Miskolc egykor legnépesebb lakótelepén van egy építészeti szempontból döbbenetes szakrális tér, a Magyar Jezsuita Rendtartomány itteni iskolakomplexumához stílusában jól illeszkedő építmény, az Avas városrész déli részének plébániatemploma.
A templom kívülről vörös építőanyag, csupaszon. Ez a meghatározóan nyers téglaszín belülről is visszaköszön. Ami kinn van, az mintegy áttör a falon, hogy bent is legyen. A falak belső tagolása töredezett, alig van párhuzamos vonal. A két hatalmas oldalablak első látásra kerekséget sugall, ám ez csak futó benyomás. Ha jobban megnézzük, a fénynek itt is útját állja több falnyúlvány. A karzatot masszív oszlopok tartják, felette ismét tágas ablak, amelyen át lehengerlő áradattal tör ránk a külső fény. Ez az ablak alig láthatóan tagolt, vonalai mindenesetre gondosan szétfelé húznak. A mennyezetről ipari lámpák világítják a teret, és a tetőszerkezet is inkább hasonlít egy szerelőüzem csarnokára, mint egy szakrális tér fedelére. Ma már egy egészen átlagos bevásárlóközpontban is fényesebb padlózatot találunk, mint ezek a kövek, amelyeket a templom építői ideterveztek. Mi lehet a valódi oka ennek a zavarba ejtő összevisszaságnak?
A templom titulusa is eléggé szokatlan: Az Isteni Ige temploma. E különös név megértéséhez ismerni kell az épület tervezésének történetét. Eredetileg úgy volt, hogy ezt a szakrális teret nemcsak katolikusok fogják használni, hanem reformátusok és evangélikusok is. Ökumenikus templomnak tervezték tehát. Mivel Miskolc Avas városrésze amolyan kommunista mintalakótelepnek épült, az egyházat többnyire elnyomó rezsim természetesen nem tervezett ide templomot. A rendszerváltás közeledtével azonban világossá vált, hogy mégiscsak szükség lesz itt is egy istenházára. A templom nevének kiválasztásánál a tervezők gondosan ügyeltek a protestáns érzékenységre, ezért a Szentírást vették alapul: az Isteni Ige temploma. Arra is ügyeltek a tervezők, hogy a falak jobbára csupaszon maradjanak, és az ablaküvegekről se nézzenek le ránk szentek, ugyancsak a protestánsokra való tekintettel. A reformátusok és az evangélikusok végül mégis kihátráltak a tervek mögül, és azóta már saját gyülekezeti helyeik vannak az Avason. Maradtak hát a katolikusok, latin és görög rítusúak egyaránt, egy kimondottan protestáns felekezeti érzékenységgel megtervezett templomban. Közben a jezsuita rend vette át a plébániát, és épített itt egy kiterjedt iskolaközpontot, amely ma már teljesen körbeöleli ezt a szakrális teret. Nem sokkal a felszentelése után harangláb is került ide, ami külön épület, jelezve ezáltal, hogy nem tartozik szorosan az eredeti építészeti koncepcióhoz.
Amit a mellékelt fotón láthatunk, az egy ünnepi szentmise. Petrovics László jezsuita szerzetes pappá szentelésének napján készült, 2017. szeptember 3-án. A szertartás ezen a képen már a vége felé halad, az áldoztatásnál tart, az újonnan felszentelt pap az Egri Főegyházmegye érsekével együtt áldoztatja a híveket. Látszik, hogy az ünneplők nagyon meg akarták adni a módját ennek az eseménynek. Tele a templom hívekkel, akik elegáns öltözékben vannak, mint ahogy a mozgásban lévő papság is, közülük egyesek aranyban, mások fehér albában. Pazar virágcsokrok díszítik az oltárt, a kereszt tövében is egy egész nyalábra való nemes virág, fehér színű. A templom hátsó részében lobogók jelzik az egészen kivételes alkalmat. A fotó előteréből a görögkatolikus vallási hagyomány értékes kincse, egy kereszt alakú ikon néz ránk. Világos jele ez annak, hogy ezt a templomot a nyugati és keleti rítusú katolikus keresztények egyaránt használják, és úgy látszik, szépen megférnek egymás mellett.
A jezsuiták e miskolci temploma a posztmodern szakrális építészet egyik legbátrabb magyarországi példája. Ez a minden komponáltság nélküli, alkalom szülte fotó nagyszerűen rávilágít ennek a különös templomnak az alapvető építészeti üzenetére. A kortárs gondolkodás és társadalmi létünk legmarkánsabb ismertetőjegyei ugyanis éppen a széttöredezettség, a változó irányultságok sokasága, a biztos viszonyítási pontok helyzetének hiánya, amit e fotón a falak, az ablakok, a tér nyugtalanítóan zavaros határai sugallnak. A berlini fal leomlása óta nem sok minden változott a nyugati kultúrkör szellemi és társadalmi összképén, és ez alól természetesen Magyarország sem lehet kivétel. És az egyház sem, a vallási életünk sem, ha valóban autentikus hitéletet akarunk élni. A hit ugyanis itt és most történik, a hitélet csak az adott nap körülményei között lehet élet.
Amit a jezsuiták e különös miskolci templomáról készült fotó megcsillant, az tulajdonképpen egy csoda, amit éppen a megvalósulás folyamatában kaptak lencsevégre. Mert mit látunk ezen a fotón? Bármennyire is zavaros a háttér, töredezett ez a világ, gyűröttek a keretek, e látszólag széthúzó falak között egy közösség ünnepel, és nem is akármit. Új pásztora adatik a közösségnek, aki majd a jövőbe vezetheti a híveket. Hogy ez a jövő kiszámíthatóbb lesz-e, mint amit ez a posztmodern épület sugall, azt nem tudhatjuk még. Isten azonban, úgy látszik, feltalálja magát e falak között is, mint ahogy feltalálja magát korunk minden széttöredezettsége és irányvesztettsége ellenére is. Mert Isten ma is meg tud érinteni, ma is képes elhívni embereket az odaadó követésre, ma is van tehát okunk az ünneplésre. És ez a miskolci ünneplő közösség ott a jezsuiták posztmodern templomában mindent megtesz, hogy belakja az életnek e különös tereit, amelyeket a templom építészete tükrözni akar. Megtelik a templom ma is hívő emberekkel, lobogókat is hoznak, a múlt elemei tehát itt vannak, csak nem álltak (még) össze. Virágokat is láthatunk, és az ünnep öltözékeit az embereken is. A templom tervezői mintha egy nagy kísérletre vállalkoztak volna, ami aztán igazolta őket, és igazolta a hitet, mert bevált: a hit előremutató életté akar válni még a legszéttöredezettebb körülmények között is. Így hát csakugyan van mit ünnepelni!
Fotó: Sajgó Szabolcs SJ
A Ferencz István által tervezett Isteni Ige Jezsuita Plébánia templomának alapkövét 1989-ben rakták le, felszentelése 1992-ben volt. Az építész munkásságáért eddig Ybl Miklós-díjat (1985), Kossuth-díjat (2006), Príma-díjat (2006), A Magyar Érdemrend Középkeresztje (2013) kitüntetést és A Nemzet Művésze (2015) elismerést kapta meg.