Manapság sokat hallani a muzulmán vallásról. A fanatikus iszlámhívők terrortámadásairól szóló hírek gyakran szerepelnek az újságok címoldalain; a Közel-Keleten „iszlám államot” alapítottak, mely milliókat tett földönfutóvá, és gyakorlatilag felszámolta a kétezer éves hagyománnyal rendelkező iraki és szíriai keresztény közösségeket.
A humanitárius katasztrófa nyomán tömegesen érkező migránsok egyre határozottabban adnak hangot azon igényüknek, hogy Európában is gyakorolni akarják vallásukat. Mindez joggal kelt félelmet. De vajon csakugyan olyan gyilkos vallás az iszlám, mint amilyennek ezekből a hírekből kitűnik? Tényleg olyan reménytelen a modernizációja, mint azt sokan sugallják? E kényes kérdésekre nagyrészt José Casanova politológus-történész gondolataira támaszkodva keressük a választ az alábbiakban. Ismerek egy nagy tekintélyű német teológiaprofesszort, aki egy magánbeszélgetés alkalmával kereken kijelentette: „Az iszlám az emberiség átka.” Nem nehezteltem rá az állásfoglalása miatt – hiszen mindenki korának gyermeke, és ítéletalkotáskor nem tud eltekinteni saját (olykor nagyon is szűkös) perspektívájától… Véleménye mégis ékes bizonyítéka annak, hogy egy ilyen bonyolult kérdésben még a jól informáltság és a tárgyi-történelmi ismeretek korrektsége sem elég (bár elengedhetetlen). Mindenekelőtt helyes történelemszemléletre van szükség, amelynek megszerzése persze nem is olyan egyszerű feladat. Első lépésben tegyünk egy rövid kirándulást az egyháztörténelem területén.
„Krisztianitás”: a középkori katolikus mátrix
A római katolikus egyház és teológiája számára valóságos megrendülést okozott a modern kor beköszönte. Nincs is mit csodálkozni ezen, hiszen az összes világvallás közül a kereszténységnek volt a legtöbb vesztenivalója. Richard Tarnas ékesszóló leírása szerint „[az egyház] dicsőségének középkori magaslatán […] Európa szinte egésze katolikus, az emberi történelem naptárrendszere Krisztus születési dátumára épül, a római pápa spirituális és sokszor világi értelemben is uralkodóként magasodik a keresztényi áhítattal áthatott tömegek fölé; gótikus katedrálisokat látunk, kolostorokat és apátságokat, kéziratmásolókat, tudósokat munka közben, a papok, szerzetesek és apácát ezreit, a soha nem látott mértékben kiterjedt betegellátást és a szegényekkel való törődést, a szentségek rituáléit, a nagy egyházi ünnepnapokat, a körmeneteket és fesztiválokat, a ragyogó egyházi képzőművészetet és a gregorián dallamokat, a moralitásokat és a misztériumjátékokat, a latin nyelv elterjedtségét a liturgiában és a tudományokban […].” Az egyház az emberi tevékenység valamennyi színterén jelen volt, és a keresztény vallásosság rendszere egységes mátrixként határozta meg az egész kultúrát. A modern korral ez a formáció – amelyet „krisztianitásnak” (Cristianidad, Christendom stb.) szokás nevezni – indult el a fokozatos erodálódás, lebomlás útján. Tehát nem maga a kereszténység, csupán annak egy történelmi változata.
A krízis: a felvilágosult modernitás beköszönte
Nem tagadható, hogy a középkori „krisztianitás” jellegzetesen nemzetek feletti szervezete és egyházi struktúrái az újkor beköszöntével válságba kerültek, és fokozatosan gyengülni kezdtek. Míg korábban az egyházi struktúrákat – például a pápaságot és a nagy szerzetesrendeket – erős nemzetek fölötti karakter jellemezte (a tanbeli kérdéseket „egyetemes”, tehát nemzetközi zsinatokon tárgyalták, az egyház irányítása alatt működő egyetemek nemzetközi tanári karral és diáksággal rendelkeztek, nemzeti határokon átívelő zarándoklatok folytak, stb.), az újkor hajnalától e vallási intézmények szerepe fokozatosan csökkent. A XVI. századtól kiépült a területi nemzetállamok rendszere.
