Velünk az Isten

Életünk során nem kerülhetjük el az éjszakát, de a pásztorok tapasztalata reményt ad és bátorít, hogy tiszta szívvel haladjunk tovább, és higgyünk az isteni jelenlétben, amelyet szívünk keres. Karácsony ünnepe végső soron arra emlékeztet, hogy Isten nem mond le rólunk; velünk van minden tapasztalatunkban, és ha hiszünk ebben, jelenléte megvilágítja életünket.

1538 karácsonyán, pappá szentelése után egy évvel mutatta be első szentmiséjét Loyolai Szent Ignác a római Santa Maria Maggiore-bazilika azon oltáránál, ahol a hagyomány szerint a betlehemi jászol darabjait őrzik. Választása tudatos volt, mert eredetileg a születés helyén, Betlehemben szeretett volna misézni. Az volt a szándéka, hogy társaival együtt a Szentföldre utazik a „lelkek segítésére”, hogy ott szolgáljanak, és segítsék az embereket az Isten felé. Velencében várakoztak egy évig, ott szentelték pappá őket. A küszöbön álló török–velencei háború miatt azonban nem indult hajó a Szentföldre, amire harmincnyolc esztendeje nem volt példa. Így más irányt vett az életük.

Felgyorsult világunkban nehéz a várakozás. Annyi minden igényli a figyelmünket, és közben észrevétlenek maradnak Isten közléseinek apró jelei. Olyan ez, mintha egy felbolydult hangyabollyal lenne dolgunk a mindennapi események és a ránk nehezedő feladatok közepette. Valamiképp hasonló felbolydulást vitt az emberek életébe az is, amikor Krisztus előtt 8-ban Augustus császár elrendelte birodalmában a népszámlálást. Az emberek útra keltek, elindultak a saját városukba. És Isten épp ezt az időt választotta ki arra, hogy láthatóan bejelentkezzen a történelembe, mintha eljött volna a népszámlálásra, hogy emlékeztessen bennünket arra: ő is része az életünknek. Az isteni esemény feltárulása eltér a szokásos elvárásoktól, az emberi logikától. Mária és József számára is folyamatosan bontakozik ki ez az esemény. Elsőre ők sem a pusztába mennek. Érthetően abban a városban keresik a szállást, ahová megérkeztek.

Fényes Adolf: Betlehemi csillag (Forrás: Szépművészeti Múzeum)

És bár úgy tűnik, az emberi hozzáállás formálja az eseményeket, valójában Isten koreográfiája valósul meg. Ő a pusztában mutatkozik meg, akárcsak az Egyiptomból való kivonuláskor. Távol a világ zajától, egyszerűen, csendben. Azok hallják meg az üzenetet, akik ismerik ennek az Isten által választott világnak az egyszerűségét. Az esemény az éjszaka csendjében játszódik, ahol a pásztorok őrzik juhaikat. A pásztorok szerepe különleges. Az a feladatuk, hogy a nyáj mellett maradjanak, éjjel is őrködjenek, figyeljenek, éberek legyenek. Az éjszaka megfosztja őket a látástól, és ez a sötétség nemcsak fizikai, lehet átvitt értelme is. Például amikor azt tapasztaljuk, hogy a sok sürgés-forgás között elveszítjük az irányt, hogy nincs értelme a munkánknak vagy a fáradozásainknak, hogy valami lényeges hiányzik az életünkből. A legnehezebb talán az a sötétség, amely az Istennel való kapcsolatban jelenik meg. A sötétség tapasztalata mutatja meg erőfeszítéseink határát, és arra vezet bennünket, hogy belső keresésbe kezdjünk. Néha azt kívánjuk, bárcsak egyetlen mozdulattal helyre tehetnénk a dolgokat, miközben csóváljuk a fejünket, hogy mennyi rossz történik a világban. Időnként biztosan tudjuk, hogyan kellene rendet tenni a világban és az életünkben, és meg is tennénk, ha rajtunk múlna, de Isten másként viszonyul ehhez. Meglepetésünkre visszavonja hatalmát, és nem a mi logikánk szerint hozza el a békét. Újszülöttként kopog be a történelmünkbe, kiszolgáltatva magát az emberi gondoskodásnak.

A hatalmasok nem hallják meg az egyszerűség örömhírét. A világ zaja sokak számára elnyomja. Csak azok ismerik, akiknek otthonos a puszta, a csend, akik éberen őrzik a lényeges dolgokat; csak ők veszik észre Isten érkezését. A pásztorok, az egyszerű emberek, akik képesek csendben figyelni a másik javára, őrizni szívük éberségét, ők szereznek tudomást erről. Az őrzés éber csendje vonatkozhat a szolgálatra, a mások iránti nyitottságra, az értékeinkre. Viszont utalhat belső világunkra, kapcsolódásainkra is. Szent Ignác a rendalkotmányban találóan fogalmazza meg a képzésben lévők fő feladatát:

„Mindannyian nagy gonddal törekedjenek arra, hogy érzékeik kapuit, főleg szemüket, fülüket és nyelvüket minden rendezetlenségtől megőrizzék. Ezt kell kifejezni a csendhallgatással, ha az van előírva, ha pedig szólni kell, a körültekintő és épületes beszéddel… Továbbá juttassák és kívánják másnak az elsőbbséget mindenben. Szívükben becsüljenek mindenkit többre önmaguknál” (RA 250).

