Éjjel van. A házasságról kellene írnom. Erről a megtanulhatatlannak tűnő, kérdésekkel, kételyekkel, önmarcangolással és néha ugyanannyi gyűlölködéssel, mint amennyi szeretettel teli műfajról, amiben minél több évet töltök, annál érthetetlenebbnek tűnik. Menni fog ez? A cikk meglesz. De vajon a happy end is?
Legutóbb (nem először) épp ma tettem fel a kérdést magamnak: nem kellene mégis elválni? Nem bírtam jól a napot. Az idegek pattanásig feszültek. Autista gyerekünk napi próbatételei nem szűnnek olyankor sem, amikor a mi szülőnket műtik, amikor a kisebbik is épp iskolát kezd, amikor munkahelyi határidő van. Ahogyan a háztartás soha véget nem érő körei sem. Mint forró pingponglabdától, úgy próbálunk megszabadulni a feladatoktól és érzelmi terhektől, passzolni át egymásnak, igyekezve mind hangosabban jelezni: elég volt. Sok. De a másiknak is az.
A terhek megeszik az intimitást, a szenvedélyt, néha még a beszélgetéseket is. Az érintések elfogynak, a szavainkat elhasználjuk a hétköznapok levezénylésére – másra alig marad. Hogy lemondtad-e a fogorvost, hol a gyerek szemüvege, vettél-e kenyeret, felhívtad, elküldted, kivitted, elpakoltad? Minden mondat fáraszt, a nap végére csak a sóhajokra marad erő, vagy még azokra sem: marad a képernyőzaj. Ha megengedem, hogy beleérezzek, belül mi dübörög, hallani fogom a fájón hiányzó szavakat: az elismerés, az együttérzés hangját vagy az odafigyelő hallgatás békés csendjét. Ha ügyes vagyok, tudom ezeket kérni. Tudom a saját hajamnál fogva kihúzni magam a mélyből, és utolsó erőmmel létrehozni a párbeszédet. De ma nem vagyok elég ügyes.
A mindennapok küzdelmei felzabálják az odafigyelést és a kapcsolódást. Egy másik férfi, egy új hobbi vagy csak a mosogatás – mind vonzóbb alternatívának tűnik, mint mélyen, egész mélyen a férjem szemébe nézni, és megkeresni benne őt és magamat. Nemcsak futólag érinteni, hanem mélyről ölelni. Úgy beszélgetni, ahogyan régen: figyelve a rezdülésekre, érteni, szívünkkel látni és hallani a másikat. De hozzá is csak akkor tudok kapcsolódni, ha előbb magamhoz tudtam.
Nem ma este. Nem akkor, mikor elfogytam. Nem a gyereksírással, örökké hangoskodó telefonnal, odaégetett vacsorával túlterhelt napokon.
Pedig még most is érzem, valójában mindketten erre vágyunk: utat találni egymáshoz. Tudni, akarni érteni, hogy ki is ő valójában. Keresni, hogy mi közünk a másikhoz. Hogy az a sok fájdalom, amit felszínre hoz néha ez a kapcsolat, vajon gyógyítható-e, és ha igen, hogyan? Hogy a bennem élő kislánynak örökké hiányzó, nem eléggé szerető-kapcsolódó apa pótolható-e az itt és mostban, amikor nem vagyok már gyerek, de a sebeket ezerszeresen tépi fel a házasságom? Hogy ő képes-e érzelmeiről leszakított, sebzett gyerek helyett felnőtt férfiként jelen lenni, szívből?
Napról napra újból döntést hozunk: igent mondunk minderre. Még olyankor is így van ez, ha nem tudunk róla. De azzal, hogy vagyunk egymásnak, nap nap után láthatatlan szerződést kötünk. Kicsit olyan azonban, mintha a szerződés ismeretlen idegen nyelven lenne, mi mégis aláírjuk. Igent mondunk arra a másik emberre, az ő lényére, a valóságra, ami benne él – anélkül, hogy mindezt valaha igazán képesek lennénk a velejéig megismerni. A szerződés a fájdalomra is megköttetik: épp azt választjuk ki öntudatlanul, aki néha a legsérülékenyebb részeinkre tapint rá.
Végigpörgetem a napom, és máris látom, mennyi tévképzettel és elvárással voltam tele ma is. Amikor felbőszült gyerekünkkel küzdöttünk, és a férjem csak egy percre lépett ki a fürdőszobába, egész testemben éreztem, ahogy az elhagyatottság, a magány, a „mindent nekem kell csinálni” jól ismert dühe elemi erővel veszi át bennem a hatalmat. Utána már semmi sem jó, torkomból tűzokádó sárkányként tört fel az összegyűjtött indulat. Mindennél fontosabbnak tűnt a másik minden mulasztása, mintha az életem múlna rajta, hogy bebizonyítsam neki és magamnak: ő minden bajom okozója. Ha egy picit magamba szállok, érzem, mennyire nem látom már őt.
Időt kérek, és magamra csukom az ajtót. Jobb, ha sárkányként nem akarok konfliktust kezelni.
Füstölgök, járkálok fel-alá, felhívom egy barátnőmet, elsírom magam, és közben érzem, ahogy percről percre, minden lépéssel lassan csöpög ki belőlem a düh. Bekúszna a bűntudat, de nem engedem, onnan sem látni őt igazán.