Némileg önkényesen kiragadhatunk két olyan szimbolikus eseményt, amely jelentősen hozzájárult a római katolicizmus egységes intézményrendszerének megrendüléséhez. Az első a reformáció (1517), amely aláásta a pápaság spirituális vezető szerepét; a második a harmincéves háborút lezáró vesztfáliai béke (1648), melynek során a katolikus és protestáns fejedelmek sikerrel szorították ki a pápaságot európai (nemzetközi) és belső (nemzeti) ügyeik intézéséből. Európa-szerte szuverén, területi alapon szerveződő nemzetállamok alakultak, s ez a struktúra alapjaiban kérdőjelezte meg a Szent Római Birodalom által reprezentált egyetemes keresztény monarchia létét és létjogosultságát. Az új, modern világrend kialakulásával a pápaság nemcsak a protestáns területek és népek felett veszítette el szellemi-lelki befolyását, de a cezaropapista katolikus monarchiákban is le kellett mondania a létrejövő katolikus nemzeti egyházak ellenőrzéséről. Összességében tehát elmondható, hogy a XVI–XIX. században a középkori katolicizmus politikai hatalma meggyengült, nemzetek feletti dimenziója fokozatosan elhalványult, némely esetben pedig mindenestül elveszett.
Egyházi reakció
Ezek után nem meglepő, hogy a katolikus egyház intézményes képviselői általában véve alapos gyanúval, olykor pedig kifejezetten ellenségesen szemlélték a modernitás beköszöntét jelző változásokat (reformáció, felvilágosodás, munkások forradalmi mozgalmai stb.). Mivel az egyház intézményes létében érezte magát fenyegetve, olyan történelemteológiát dolgozott ki, amely védekező álláspontot vett fel a változásokkal szemben, és rendszerint ellenállt a kor fő szellemi mozgalmainak (olykor pedig eretnekségnek bélyegezte őket), hiszen nyilvánvalóan nem voltak összeegyeztethetők a középkori katolikus „krisztianitás” ideáljával. Ez az irányzat az egységes olasz állam megalakulása idején ért csúcspontjára, amikor a pápák több mint fél évszázadra (1870–1929) fizikailag is bezárkóztak a Vatikán falai mögé, és immár anakronisztikusnak számító módszerekkel (kiközösítő bullákkal és szillabusokkal, azaz a tévedések listájával) próbálták meg fenntartani, illetve restaurálni a régi rendet.
A kép árnyalása
Bár – különösen a fent említett utolsó időszakban – kétségkívül a védekező-elutasító attitűd uralkodott az egyházi hozzáállásban, végzetes hiba volna a „katolikus modernitás” modelljét kizárólag ezekkel a reakciós (regresszív, fundamentalista) próbálkozásokkal azonosítani. Ezt az egyoldalú beállítást elsősorban a felvilágosodás domináns narratívája sulykolja – tegyük hozzá: meglehetős sikerrel. Eszerint a történelemben haladás, progresszió figyelhető meg, melynek iránya egyenes vonalú; a célirányosan kibontakozó fejlődés modellje egyedül önmagát tekinti normatívnak, az egyházat pedig – hogy saját jelentőségét kiemelje – haladás- és tudományellenesnek állítja be. Csakhogy ez vaskos leegyszerűsítés – ha nem egyenesen történelemhamisítás –, amely nem képes igazságot szolgáltatni annak a sokféle történelmi válasznak, amelyet a római egyház a modernitással kapcsolatban kidolgozott. (Kevéssé köztudott – s e helyt legyen elég csupán ennyit megemlíteni –, hogy Galilei csupán a XVII. század antiklerikális harcai során vált az egyházi elnyomás elleni küzdelem szimbólumává; nota bene: Kopernikuszt senki sem ítélte el, egyébként egyházi méltóságot, kanonoki címet is viselt.) Az egyházat tehát a maga egészében haladás- és tudományellenességgel vádolni igaztalan, és a felvilágosodás szülte propaganda eredménye. A sokféle – részben az egyház kebelén belül is virágzó – modern mozgalom végül a katolicizmus határozott lépésváltásához vezetett a modernitással kapcsolatban.
