Változás

Részlet a szerző Öreg banda – erős asszonyok című készülő regényéből, amely a Magvető Kiadónál fog megjelenni.

A lovász már hajnalban, hátul az istállóban lepucolta a lovakat, majd felszerszámozni kivezette őket a kocsihoz. Korai még fiam, lépett ki Miklós a házból. Nem akartam, hogy elmaradjanak, szépre akarom csutakolni őket, a lovak meg örülnek, hogy korábban kapnak szénát. Szeretném, ha fényesen ragyognának a nagykőrösi úton, egész Újhartyánig. Miklós felnézett a hajnalodó égre, a hold még fent volt, de alig volt kivehető a borús időben. Miklós hátrament a konyha melletti fürdőbe, dézsában lemosakodott tetőtől talpig, majd egy vastag sörtés kefével beletúrt egy vajling sóba, ami a kád mellett, egy kovácsoltvas tartón állt a frissen vasalt fehér kendő mellett. Fényesre sikálta a fogait, és félmeztelenül visszament, keresztül a cselédeken, a lovászokon a tisztaszobába, a székre készített ünneplőruhájáért. Anna tette ki az urának. Akkorra már felébredt a család, Josef a mosdó felé tartott, Anna a hideg konyhában volt, nem aludt egész éjszaka, Miklós látta fáradt mozdulatain, gondolt rá, megkérdezi, de nem jutott idő, elkerülték egymást a reggeli igyekezetben, később el is felejtette. Teréz főzött egy nagy adag cikóriakávét, díszes vasbögrékbe töltötte, egymás mellett gőzölögtek sorra a konyhaasztalon, a forróságtól nem lehetett őket megfogni, kitett az asztal közepére egy kuglófot, amit még előző nap sütött, hogy reggelre friss kalács legyen, és az útra is magukkal vihessék. Félhomályos, nyirkos hideg volt, minden szürkének és rozsdavörösnek látszott, egy szép réz petróleumlámpa lógott be az asztal fölé a gerendáról, szórt fénye alatt húzódott össze a három kávé és középen az aranybarnára sült kuglóf. Miklós belépett, nem nyújtotta ki a kezét, csak várt, és a cikóriakávék fekete felszínére pillantott, ahogy összegyűjtik a kevés fényt, amit az elégő petróleum ad, mélysötét színükbe gyűjtik, és kigőzölik, mintha a gőz világítana. Az asszonyt várta, hogy megszelje a kuglófot, még kint húzta fel a meleg csizmáját, majd lenyomta a kilincset, az ajtó csengett, s Anna belépett, rögtön a kuglófhoz ment, és a kikészített tortakéssel megvágta. Pára csapott fel a belsejéből a mennyezet felé, mintha a lelke hagyta volna el a testet, s a lélek illattal töltötte meg a konyhát. Teréz felejtette benne a lelkét, ha már őt nem viszik magukkal, legalább az úton egyenek belőle. Ettek. Josef még aludt, már minden össze volt pakolva. Felkelhetne már a gyerek! Hagyd, hadd aludjon, tegnap tette le az utolsó vizsgáját, fáradt, aztán meg nem sok mindent tudna most segíteni, a kétládányi ruhát és szerszámokat Vince hozza néhány nap múlva utánunk, addig meg a ruhákat meg a tisztálkodószert, ami kellhet, már Terézzel bepakoltuk, ott van fent a kocsin a nagy ládában minden. Miklós felesége elé állt, s fáradt szemébe nézett, mosolyogni kezdett, és nézte, elég közel hajolt, de még nem annyira, hogy el kellene döntenie, melyik szemébe nézzen nagy szeretettel.

 

Örömet fog szerezni neked az új tanya! Tetszeni fog, a legszebb tanya ott a környéken, az volt a Grassalkovich legnagyobb tanyája Vatyánt, száznyolcvan hektár földet foglalóztam le hozzá. Ömlöttek belőle a mondatok, mint hordóból a felforrt must. Nem fogunk többet kajtatni Soroksár kockaköves utcáin, ellát az a föld bennünket. Annyi állatunk lesz csak, amennyit elbírunk, szépen fogunk élni, olyan szépen, mint, mint ahogy rám nézel most…, olyan szépen, rövid kacaj hagyta el Anna száját, Miklós örömében nem találta a szavakat, sóhajtott, nagy levegőt ereszteve tüdejébe, hogy be tudja fejezni a mondandóját, amit meg akart osztani Annával, alig várta, hogy megoszthassa vele, neki csinálta, miatta változtatta meg az életüket, úgy érezte, Anna elvágyódik innen, el a sváb rokonok közé, ahol a faluban ünnepeken össze tud jönni a nagy család, része lehet megint annak a közösségnek, amiből már a nagyszüleik is kiszakadtak…, de nem kell hajnalban kelni, százhúsz tehenet ellátni. Csak a gyerekekre figyelünk. Anna asszony csak mosolygott a föld felé, mint aki nagy örömét nem tudja férje szemébe mutatni, csak nézte a földön a köveket, s egyik kőről a másikra követte a kanyargós csíkos mintákat, megfogta a férje két kezét, s rátette a derekára, majd lopva felnézett egy pillanatra szép urára. Én meg figyelek rád.

