A férfiak világának számos kultúrában fontos eleme a versengés, a virtus. Az összecsapás lehet játékos, de a mögötte meghúzódó indulatok vérre menőek, időnként nem csak képletesen, hiszen mindig fontos, a résztvevők számára életbe vágó tétje van annak, hogy ki lesz a győztes. Az apró eseményektől a nagy, szervezett megmérettetésekig széles a paletta, hogy a fiatal férfiak megmutathassák erejüket, ügyességüket, képességeiket.
Fiús játékok – fókuszban az ügyesség és a közösség
Az erőfitogtató, ügyességre épülő játékok már kisgyermekkortól elválaszthatatlan részei a fiúk játékainak. A korán elkezdett mezei munka során volt lehetőség a közös játékra, s vasárnap a mise után is a táncos-játékos térre futottak a gyerekek. A fiúknak korán állandó társává vált a bicska, épp úgy, mint a kalap. Bicska és kalap nélkül nem is férfi a férfi… Ha pedig a társa volt, akkor meg kellett tanulni bánni vele, használni, és úgy használni… Úgy, ahogy annak a közösségnek a finom, mások által teljesen soha meg nem tanulható jelzésrendszere diktálta. A kalap viselésének számtalan apró üzenete volt, így elég volt csak ránézni a férfiemberre, szavak nélkül is értesülhetett róla mindenki, hogy munkába készül-e vagy a szeretőjéhez, esetleg a bicska fog előkerülni. A bicska, mellyel gyermekkora óta jól megbarátkozott, hiszen a fiúk játékainak jelentős része a bicska köré szerveződött. Mindig kéznél van e kis szerszám, és nem is kell a játékhoz nagy tér, elég egy kis, lehetőleg puha földdarab, ami akkoriban szinte mindenhol rendelkezésre állt. Az egészen egyszerű játékformától, mely szerint a bicskát heggyel lefelé be kell dobni a földbe, a nagy ügyességet igénylő más módokig terjedt a kezdők és a gyakorlottabbak mutatványa, pl. szájukból, fejük tetejéről ejtették le a bicskát. Sok erőt és ügyességet igénylő csoportos játék is volt, mint a ma is népszerű „Adj, király, katonát”, vagy az ostorcsapó, amikor a legerősebb fiú áll legelöl, a többiek vonatszerűen összefogózva utána. Az első gyerek egyre gyorsabban fut, majd hirtelen kanyarodik egyet, így a sor vége kicsapódik, és a végén szaladó gyerekek elesnek. Hasonló játék a hordódöntögetés, amikor az egyik csoport gyereknek úgy össze kell kapaszkodnia, hogy a másik csoport tagjai ne tudják őket felborítani. A megemlített példák mellett még számos olyan játékot ismerünk, ami lehetővé tette az erő bizonyítását, a feszültségek kiadását, szabályozott keretek között. Mivel a hagyományos környezetben a lányka- és a fiúcsoportok általában külön játszottak, a kislányok e játékokban nem, vagy csak alkalomszerűen, esetleg nézőként vettek részt. Ilyenkor természetesen már tétje is volt a játéknak: a figyelő, tágra nyílt szempárok csodálatának elnyerése.
Csábítás és harc a táncban
Ez a szempont egyre fokozottabban érvényesült, ahogy a férfipalánták növekedtek, és legénysorba értek. A párválasztásnak és pártalálásnak elsődleges helyszínei voltak a fonók és a táncos mulatságok. A férfitáncok országszerte kétfélék lehettek: közösségi táncok és az egyéni ügyesség megmutatására alkalmas egyéni, azaz szólótáncok. A két táncfajta kiegészítette egymást: a szólótánc csillogása mellett szükség volt a közösségben rejlő erő, a férfiak egységének kifejeződésére is. A fiúk egy-egy ismert szólótáncostól sajátították el a tánc lépéseit, amit, ha igazán jó táncosok akartak lenni, akkor még gyerekkorban elkezdtek gyakorolni az árokparton vagy a legelőn, de mindig rejtve a kíváncsi pillantásoktól, különösen a lányok és a felnőttek szeme elől. A tanárnak a szülők fizettek egy kis terménnyel, szalonnával. A páros táncok gyakorlását csak akkor kezdték meg, ha az egyedül táncolható figurák begyakorlása után már volt egy kis jártasságuk a táncban. Az egyéni férfitáncok lehetőséget biztosítottak az önkifejezésre, a másik letáncolására, az ügyesség bemutatására. Az igazán kitűnő táncosokat számon tartotta a közösség, és egyes táncokat vagy bizonyos táncdallamokat kötöttek a nevükhöz (pl. Kissek tánca, Bene Ádám verbunkja). A zenészek is pontosan tudták, hogy melyik dallam kié, s ezeket a legények akár meg is vásárolták maguknak. A különleges táncok tanulása során egyéniségek figuráit, mozdulatait igyekeztek követni a fiatalok, ellesni a legénytársak. A lányok között is sikert aratott az, akinek a tánca elismerten szép volt. Az effajta versengő táncok mellett voltak kimondottan párbajszerű táncok is. Az eszközöket alkalmazó táncoknak leginkább a pásztorok, kondások voltak a mesterei, de a századforduló idején még általánosan ismertek voltak a férfiak körében. A táncfajta összefoglaló neve botoló tánc, de nem csak botot, hanem valódi fegyvereket használtak a táncosok: fokost, juhászkampót vagy akár fejszét. E táncféle kimondottan harci tánc, vásári mulatozások látványossága volt, és gyakran előfordult, hogy verekedéssé fajult a két ellenfél tánca. A figurák is a harci jellegnek megfelelően alakultak, cselezések, támadások, megtorpanások, félreugrások, hirtelen leguggolások alkotják a fő elemeket. Vannak olyan eszközös táncok is, amikor egy férfi és egy nő táncol együtt. Ilyenkor a férfi fitogtatja tudását a nő előtt, különböző ügyességi figurákat mutat be fegyverével, majd játékosan- pajkosan a nőre támad, aki igyekszik kicselezni, kipördülni a férfi karja alól. Itt a harc helyett inkább a csalogatásra, a kapcsolatra helyeződött a hangsúly.
A cikk teljes terjedelmében A Szív nyomtatott változatában olvasható. A lapszámot keresse az újságárusoknál, vásárolja meg digitális formátumban a www.dimag.hu oldalon vagy fizessen elő folyóiratunkra.