Aggiornamento – katolikus lépésváltás a XX. században
A Szentlélek nem szűnt meg működni az egyházban; folyamatosan hatott a katolikusok vallásgyakorlatában és életében. Az egyház modernséggel kapcsolatos pozitív-konstruktív fordulata (aggiornamento) a II. vatikáni zsinaton következett be. Ebből a szempontból két zsinati dokumentum számít úttörőnek: az egyház és a modern világ viszonyáról szóló lelkipásztori konstitúció (Gaudium et spes), valamint a vallásszabadságról szóló nyilatkozat (Dignitatis humanae). A Gaudium et spes a modern szekuláris kor elfogadását nyilvánította ki az egyház részéről, és véget vetett az uralkodó negatív történelemteológiának, amely hellyel-közzel az ellenreformáció óta tetten érhető. A Dignitatis humanae közzététele által pedig a zsinati atyák elismerték az emberi személy vallásszabadsághoz való elidegeníthetetlen jogát, amely az emberi személy szent méltóságán alapul. Ezzel az egyház hivatalosan is elfogadta az állam és az egyház szétválasztásának modern alapelvét, mely által lehetővé vált, hogy a katolikus egyház fellépjen az tekintélyelvű rezsimekkel szemben, és a katolikus világon belül is hathatósan segítse a demokratizálódás folyamatát. Mindez nem jelentette a katolicizmus magánszférába vonulását, sokkal inkább mérföldkőnek számított azon az úton, hogy újraértelmezzék a szerepét, s az állam helyett áthelyezzék a civil társadalom közszférájába. José Casanova szerint a „modern közvallás” (modern public religion) mai fogalma is nagyrészt ennek a megújulásnak köszönhető.
Konstruált katolicizmus, avagy a reakcionizmus megítélése
A fenti rövid egyháztörténeti áttekintés rövidesen hasznosnak bizonyul, hiszen a katolikus egyház beszédes példát szolgáltat a vallás modernséggel való viszonyának lehetséges átalakulására. Közismert, hogy a szekularizációs törekvések ellenségképét hosszú ideig a katolikus vallásról mintázták meg. Mint fentebb láttuk, nem is egészen alaptalanul, hiszen a fővonalbeli katolikus álláspont jórészt negatívan ítélte meg a modernitás történelmi kifejlődésének szinte valamennyi lépcsőfokát, a protestáns reformációtól és a modern szekuláris államtól kezdve a modern tudományos forradalmon és a felvilágosodáson át egészen a francia forradalomig és az 1848-as demokratikus forradalmakig; továbbá „modernizmus” címszó alatt mint „modern tévedéseket” vagy „eretnekségeket” tout court elítélte az emberi jogokat, a liberalizmust, az ateizmust, a kommunizmust, a szocializmust, az indifferentizmust (beleértve a polgári házasságkötést is) stb. Csakhogy nem árt tudatosítani, hogy ez a fajta katolicizmus – mint minden történelmi formáció – bizonyos mértékig szintén konstrukciónak számít: olyan szellemi termék, amely bizonyos történelmi értelem-összefüggésben keletkezett, és abból meríti legitimitását. Az egyház kora társadalmi folyamataira reagált – az olyan ellene fellépő szellemi mozgalmakra, mint például a protestánsok katolicizmuskritikája, a felvilágosodás valláskritikája, a liberális szekularizmus és az erőszakos munkásmozgalom –, melyekkel szemben fogalmazta meg önazonosságát. Újra fontos kiemelni, hogy a látszólag homogén katolikus valláson belül sem létezett soha teljes egyneműség; ehelyett mind az elmélet, mind a gyakorlat messze túllépett az ellenségeskedésen. Ennek eredménye, hogy a pápaság mai „diszkurzív konstrukciója” a korábbinál jóval nyitottabb kommunikációt tesz lehetővé, és az evangélium hirdetésére koncentrál.