Vince és Teréz toppant be a házba, Teréz kezében nagy kendő, sötétkék vastag fonallal szőtte hosszú hónapokon keresztül, olyan fonalból, amihez a sváb birkának, a ciktának a hosszú szálú, összegabalyodott gyapját használták fel, a réteken éles fűszálak szabdalták az évek alatt, öreg birkáról nyírnak már le csak ilyet, rajtuk nő ez a vastag szál, meg olyankor már lassan nő, csak két-három évente lehet megnyírni, haláluk előtt, de ehhez semmi nem fogható, tapintása puha, és olyan meleg kendőt lehet belőle szőni, hogy azt se szél, se eső, semmi nem teszi tönkre soha, még a lepke se tud belemenni, nem is akar olyan! Anna felé nyújtotta, fogadja el, nagyságos asszonyom, ezt a kendőt tőlem, s burkolódzon belé, melegítse, hogy ilyen szép maradjon élete végéig a nagyságos asszony. Vince mögötte állt, nézte, ahogy Anna elérzékenyülve magához öleli a kendővel együtt Terézt, Miklós Vincéhez lépett, megszorította a kezét, bal kezével megfogta Vince jobb könyökét, és mellé hajolt, kalapjaik összeértek. Miklós, ahogy visszalépett a kézfogásból, melegen Vince szemébe nézett, abba a huncut barna szempárba, ami folyton őt figyelte, leste, követte, itta a tekintetét, s kiszolgálta végtelen hálával.

Hajnalban kikanyarodott a szekér, maguk mögött hagyva a tejjel telt, álmosan ébredező teheneket, ahogy nehezen nyitják az új napra tekintetüket, s érdes nyelvükkel megnyalják a hidegre fagyott jászolt, a felolvadó dért, a szótlan, egymás mellé húzódó üres kannákat, Terézt, Vincét, Soroksárt. Ott lapult az ülés alatt egy dobozban mindaz a pénz, amit a gazdaságért kaptak, rengeteg papírforint, amivel tovább tudnak lépni. Nagyobb, de nyugodtabb életet álmodtak maguknak, amihez ez a vagyon hozzásegíti őket. Már nem megszerezni kellett, hanem megtartani. Megnyugtatóbb, emberibb, csendesebb állapot, már nem a külvilággal kell megküzdenie, hanem önmagukkal. Ültek egymás mellett, Éva s Josef befeküdtek hátra a puha párnákra, amiket még a felmenőktől örököltek, Miklós és Anna a díszes ünnepi ruháikat vették fel, amiket még német asszonyok varrtak nagyszüleiknek, mielőtt elhagyták szülőfalujukat. A nagykőrösi úton délcegen haladt a két fekete ló, egyszerre léptek, egy ütemben dobogott a föld patájuk alatt, mintha nem is kettő, csak egy ló haladt volna könnyedén. Homokos a nagykőrösi út, homokos volt az mindig, de a két ló úgy vigyázott a családra, úgy léptek egyik patájukkal a másik nyomába, hogy ne merjen ott por szállni rájuk, se asszonyra, se emberre, se a gyerekekre, a múltjukra sem, az új életükbe tisztán léphessenek be. Hosszú volt az út, hosszú, talán hosszabb, mint bármikor korábban, pedig Miklós sokszor lejött az elmúlt hónapokban. Egymáshoz dőltek, és türelmesen várták, hogy megérkezzenek. Apró falvakon keresztül vezetett az út, nem kanyargott sehová, egyenesen ment, mint aki tudja, hova tart, a falvakban gyerekek kísérték őket, kéregettek tőlük, s felkapaszkodtak a kocsi hátsó végébe, ott utaztak a falu végéig, aztán leugrottak: Kocsi, kocsi, vigyél el! – kiabálták a távolodó kocsi után a falu szélén árválkodó, utolsó szegényes házak ritkás orgonabokrai mellől. A következő faluban újabb gyerekek követték őket, Josef elővette a fligniharniját, és játszani kezdett. Próbálta az este megjegyzett tűzpolkát felidézni, rövid részleteket tudott csak eljátszani belőle, a gyerekek meg akarták fogni, vagy épp csak megérinteni az aranyló hangszert, ahogy játszotta, meg akarták érinteni talán a dallamot is! Az asszony hátranézett mosolyogva, Josef az édesanyja meleg kendőjéhez dőlt, az úgy igazította a fiának, hogy az ő vállait is takarja be a nagy sötétkék kendő ebben a hűvös novemberi időben. Na, menjetek tovább! – szólt hátra Miklós a falu végén a gyerekeknek, nem azért, mert bánta, hanem mert féltette őket, nehogy elmaradjanak falujuktól, a családjuktól, szeretteiktől, ha voltak nekik, ha nem. Elmaradt vidékeken haladtak egyre közelebb Újhartyánhoz, egyre közelebb.