E mondatok arra hívnak, hogy ne hatalmi kategóriák mentén éljünk, mert csak akkor maradunk azon lényegünknél, amelyért Isten emberré lett, hogy megmutassa igazságunkat és feltáruljanak a csapdáink.

Isten sosem hagyja üresen azok várakozását, akik feléje fordulnak. Az éjszakában megjelenik a világosság, amely az Istennel való személyes kapcsolat fénye, az ő sajátos ajándéka az embernek, mellyel megvilágítja mindazt, amit eddig sötétségben szemléltünk. Amikor Isten belép a világunkba, okunk van az ünneplésre, mert cselekvése megérinti az életünket, és reményt hoz. Belső bizonyosság születik bennünk, hogy hozzá tartozunk, hogy nem mond le rólunk, velünk van. Ez karácsony üzenete. Ez az isteni találkozás egy mélyebb valóságra ébreszti rá a pásztorokat, és meggyújtja szívükben a hitet, a csodálatot és a reményt. A pásztorok példájából láthatjuk, hogy Isten örömhírének fénye vezeti az embert, és arra készteti, hogy mindig tovább keressen az egyértelmű, konkrét jelek mentén: „Kisdedet találtok pólyába takarva és jászolba fektetve.”

A fény ígéret is: megszületett a Megváltó. Megnyílik a remény, és sürget az öröm továbbadása, hogy Isten cselekszik a világunkban, nem csak egykoron, ma is. Ez sürgető. Amint az emmauszi tanítványok, úgy a pásztorok is azonnal útra kelnek. A belső bizonyosság fénye vezeti őket. Az emberi értelemnek szüksége van a hit eligazítására. Egy kiszolgáltatott újszülöttben találnak rá a beteljesedésre, a saját világukban, és nem egy palotában, elérhetetlen magasságokban, hanem egy egyszerű istállóban, amelyhez mindenki hozzáférhet, és amely otthonosságot sugall, ami a sajátjuk. Nem kívül, nem máshol, nem az idegen messzeségben, hanem otthon, nagyon közel. Pedig emberileg mennyire úgy keresnénk, mint a napkeleti bölcsek, a palotában, a tekintélyek között, a magasztosban. Jogosan várjuk, hogy a világ sorsát a hatalmasok oldják meg, viszont a béke kulcsa a saját kezünkben van – az egyszerűben, a kicsiben, a megszokott tevékenységeinkben, a kapcsolatainkban.

Bátorság kell ahhoz, hogy a mindennapok egyszerűségében megtaláljuk a Megváltót, aki megszabadítja tekintetünket, szívünket a félelem és sötétség béklyóitól, az elszigeteltség és elveszettség érzéseitől, a rutin szürkeségétől. Karácsony azt üzeni, hogy Isten nem mond le rólunk.

Ez nem egyetlen esemény, hanem állandó, velünk élő igazság. Értünk jön, szembejön, eligazítást ad, megsejteti jelenlétét, kitágítja reményünket.

Hogy a hatalom világa ne tévessze meg az embert, Isten nem fentről jön, hanem lentről érkezik. Engedi, hogy kicsinysége felől nézzünk magunkra, környezetünkre, világunkra. A Mindenható a kicsiben, a Gazdag a szegényben, az Erős a gyengében jelenik meg, és gyermekként kihív a magunk alkotta nagyságokból, hogy lefelé nézzünk, másként szóljunk. Amikor egy kisgyerekkel felvesszük a kapcsolatot, lehajlunk hozzá, mert önkéntelenül is lefelé visz a tekintetünk. Ez a megváltó mozdulat szabaddá tesz – feledteti a „fent” gondjainak komolyságát, a mindent irányítani akaró és felszínes küzdelmünket, mosolyt és jóságot csal az arcunkra, bensőnk rárezdül a bizalommal és titokkal teli nagyságra. Paradox módon ez a lehajlás felemelkedés a tisztához és a szenthez. Itt láthatjuk magunkat igazán. Erre vezet az utunk, mert innen érkezik Isten.

