Amikor hónapokkal ezelőtt, egy borús téli délelőttön a szerkesztőségben közösen gondolkodtunk lapunk áprilisi számának fő témájáról, az exodus mellett döntöttünk. Hogy milyen szép és gazdagító lelkiségi-kulturális kitekintés lesz zsidó testvéreinkkel együtt ránézni a kivonulásra, a pészah, húsvét ünnepének közös gyökereire, a zsidó-keresztény vallási és kulturális hagyományokra.
Terveztük, hogy majd ünnepeljük a rügyező, harsogó tavaszt, rápillantunk népszokásainkra, töltekezünk a feltámadás keresztény reménységében, fényességében. Akkor még nem gondoltuk, hogy a kivonulás, a menekülés mennyire aktuálissá, bőrünk alá maró valósággá válik. Hívő emberként az exodus nem új jelenség számunkra: már a Bibliában is kivonulások sorával találkozunk. Az első az Egyiptomból való exodus. Héberül a pészah szó átugrást jelent. Az ünnep neveként arra utal, hogy ama napokban Isten keze átugrotta azokat a házakat, amelyeknek az ajtófélfáján ott volt az áldozati bárány vére. Ott nem sújtott le. Az elmúlt hónap háborús eseményeire talán gyakorlati hitetlenségünk, emberi valóságunk kimaradhatatlan kérdésével reagálunk: vajon miért sújt le az ádáz pusztítás Ukrajna lakosságának ártatlan hajlékaira? Isten angyalai vajon megjelölik-e a fenyegetettségben az ajtófélfákat az áldozati bárány vérével, vagy a sokat szenvedett, sokszínű és kihasznált ukránok maguk válnak áldozati báránnyá?
Miközben ezek a kérdések szorongatnak, egy néhány évvel ezelőtti, érdekes húsvéti emlék jut eszembe. Egy busznyi fiatallal húsvéti misszióba indultunk Kárpátaljára, Beregszászba. Több helyszínen vettünk részt a katolikusok húsvéti liturgiáján, hogy zenével-énekkel, jelenlétünkkel szolgáljunk, találkozzunk, s osztozzunk a magyar és a cigány kisebbség sorsában. Egyik csapatunk Beregszász mellett, egy sáros, kátyús úton megközelíthető, szegényes putrik által közrefogott új imateremben, a legszebb ruhájukba öltözött, csillogó szemű legszegényebbekkel ünnepelte a megváltás szent titkát. Egybegyűlt a falu valamennyi tagja, a visszafogottan, óvatosan figyelő idősektől a hancúrozó gyerekhadig mindenki ott volt a vajda vezetésével. Mert érezték, tudták, hogy ott, a nyomor közepén nagy szükség van a megváltásra, az ünnepre, Krisztusra. Ez nem csak látogatás volt, a helyiek nagy szívvel be is fogadtak bennünket. Láttuk, hogy milyen komoly gondot okoz a hagyományos húsvéti asztalra valók beszerzése, szembesültünk a szegénységgel, a nyomorral, megalázott sorsokkal, a helyi asszonyok mégis megajándékoztak bennünket illatos, puha húsvéti kaláccsal és a hozzá dukáló vajbáránnyal. Ez egy vajból formázott, csinos bárány volt, piros pántlikával a nyakában. Mi, e helyi szokást nem ismerő magyarországiak nagy csodálattal néztük Krisztus Urunk áldozatának jelképét, amelynek kedves emlékét hazahoztuk magunkkal.
S most itt az idő, hogy mi lássuk vendégül, mi fogadjuk be ukrajnai testvéreinket, akik menekülnek. Akik nem tudják, Isten megvédi-e őket, hogy ajtófélfájukon rajta van-e az áldozati bárány vére. Amit mi tudunk adni, emberi végességünkben, az a vajbárány a húsvéti kalács mellé. S annak reménye, hogy Krisztus áldozata békét hoz a világba.
A cikk A SZÍV Jezsuita Magazin 2022. áprilisi számában jelent meg. Ide kattintva belelapozhat, megvásárolhatja, vagy akár elő is fizethet a lapra!
Fotó: Vörös Szabolcs