Este érkeztek meg a rokon családhoz, nem sokat beszéltek, egy asszony jött ki elébük, a hátsó szobába vezette őket, enni vitt nekik, kenyeret, túrót, tejfölt meg főtt krumplit s hagymát, jó éjszakát kívánt, és előrement az urához. Igazán nem tartották a kapcsolatot, nem ismerték egymást, majd most megismerik! A férj nem is jött ki köszönteni őket, hátul maradt az istállóban. Jó estét, Hanzi! – kiáltott hátra Miklós, de válasz nem jött. Talán túl messze volt. Gazdálkodtak ők is, szegények voltak, alig bírták etetni a gyereket, Miklós adta nekik a pénzt, hogy vegyenek tanyát s földet hozzá, ne kelljen napszámosként kubikolniuk egész életükben, maguk urai legyenek, mert a Grassalkovich csak kis parcellákat osztott a legszegényebbeknek, ahol épp csak egy kis házikót tudtak felhúzni, de földet nem adott hozzá, hogy neki dolgozzanak életük végéig. Beléptek a szobába, az asztalon ott volt az étel, a szomszéd szobában szegényes kis kemence, oda tüzeltek be, hogy ne fázzanak az éjszaka, de olyan hideg még nem volt. Estére azért a kilincseket már rossz volt megfogni. Az ajtó nehezen nyílt, meg kellett lökni vállal, hogy bemozduljon, nem használták ezt a szobát, nem jött hozzájuk senki, gyerekük meg csak egy maradt életben, a többi meghalt kiskorában, összesen négy született, azóta nem született új, le is tettek róla. Miklós kiment Joseffel még a kocsihoz, hogy behozzák a ládát, amiben a pénz volt, a papírpénz, Josef még soha nem látott ennyit együtt. Nem is volt otthon pénz azelőtt, mindig bevitték a bankba, csak most kapták meg a gazdaságért a napokban, és nem vitték be arra a néhány napra, jó helyen lesz az ott is. Betették a ládát a sarokba, ráterítették a kabátokat, leültek, és ettek. Minden ragadós volt: a villa, a tányér, a pohár, még a gyertyatartó is. Éva már aludt, Josef az ágyban ült, maga elé nézett, várta, hogy holnap legyen, az asszony és Miklós az ágy szélén ülve egymásra néztek, az asszony lehunyta lassan a szemét, a férfi megnyugodott. A Hanzi nyitott be hirtelen, taszított egyet az ajtón, az nagy zajjal és azonnal kinyílt, pálinka volt a kezében, meg két pohár. Nem mondott semmit, leült. Lassan töltötte ki a pálinkát, mindkét pohárba, de csak a feléig töltötte megszokásból, vagy csak úgy tartotta kedve, az egyikbe több ment véletlenül, elgondolkodott kicsit, melyiket nyújtsa Miklósnak, aztán a többet tolta oda. Hogyan álltok, testvér? – kérdezte Miklós. Jól állunk, jól állunk! – bólogatott, majd ivott egy kortyot, ott hagyta a felét, aztán felállt, jó éjszakát kívánt, és kiment. Mintha nemkívánatos vendégek lennénk…, nem kerestem őket soha korábban, de távolról nagyobb volt bennem a kíváncsiság a rokonaim iránt, mint most, hogy itt vagyok – mondta, a félig üresen hagyott pálinkáspoharat meredten nézve. Feküdj le, Miklós! Majd holnap reggel kifizetjük a földeket, az új tanyát, észre sem vesszük, és már ott lakunk.