Nem is tudom, honnan, de előbányászom a beleérző képességem. Dolgozott egész nap, elvitte a gyerekeket. Már horgad is fel bennem a szunnyadó indulat, el nem mosott tányérokról és el nem pakolt szennyesruhákról üvölt. De lecsillapítom. Továbbmegyek a megértés belső útján, mint a kirakóskis darabjait, igyekszem rekonstruálni magamban a napját, az érzéseit, a küzdelmeket, amiket átélt. Keltegetem az elismerés hangját. Találok egy dolgot, amit elvégzett, amit értem tett meg ma is, majd kettőt is.
Közben lélekben és testben is ölelem magam. Keresem, mire lett volna szükségem a napokban, amit nem kaptam meg, mire vágynék. Ha becsukom a szemem, érzem, milyen mélyről tör fel a hiány, réges-régről. Örökké elfoglalt, örökké túlterhelt szülőm képe, akire oly nagyon vágytam volna. Értem én, hogyne érteném, hogy most is az ölelés és a kapcsolódás hiányzik, csakis emiatt török-zúzok. Minél jobban vágyom rá, hogy feltétel nélkül, kérés nélkül kapjam a szeretetet, annál többet teszek a viselkedésemmel azért, hogy magamra haragítsam a másikat. Felbőszült gyerek vagyok, aki épp nem tud szépen kérni, mert eszköztelennek érzi magát.
Hosszú percek telnek el, ahogy rakosgatom össze magam, éledek újjá, a belső gyerekem köré nő egy felnőtt. Keresem a módját, hogyan is tudnám félretenni az elvárásokat, és megengedni magamnak, hogy meglássam a másik valóságát. Így, hogy tudom, mire vágyom, könnyebb lesz. Mardos ugyan a sok nehéz érzés, de közel megyek hozzá, szavak nélkül tárom ölelésre a karom. Erre a mozdulatra csakis ölelés lehet a válasz: így születik meg csendben az én valóságom is az ő szívében.
Évek gyakorlása és belső munkája áll e néhány óra mögött. Amögött, hogy a legnehezebb nap végén így összerakjuk magunkban a kirakóst mindketten, és vissza tudjunk találni. Szakemberek, akik segítettek gyógyulni gyerekkori önmagamnak, meglátni a kislányt, amikor átveszi az irányítást a felnőtt énem felett. Pillanatok, amikor hangosan ki kellett mondanom, és belevésnem az elmémbe: a férjem jelen van, támogat, rádőlhetek. Ha hagyom. Még mindig nehéz hagyni.
Sokáig az volt az öntudatlan stratégiám: ha kellően megértő vagyok, meghallgatom őt mindennap, megtartom, akkor működünk majd jól. Több év kellett, mire kiderült, milyen egyensúlytalanság jött így létre, és saját sérült alapbeállításunk felé meneteltünk mindketten. Én csakis megtartani tudtam, de közben roskadoztam a súly alatt. Áldozatszerepbe kényszerítettem magam, minden vágyam az volt, hogy súlytalanul beleengedhessem magam a megtartó ölelésbe, de nem ment.
Önmunka és tudatos fejlődés kellett hozzá, hogy menjen. Mindkettőnké. Együtt haladtunk előre az önismeret útján, nem szinkronban, ezért folyamatosan rángatózva, mintha el akarnánk szakadni, vészhelyzetet láttatva a másikkal, közben valójában egyre bensőségesebb kapcsolódásban.
Tanuljuk, hogy megtarthassuk egymást, hogy ne akarjunk mindig tanácsot adni, megoldást keresni. Tudjunk csak együtt lenni a másik nehéz érzéseivel is, tartalmazni a könnyeket, vagy akár a dühöt is. Közben odafigyelni a saját igényeinkre, keresni mindig, hogyan támogathatjuk meg önmagunkat az adott pillanatban, és tudni kérni is.
Tanuljuk azt is, hogy a lélek mellett a test is kapcsolódni vágyik, nem rutinból, hanem abból a mély bizalomból, amit csak ez a közös út tud újra és újra megteremteni. Valójában a folyamat kétirányú: a hétköznapok robotja megölheti a vágyat, de a szívbéli testi találkozás újra és újra üzemanyagot adhat a robotoláshoz. Az intimitást, a testi örömöt mintha okos kis ajándékként kaptuk volna, hogy legyen miből meríteni ahhoz a rögös úthoz, amin végigmenve meg tudjuk találni a másik iránti feltétlen szeretetünket. És megint, fordítva is: a másik teljes elfogadásán át juthatunk olyan közelségbe, ahol a testek is találkozhatnak.
Így találunk egymásra, lépésről lépésre, botladozva, mindennap újratanulva a járást. Menni fog ez legközelebb is? Fogalmam sincs. Az elvárásaink, kritikáink napról napra újraépülnek. Munka őket lebontani. Ahogyan munka az is, hogy beengedjük a szívünkbe a másikat.
Jó ideje feladtuk a házasságot. Vagyis így írom: feladtuk. Nem a mi kezünkben a megoldás, kevesek vagyunk. A szentség feladata, hogy egyben tartsa. Még olyankor is megteszi, ha épp túl kevésnek tűnik az ima, mérhetetlenül vékonykának az a fentről lelogó kis cérna, ami összeköti a kezeket.
És akkor jön a sugallat mégis: épp akkor, azon a napon, mikor már gondolatban elmentem a legvégsőkig, érkezik a felkérés a cikkre a házasságról. Könnyeimet nyelve kérdem a férjem, mit is írhatnék. Elég, ha csak a mai napunkat – mondja.
Megírom hát. És igent mondok ma is.
Fotók: iStock, Dreamstime
A cikk A SZÍV Jezsuita Magazin 2022. novemberi számában jelent meg. Ide kattintva beleolvashat, megvásárolhatja, vagy akár elő is fizethet a lapra!