A katolicizmus és az iszlám párhuzama
Vajon mit nyerhetünk e gondolatmenetből az iszlám megértéséhez? Nos, nem keveset. Előítéletes katolikusellenesség ide vagy oda, azt az átalakulást aligha tagadhatja bárki is, amely a katolikus országok politikai kultúrájában az elmúlt alig több mint fél évszázadban végbement. Az egyház hivatalos szociális tanításának a II. vatikáni zsinaton elért reformja azt mutatja, hogy még egy olyan, dogmatikailag jól strukturált világvallás is, mint a katolicizmus – változhatatlan lényegének (Jézus Krisztus örömhírének) megőrzése mellett – a változó körülmények közepette nagyon is képes az önkorrekcióra. Mindez arra a reményre adhat okot, hogy a katolicizmusnál jóval flexibilisebb világvallás, az iszlám is képes a változásra. Hiszen a muszlimok vallása a katolikus keresztényekéhez képest dogmatikailag jóval kevésbé strukturált, vallási hagyománya tekintetében legalább ugyanolyan sokszínű, a tekintélyelvűség szempontjából pedig valójában jóval enyhébb és hajlékonyabb interpretációs rendszert tudhat magáénak.
Az iszlám mai képe
A mai globális diskurzusból persze nem ilyen kép bontakozik ki az iszlámról. Ma sokak számára éppenséggel az tűnik magától értetődőnek, hogy ez a vallás fundamentalista, modernitásellenes és antidemokratikus. Érdemes azonban felfigyelni arra, hogy ez a nézet jelentős pontokon hasonlóságot mutat azzal, ahogyan a XIX. század közepétől a XX. század közepéig a katolicizmust megítélték, különösen a protestáns angolszász országokban (kivált az Egyesült Államokban). A párhuzam – mint Casanova rámutat – nagyon is kézenfekvő. Az érvelés ugyanis mindkét esetben körülbelül ugyanazokra az alapelvekre és hallgatólagos előfeltevésre épül.
Az első a „civilizált” és a „barbár” vallás közti (teológiai-politikai) megkülönböztetés. Az előbbinek az számít, ami összeegyeztethető a felvilágosodás elveivel és liberális-demokratikus politikai gyakorlatával; az utóbbi pedig – a fenti előítéletes alapelv szerint – olyan hagyományokra épül, amelyek ellenálltak a felvilágosodás haladáshívő történelemszemléletének (liberalizmus, szekularizmus).
A második posztulátum (amolyan nativista, bevándorlóellenes előítélet), mely szerint a migránsok eleve képtelenek beilleszkedni, hiszen társadalmi szokásaik liberálisellenesek és civilizálatlanok. A feltételezés szerint ez jórészt „primitív” és hagyományos vallásuknak köszönhető (avagy azzal legalábbis összefügg).
Végül szokás rossz hírbe keverni a bevándorlók vallásának nemzetek feletti vonatkozását (azaz lojalitásukat valamely külföldi vallási tekintély iránt: ilyen vonatkozás az iszlám esetében az umma, a nemzetek fölötti vallási közösség; míg a katolikusoknál a pápaság).
A felvilágosodás vádja szerint mindez összeegyeztethetetlen a republikánus polgári alapelvekkel és a modern nacionalizmus követelményével.
Persze mindhárom fenti alapelv érvényes jóformán mindegyik nagy világvallásra, legalábbis többé-kevésbé, és történelmük bizonyos szakaszaiban. Így belátható, hogy bármilyen hatékony támogatást ad is ez a beszédmód eszmei-ideológiai alapon a muszlimellenes nézeteknek, történelmi távlatban jó eséllyel éppúgy tévesnek bizonyul majd, mint a múltban a katolikusok ellen felhozott vádak.
Irodalom
- José Casanova: Globalizing Catholicism and the Return to a „Universal” Church, in Susanne Rudolph – James Piscatori (szerk.): Transnational Religion and Fading States, Westview Press, Bounder (CO), 1997, 121–143.
- Richard Tarnas: A nyugati gondolat stációi, AduPrint, Budapest, 1995, 195–196.
- Joachim Gnilka: Biblia és Korán. Ami összeköti és ami elválasztja őket, Szent István Társulat, Budapest, 2015.