Másnap reggel az asszony ébresztette Miklóst, mély álomból, alig bírta felkelteni, rátette a kezét a kitakart karjára, végigsimította ujjait a szőrszálakon, fel a borostás arcig. Miklós lassan nyitotta ki a szemét, és aznap, a legelső reggel Újhartyánban először a felesége két szemét látta meg, ahogy belénéz, ahogy mélyen lenéz az álmaiba, s meglátja a rossz álmait is, de mosolyog, és felhozza őt az émelyítő mélyről, fel, ide a valóságába, ahol él, ahol élni fog. Felöltöztek, Miklós nagy lavórban vizet hozott be, sót és mindent, amire szüksége volt a reggeli készülődéshez. Josef és Éva még aludtak. Miklós megmosdott, végigsikálta a fogait, az asszony hozta a borotvát, behabarta neki a szappant, hogy be tudja kenni vele az arcát. Gyerekek szaladgáltak a kút körül az udvarban, Josef felébredt, felkászálódott, és kinyitotta a nagy zsivajra az ajtót. Beszaladtak a nyitott ajtón, s rögtön ellepték a szobát. A rokon gyerek meg a szomszédok gyerekei. Miklós kiegyenesedett a lavór fölött, kezében borotvával, cukorfehér habból nézett a zsibongó gyerekekre, az asszony rátette meztelen vállára a kezét, ott tartotta, majd odaszólt kedvesen, de határozottan: Menjetek ki, majd bejöhettek később! Miklós köhögött, zavartság, izgalom volt a köhögésében, mint aki nem akar köhögni, nem kell, csak nem tud mit mondani, oldani a feszültségét, ami gyülemlik már jó ideje, mióta elhatározták, hogy eladnak mindent, és leköltöznek falura. Nehezen viselte a változásokat, szerette megszokni azt, ahol él, dolgozik, a tárgyait, az életének kiszámíthatóságát, talán azt is szerette, ahogy halad vele az élet, ahogy lassan negyven lesz, és lassan megöregszik, s talán ő is meghal. De az asszonynak igazat adott, nem kellett már nekik az a gazdaság, sok volt a nyűg, az elszabadult bika, utcák kövén szanaszét folyó tej, minden nap kiszámítható volt, de fárasztó, nagyon fárasztó, szétrázódott minden ereje azokon a soroksári macskaköveken. Nyugalmasabb életre vágyott ő is, csak nehéz a változás, elég egy ember életében egyszer elhagyni az otthonát, többször nem lehet. De talán ez a Hartyán visszaadhat valamit abból az igazi otthonból, ami lehet, hogy nem Soroksáron volt, hanem valahol messze, sokkal messzebb, a Duna partján, apró házakban, tiszta illatú szobákban, édes ízű fehér szőlőkben, fenyőillatú asszonyok ölében. Felhúzta a nadrágját, Anna hozta a csizmát, felvette, s lenézett a ládára, ami mint egy nagy nehéz malomkő mozdulatlanul állt este óta. Alig tette fel a kalapját, mikor egy kocsi állt meg, benne a kisbíróval meg az eladó tanya és földek tulajdonosával, a Fajt Tónival. Grüsz Gott! – mondta a kocsis, s a hátsó ülésről leszállt a két férfi. Jó napot! Miklós kapkodva lépett ki a kapun. Most szándékoztunk elindulni a tanyára, nincs még tíz óra, mi járatban vannak? Ne is jöjjön! – mondta a kisbíró. A tulajdonos csak hallgatott, csendben állt a kocsi és a kerítés között, Miklóst nézte kipirult arccal, sűrűn pislogó, fényesen világító kék szemekkel. Reggel kaptuk a hírt, a forint leértékelődött. Leértékelődött? – kérdezte halkan, olyan halkan, hogy azt senki nem hallotta. Mennyibe számították a tanyát? – kérdezte a kisbíró. Hatezer forintba, meg még tizenhatezer forintba a vatyai földeket, amiből ezret odaadtam foglalónak. Na, az összesen huszonkétezer, magánál akkor most van huszonegyezer, ami nem ér most többet, mint a foglaló, vagy még annyit sem, az is pengőben, mert a forintot úgy, ahogy van, rendeletileg eltörölték – mondta a tulajdonos, és visszalépett a kocsira. Az asszony meg Josef a kisszobából nem hallottak semmit, késve voltak, még össze kellett szedniük ruháikat, de azt sem akarták elkapkodni, Josef a dallamot kereste tovább a trombitán, az asszony lopva az ablak felé nézett. A fáradt fehér függönyön keresztül látta a férjét, a két idegent, ahogy le- s felszálltak a bakon, mindent látott, ahogy a testükkel, a hátukkal, a mereven tartott nyakukkal, megfeszült izmaikkal, a válluk kifordításával elmesélték neki, hogy minden odalett – látta, ahogy Miklós megáll félúton a kapu és a ház között, csak áll háttal, kalapját lassan homloka fölé tolja. Az asszony is a homlokához nyúlt, verejtéket érzett az ujjain, hányingere lett, leült az ablak alatt a székre, háttal az udvarnak, az udvar közepén álló férjének. Mély levegőt vett a szűkös szobából. A levegő elfogyott, valakinek ki kell nyitnia az ajtót, a férjének ki kell nyitnia az ajtót, a Miklósnak, el kéne már jönnie onnan az udvar közepéről, ide kellene jönnie, be a házba, hozzánk, ide, gyere, Miklós, be, be kell jönnöd, itt vagyunk neked! Felcsapódott az ajtó, és rajta ózonszagú hideg levegő tört be Miklós kabátjára tapadva. Anna megdermedve állt, nem kérdezett, nem tudott kérdezni, gyorsabban zajlott minden, mint hogy kérdezni lehetett volna, Miklós felkapta a ládát tele pénzzel, beledobta a maradék előleget is, amit visszakapott, és indult az ajtó felé. Nem tudta kinyitni rögtön, mérgesen rántott rajta, a hideg kilincs olyan erősen a kezéhez tapadt, hogy ő hátratántorodott a szoba felé, ahogy leszakította róla. Az asszony elébe állt. Nem lesz semmi baj, itt vagyunk neked, mindig itt leszünk! Átmegyek a Boldizsárhoz, visszavásárolom, amit nekik adtam földet, abból megélünk valahogyan. És akkor ők miből élnek meg? Ne kérd vissza!