Világunk átalakulásának eseményei, a zaj, az értetlenség, a háborúk, az ártatlanok szenvedése, a világ felbolydulása sötétséget hoz, elbizonytalanodást, és joggal várjuk a bölcs döntéseket a béke irányába. Úgy tűnik, a pásztorok szerepe jut nekünk, akik az éj sötétjében várakozunk és figyelünk. Próbáljuk őrizni értékeinket és hitünket, bizalmunkat az emberi értelemben és jóságban. Közben tekintetünk Istent fürkészi, mert ismerjük a Bölcsesség könyvének igazságát: „Mialatt mély csend borult mindenre, és az éjszaka sietős útja közepén tartott, mindenható Igéd, Urunk, királyi trónjáról eljött közénk” (18,14). Folyamatosan történik, befejezetlen múlt, elővételezett jövő. Isten Igéje ma is világosságot gyújt az embernek. Elsősorban azáltal, hogy megtapasztaljuk személyes gondoskodását az életünkben, hogy velünk van. A megállás, az elcsendesedés, a nyitottság olyan hozzáállás, amely lehetővé teszi, hogy keressük és megtaláljuk Istent mindenben, érintésének jelenlétét a kicsiben, az egyszerűben. Életünk sokszor zajos és zavaros. Szükségünk van arra, hogy valaki teret nyisson a figyelmünknek.

Az angyalok híradása Isten felől mutatja meg a sötétséget, feltárja az élet megszokottságában rejtőző Megváltót, ahogy egy lelki beszélgetésben rájöhetek arra, hogy életem minden mozzanatát átszövi Isten jelenléte, csak fontos, hogy valaki láttassa, vagy elindítson a keresésre.

Ezek mindig felszabadító tapasztalatok, mert felismerjük, hogy nem a véletlen hozza össze életünk mozzanatait, hanem a gondoskodó, emberszerető Isten szövi napjainkat valami szép egészbe, Jézus életének mintázataival.

Az 1545-ben kezdődött trienti zsinatra III. Pál pápa kérésére Szent Ignác három rendtársát küldte teológiai szakértőnek. A hozzájuk intézett levélben tanácsokat ad nekik, hogy miként legyenek jelen. Az egyik így hangzik: „Nem sietnék beszélni, de fáradhatatlan figyelemmel és higgadtan hallgatnék, hogy be tudjam fogadni és meg tudjam ismerni beszélőtársam gondolatait, érzéseit és szándékait, és így jobban tudjak válaszolni vagy hallgatni.” Ez az értés vezethet tovább a közös kereséshez. A figyelmem terében megszülető szeretet kapcsolatban van a betlehemi jászol isteni igazságával. A meghallgatás, a befogadás, az otthonos világ, az olykor egész egyszerű gondolatok mentén kifejeződő jóság, a másik tisztelete hozzájárul ahhoz, hogy teret nyissunk a világot betölteni vágyó isteni békének, mely ott van mind a karácsony, mind a húsvét üzenetében. Egymás tiszteletteljes meghallgatása és megértése feltétele annak a békének, mely mutatja Isten hívását.

Fotó: Vatican News

Valami hasonló történt az októberi szinóduson, ahol a résztvevők elsődleges feladata egymás meghallgatása és megértése volt, hogy majd közösen tudjanak útra kelni, és keresni a közöttünk élő és cselekvésre hívó Istent. Viszont ez csak akkor történhet meg, ha közel megyünk a betlehemi jászol igazságához, ha merjük szemlélni az Urat a pásztorok egyszerűségével és alázatával. A szinodális tapasztalatban az egyház a jászolhoz zarándokol, közösen, sok sötétség közepette, de az örömhír fényében. Hol találhatjuk meg az Urat az éj sötétjében? A tiszteletteljes egymásra figyelésben felismerhetjük, hogy Isten mit tesz közöttünk. Fülemben csengenek egyik rendtársam szavai, miközben egészen mindennapi dolgokról beszélgettünk. Azt mondta, hogy amikor beszél valakivel, arra figyel, mikor születik meg benne a vigasz – vagyis amikor a benső megnyílik vagy elmozdul Isten felé. De éppúgy fontosnak tartom azt a kérdést, amelyet az egyik szinódusi atya hangosított ki: mikor beszéltél legutóbb Istenről? Egész egyszerű gondolat és kérdés, mely átszövi karácsony éjszakáját, a pásztorok tapasztalatát. És erőt ad a továbblépésre, a reményre, hogy megtaláljuk őt, akit keres a szívünk. Beszéljünk róla, hallgassuk meg egymást, és fénye megérinti szívünket.

Egy keleti elbeszélés szerint a közénk jött Isten fiatal fiúként pásztorkodott, és édesanyja mindig szépen felöltöztette. A díszes öltözet és a testén hordott kincsek jelezték méltóságát. Amikor tudomást szerzett erről egy tolvaj, elhatározta, hogy kimegy a mezőre, és elrabolja tőle a kincseket. De amint közel ment hozzá, és szemlélte őt, átalakult a vágya, megtisztult, és a tanítványává lett. Ugyanígy jártak azok a lányok, akik érzéki vágytól fűtve mentek ki a mezőre a pásztorfiú megcsodálására. Miközben szemlélték, átalakult a vágyuk, és tanítványaivá lettek. Mennyire igaz ez a betlehemi jászolra: ha közel megyünk hozzá, és szemléljük az újszülöttben megnyilvánuló Istent, ha ott időzünk, és engedjük, hogy megérintsen, hasson ránk, minden bizonnyal átalakul a szívünk, és a tanítványaivá leszünk.