Diákkoromban volt egy ferences tanárom, akinek sok jó tulajdonsága közül a számomra leginkább megragadó a nagylelkűsége volt. Személyes tulajdonnal alig rendelkezett, mégis mindig adott valamit. Bárki találkozott vele, biztos nem jött el tőle anélkül, hogy valamit ne ajándékozott volna neki. El is gondolkodtam rajta, mi lehet a titka. Ma azt mondanám, hogy a helyesen megélt szerzetesi szegénység szabadította fel erre a nagylelkűségre. Részlet a Szív magazin december- januári számában megjelent cikkből.
Paradoxnak hathat nemcsak a szegénység, de az Istennek szentelt tisztaság és az engedelmesség fogadalma is. Először ugyanis az evangéliumi tanácsok lemondásjellege szembetűnő, ezért felmerülhet: Isten miért lelné kedvét abban, ha az ember lemond az Isten által jónak teremtett dolgokról? Nem is olyan egyszerű erre válaszolni. Ha először Jézushoz fordulunk, és az ő földi életét tanulmányozzuk az evangéliumokban, akkor észrevesszük, hogy abban világosan kirajzolódnak a tanácsok: a szegénység, a tisztaság, az engedelmesség Jézus „életstílusának” mondható. Ezek összegzik mindazt, ahogyan ő a mennyei Atya és az emberek felé fordult: vagyonközösségben az apostolokkal és mások támogatására hagyatkozva, a házasságról lemondva, és mindig az Atya akaratára figyelve. Így lett egészen szabad a küldetésre, az Atya akaratának teljesítésére, és hogy életét mindenkiért adja. Ezért aki Jézushoz akar hasonló lenni, annak az életében valamilyen módon – ha másképp nem, lelki beállítódásként – meg fognak jelenni a tanácsok mint az Isten felé vezető út eszközei, amelyek nagyobb szabadságra, nagylelkűségre, szeretetre képesek eljuttatni gyakorlóit.
Ha folytatjuk a vizsgálódást, további érdekes összefüggésekre bukkanhatunk. Nem véletlen ugyanis, miért éppen e három tanács rajzolja meg Jézus profilját. A szegénység, az Istennek szentelt tisztaság (szüzesség) és az engedelmesség még általánosabb, antropológiai valóságra mutat rá: három olyan nagy terület van ugyanis az ember életében, amelyre akarata és érzelmei, figyelme és vágyai irányulnak, vagyis amely intenzíven képes foglalkoztatni, amely lefoglal, és amelyre az identitását, biztonságát építheti. Ezt a három nagy területet nevezhetjük külső, anyagi javaknak, az emberi testhez kapcsolódó javaknak (szexualitás, párkapcsolat, család) és végül lelki javaknak (hatalom, eszmék, tervek).
E három nagy területre, melyek az emberi élet egészét átfogják, irányul a három evangéliumi tanács úgy, hogy a szegénység-tisztaság-engedelmesség sorrend egy hierarchiát is kifejez, amennyiben a kevésbé értékestől halad a legértékesebb felé.
A legelső fogadalom tehát a szegénység, amely az anyagi javakkal (étel, ital, és mindaz, ami az ember fizikai szükségleteit fedezi, és arra szolgál, hogy az ember biológiai életét fenntartsa) való kapcsolatot szabályozza úgy, hogy aki gyakorolja, az egyre növekvő nagylelkűséggel forduljon Isten felé. A birtokolt javak menynyiségét és minőségét korlátozva igazi örömét Istenben keresi, mert arra a tapasztalatra akar eljutni, hogy az emberi szív gazdagsága egyedül Isten. A helyesen megélt szegényég arra vezet rá, hogy kevesebbel mint Istennel ne érjem be.
Kezdjük Ádámnál és Évánál
De miért szükséges mindehhez a lemondás, önkorlátozás? Két megfontolás figyelembevételével világíthatjuk meg élesebben a szegénység „belső dinamikáját”. Az eredeti (paradicsomi) állapot harmóniájában az ember Istent a legfőbb jónak tudta, és összhang uralkodott az anyagi világ, az ember testi léte és lelke között. Az anyagi javak az ember biológiai életét segítették, a test az önzetlen szeretet eszköze volt, a lélek pedig Istenre irányult, és neki volt alávetve. Az első bűn következményeképpen azonban e harmónia helyébe rendetlenség lépett: az ember lelke saját magára irányul, a test többé nem a lelket szolgálja, és az anyagi világ is önálló életre kel: ellenségessé válik, vagy rosszul használjuk javait. (E hármas rendetlenséget össze lehet kötni az 1Jn 2,16-ban szereplő hármas kívánsággal – a szem, a test és a lélek – és Jézus megkísértésének módjaivalis.) Így nem tudunk jól szeretni, értelmünk, akaratunk és érzelmeink között megszűnik az összhang, vágyaink elszakadnak életcélunktól.
Ezen a diszharmónián segítenek felülemelkedni az evangéliumi tanácsok. Mivel az emberi szív nem képes sok dologra vágyni egyszerre, a tanácsok éppen ennek a rendetlenségnek a rendezésében támogatnak bennünket: szeretnék – amennyire lehetséges – az embert az őt körülvevő javaktól elvonni, és Istenre összpontosítani vágyainkat, hogy teljesen szabadon szeressük őt és teljesítsük akaratát – hogy csak egyre vágyjunk, de arra igazán. A cél tehát affektív képességeink Istenre irányítása. Ezt a tanácsok azáltal segítik elő, hogy minden másról, ami egyébként fontos és jó, próbálják az ember vágyait elterelni, hogy így egyre szabadabb, „üresebb” legyen Istenre (vacare Deo). Így a szerzetesi élet egyfajta terápia is rendezetlen érzelmi világunk rendezésében, Istenre irányításában. (Szépen ír erről a Vita consecrata kezdetű apostoli buzdítás 87. pontja.)
Ennek a magyarázatnak a pozitív oldala a szegénységet nem annyira eszköznek, mint inkább az Istentől való megragadottság jelének látja: aki Isten szeretetétől találva érzi magát, akit vonz Jézus személye, az ő igazsága, és teljes valójával, egészen szabadon válaszolni akar neki, az mindent oda akar adni. Így olyan dolgokat is el kíván engedni, amelyek önmagukban jók, értékesek, ugyanakkor akadályozhatnak az Isten felé vezető úton.
[…]
A cikk teljes terjedelmében A SZÍV Jezsuita Magazin 2021. december – 2022. januári számában jelent meg. Ide kattintva belelapozhat, megvásárolhatja, vagy akár elő is fizethet a lapra!
Borítókép: Giotto: Szent Ferenc odaadja a köpenyét egy szegénynek