Miklós leült, csend volt a szobában, kintről hallatszott, hogy Boldizsár beszélget a kisbíróval meg a Fajt Tónival, kényszeredett beszélgetés volt, olyan, mint mikor nagy baj történik, de nem azokkal történik meg, akik beszélnek róla, kivülállóknak érzik magukat, hangjukon a sajnálattal telt megkönnyebbültség. Miklós felállt, kiment az utcára, elindult. Nem tudta, merre menjen, nem ismerte a falut, kihaltak voltak az utcák, alig pár száz család lakott itt. A Mária-kereszt felől jött, az Epres utcából ment végig a főutcán a nagy nyárfák alatt, egy gyerek szaladt hozzá, sírt, de nem mondta, miért, Miklós gyorsan ment, a gyerek is gyorsított, kislány, szőke, mezítláb, egy csutkababát szorított az arcához, koszos volt a keze, az arca, Miklós még jobban sietett, még egy gyerek jött, az is követte őket, majd még egy, egyre több, Miklós kapkodva vette a levegőt, a gyerekek nevettek, egyszerre csak egy, aztán kettő, három, majd mind nevetett, és hirtelen egy hang nélkül eltűntek a templomkertben. Miklós megállt, kifújta magát. A falu szélére ért, már csak egy aprócska házat talált, belépett, az öreg Turcsányi állta el az ajtót. Guten Tag! Mit segíthetek? – kérdezte pipával a szájában. Eladó a ház? Az öreg nem szólt, csak nézte, s fújta rá a füstöt, nem direkt, csak most nem volt légmozgás a falu szélén, pedig itt szokott lenni, a rétek felől jön, de most nem jött, csak ez az idegen. Hátat fordított, kint hagyta, ő meg bement, végignézte a házat, az apró konyhát, a padot, a lavórt, de nem volt ott mit nézni, már csak egy darab volt mindenből, székből, villából, macskából, mégis meg akart bizonyosodni, mire mond valamit, vagy mire nem mond semmit, aztán kijött: El! Miklós letette az asztalra a ládát, kiöntötte belőle a papírpénzt, ott hagyta mind, és elment.

 

Segítse szerkesztőségünk minőségi munkáját!

Csupán eladásokból és hirdetésekből sajnos nem tudjuk fenntartani lapunkat, ezért számítunk az Ön támogatására is! Előfizetésével, könyvvásárlásával vagy adományával a Jezsuita Kiadó küldetését segíti!

Támogatom a kiadó munkáját