszi a kölyköt biztonságos helyre, nem messze a rókalyuktól. És vinné ugyanígy a többit is, de már elkésett. A vadászok megérkeztek. Így csak Vuk menekülhetett meg, illetve Csele, akit betemetett az összedőlt homokvájat, a család összes többi tagja nem élhette túl a pogromot.
Fekete István mágikus realizmusa
A Vuk megjelenése után két évvel, 1942-ben adták ki Fekete István következő regényét, a Hajnal Badánybant. Valami szokatlan történik ebben a könyvben, ami az író nagyobb lélegzetvételű szövegeiben korábban sosem fordult elő. Ebben a könyvében – ami a magyar népies realista irodalom egyik legszebb szerelmes története –, az emberen és az állatokon kívül más is megszólal: amikor a malomban, ahol a cselekmény játszódik, éjszakánként minden elcsendesül, a helyiségben található tárgyak elkezdenek beszélni! A gereblye, a malomkő, a seprű, a gerenda. Egészen hétköznapi dolgokról beszélnek. Zsörtölődnek, hogy mi miért történt velük, illetve a környezetükben a nap folyamán. Ha Fekete István kihagyta volna ezeknek a hétköznapi eszközöknek a megszólaltatását a regényből, a történetszálból látszólag nem hiányozna semmi lényeges, de a szerző fontosnak tartotta a tárgyak beszéltetését. Milyen többletet adhat hozzá ez a különös írói technika a különben teljesen realista felütésű szöveghez?
Fekete István korábbi két nagyregényéből, A Koppányi aga testamentumaból és a Zsellérekből még teljesen hiányoznak ezek a szokatlan írói eszközök, az állatok nem beszélnek, a hétköznapi használati tárgyak sem szólítják meg egymást. A Vuk esetében az állatok ugyan elkezdenek beszélni, de a kisregény szövege mégis megmarad a realitás talaján, mert az állatok ugyan megszólalnak, de hangjuk által tulajdonképpen a rálátás horizontja szélesedik ki a bennünket körülvevő és a valóságot alkotó környezetünkre, tehát a realitásra. Amit Fekete István ezzel a szokatlan írói dramaturgiával tesz, az egyébként nem más, mint hogy hozzáad a realista leíráshoz még egy teljesen szokatlan látószöget, az állatok, illetve később a tárgyak nézőpontját, kitágítva ezzel azt a tartományt, amit a valóságból normális esetben érzékelünk.
Ezt a szokatlan perspektívákkal kitágított realista látásmódot az irodalomtudomány mágikus realizmusnak nevezi. Gion Nándor, délvidéki magyar író dúsított realizmusról is beszélt. A mágikus realizmus egy nagyon tág fogalom, sokféle írásmű gyűjtőfogalma, de az egyik legfontosabb ismertetőjegye mégis az, hogy a szövegben egyértelműen megjelenik a látásmódnak, illetve az értelmezésnek egy rendkívüli, néha egészen meglepő perspektívája, miközben a helyzetleírás és a viszonyrendszerek felállításában a szerző a realitások talaján marad. A szövegben megnyitott különleges perspektívával olvasóként szinte kizárólag a hétköznapi jelenetekre nyerünk rálátást, tehát tulajdonképpen semmi fantasztikus vagy meseszerű nem történik azon kívül, hogy a rendhagyó írói technikának köszönhetően mélyrehatóbban megismerjük azt, amire a szerző rá szeretné irányítani a figyelmet. A mágikus realista szövegekben roppant részletdúsan jellennek meg a reáliák, egyfajta új barokk írásmódról van szó, amely az apró részletek érdekes ábrázolása révén szinte magába szippantja az olvasót. Rendszerint hemzsegnek benne a hangulatot megjelenítő motívumok, és jellemző ezekre a szövegekre a sok ismétlődés, Fekete Istvánnál a tél, a tavasz, a nyár, az ősz váltakozása, egyáltalán az idő múlásának motívuma, a kiszámíthatóság különös drámaisága. A túlzások alkalmazása az egyszerű, tehát magától értetődő jelenségek részletdús leírásában, a természetes jelenségek kinagyítása és ismétlődő körbejárásuk tipikusan mágikus realista karakterjegyek. Gyakran előfordul, hogy ami különben nagy vagy jelentős lenne, az kap kevesebb figyelmet a szövegben, a többnyire jelentéktelennek vélt dolgok pedig fókuszba kerülnek. A mágikus realizmus első olvasatra érzéketlen a transzcendens távlatokra, csak a reáliák szűnni nem akaró szóbeli ecsetelése történik, miközben az adott dolgok, az egyszerű helyzetek méltósága és mélysége tárulkozik fel előttünk.
Mágikus realista írástechnika és motívumok Fekete István életművének legtöbb alkotásában előfordulnak (a legkorábbiakat kivéve). Egyik legnyilvánvalóbb példa erre talán az 1966-ban megjelent regénye, ami egy bagolyról szól. A bagoly neve Hú, és a regény címe is Hú. Egyszerűbb a cím talán nem is lehetne. A regény szerkezete és nyelvezete is roppant letisztult. Az éjjeli madár fenn lakik egy falu templomtornyában, ahol a regény egész folyamán, több száz oldalon át, az égvilágon soha, semmi szokatlan nem történik. Hú a falu tornyából szemléli a falut, ahogy az emberek jönnek-mennek, ahogy változnak az évszakok, az állatokat is látja, az idő múlását érzékeli, és közben szinte hallani a csendet. A háttérben sejteni lehet a második világháború zaját, de csak nagyon halvány utalások vannak a szövegben a világot végigperzselő háborúra. Nincs a regényben ideológiai állásfoglalás, nincs benne semmiféle erkölcsi tanítás, Húnak nincs semmi mondanivalója azon kívül, hogy ami van, annak lennie kell, és mert van, tulajdonképpen szép. Annak, ami van, főleg az egyszerűnek, a természetesnek, a reális tapasztalatok alapján évszázadok során kicsiszolódott népi bölcsességnek méltósága van. Ezt állítja Fekete István tulajdonképpen minden írásában. Az emberi lét perifériájáról ír, a hatalmi harcok nem érdeklik, és szövegei talán segítenek az elnyomottaknak, a belefásultaknak, az eltaposottaknak megérteni azt, hogy a lét akkor is szép, akkor is méltósága van az életünknek, ha néha nem tehetünk mást, mint engedjük, hogy a létünk, az élet egyszerűen csak legyen.
