Köves Slomó rabbival a zsidó húsvét jelentéséről, a korlátainktól való szabadulásról, a sokféleségről és az emlékezet súlyáról beszélgettünk.
– A húsvét a zsidók és a keresztények számára is a legfontosabb ünnep. A zsidóság mit ünnepel ilyenkor?
– A pészah csakugyan a zsidóság legfontosabb ünnepe, de ez azért egy kicsit csalóka kijelentés, mert valójában minden ünnep akkor a legfontosabb, amikor éppen van. A zsidó naptárban pedig bőven vannak ünnepek. Abból a szempontból mindenképp a pészah a legfontosabb, hogy ilyenkor az egész zsidóság létének legmeghatározóbb eseményéről emlékezik meg. Ez a zsidóság vallás és identitás szellemi bölcsője, epicentruma: az egyiptomi szabadulás.
– Ez az ősi történet mit jelenthet egy mai zsidó számára?
– A zsidó vallásnak a lényege a szabadság. Az egyiptomi történet az ember egyéni és közösségi szabadulásának a metaforája is. Egyiptom neve héberül Micrajim, és ez a szó azt is jelenti, hogy korlátok. A rabbik szerint az embernek mindennap meg kell emlékeznie a kivonulásról, arról, hogy a Mindenható kivezet minket korlátaink közül.
– Az exodus tehát ma is zajlik?
– Isten hívására nekünk is kötelességünk nap mint nap elhagyni „Egyiptomot”, vagyis ki kell vonulnunk gyarló, emberi, személyes korlátaink közül. Ezt úgy tehetjük meg, hogy erősítjük a kapcsolatunkat Istennel. A zsidók is úgy szabadultak meg rabságukból, hogy Isten hívására elhagyták Egyiptomot, és a Sínai-hegy felé haladtak, ahol a kinyilatkoztatásban volt részük. Ez már a Tízparancsolat története.
– Pontosan mi a jelentése a héber pészah szónak?
– Azt jelenti, hogy átugrás. Ez arra utal, hogy Isten keze átugrotta azokat a házakat, amelyeknek az ajtófélfáján ott volt az áldozati bárány vére. Ott nem sújtott le. A bárány vére menti meg a megjelölteket, és ezzel veszi kezdetét a kivonulás, tehát a szabadulás a rabságból, a korlátoktól. A bibliai és a rabbinikus talmudi források legalább három nevét említik ennek az ünnepnek. Az egyik a kovásztalan kenyér, tehát a pászka ünnepe, a másik a szabadság ünnepe, a harmadik a tavasz ünnepe.
– Hogyan ülik meg a zsidók a pészahot?
– Az ünneplést alapvetően két hagyomány határozza meg. Az egyik a szédereste. Az ünnep első estéjén összeülünk, és elmeséljük a Kivonulás könyvéből a szabadulás történetét. Közben mindenféle szimbolikus ételt fogyasztunk, amely a történethez kapcsolódik. Eszünk pászkát, vagyis kovásztalan kenyeret. Aztán tormát, a keserűségre emlékezve. Iszunk négy pohár bort, a szabadságot szimbolizálva. A borból mindig kiöntünk egy kicsit, amikor a tíz csapást meséljük el, mert a szabadságunk feletti örömünk nem lehet felhőtlen, hiszen ellenségeink pusztulása is kell hogy fájjon nekünk. A pészah ünneplésének másik meghatározó hagyományeleme maga a pászka, a kovásztalan kenyér, pontosabban a kovászos kapcsolata a zsidó húsvéti ünnepkörrel. A Biblia előírása szerint ugyanis pészahkor tilos kovászost enni. Nemcsak enni tilos, hanem semmi kovászos nem lehet a házunkban. Honnan ered ez? A Biblia azt meséli, hogy amikor a zsidók kijöttek Egyiptomból, a nagy sietségben nem volt elég idő, hogy megkeljen a tészta, ezért kovásztalan kenyeret ettek. A Tóra azt mondja, hogy csak kovásztalan kenyeret egyél ilyenkor, semmilyen kovászos ne legyen a házadban. Mi számít kovászosnak? Minden olyan étel, aminek a megkelt tésztáját a sütőbe tették volna. Kovászos az, amiben több mint tizennyolc percig együtt volt a víz és a liszt, mielőtt a sütőbe tettük volna. Ilyenkor hatalmas takarítás előzi meg az ünnepet. Ezért a zsidó háziasszonyok rémálma a pészah, mert mindent felforgatunk, hogy még egy morzsa se legyen sehol a kovászosból. Teljesen ki van takarítva a lakás, a konyha szét van szedve, és újra össze van rakva. Ilyenkor ki van kóserolva a konyhánk. A kovásztalanság megint csak szimbolizálja azt, hogy meg kell tisztítanunk magunkat a kovásztól, a felfuvalkodottságtól, az önteltségtől, alázattal kell lennünk, és ez az út vezethet el bennünket a szabaduláshoz, az exodushoz.
– A zsidó húsvét elsősorban családi ünnep?
– Minden ünnepen van szertartás a zsinagógában is, de pészahkor a rituálékat inkább otthon tartjuk. A szédereste is kimondottan otthoni esemény, amit sok nem vallásos zsidó is megtart a családjával.
– Kívülállóként nézve a zsidóság egységes vallási tömbnek tűnik. A te közösséged, a Chábád Lubavics irányzat miben különbözik a Magyarországon is működő többi zsidó közösségtől?
– A zsidóság a látszat dacára egyáltalán nem homogén, sőt azt gondolom, a legkevésbé homogén vallásos közösség. Ugyanis kezdettől nagy jelentősége volt benne a bibliai értelmezéseknek, amelyek maguk is részei a bibliai hagyománynak. S mivel nagyon sokféle értelmezés van, ez már a kezdetektől fogva nagyon sok rivalizáló iskolát eredményezett. Arról nem is beszélve, hogy nemcsak elvi alapon, hanem földrajzi szempontból is – a zsidóság diaszpórája kétezer éve létezik – nagyon változó kulturális közegben élő vallási hagyományról van szó. Az eltérő kulturális közegek természetesen hatottak a zsidó közösségek fejlődésére. Mindezzel együtt azonban a legalapvetőbb rituálék szempontjából eléggé közös a hagyományunk. Például a széderesték rituáléi nem nagyon térnek el egymástól a különböző közösségekben szerte a világon. Magyarországon egyébként viszonylag nagy zsidó közösség él, de nagy része sajnos nem tartja a hagyományokat. Megszakadta folytonosság, egy-két nemzedék kiesett, részben a holokauszt, részben a kommunizmus miatt. A mi közösségünknek az a különlegessége, hogy ezeket a hagyományokat nagyon aktívan igyekszünk megtanítani és visszaadni azoknak a zsidó embereknek, akik eltávolodtak a kultúrájuktól, vagy már vallástalan közegbe születtek. Ez a tudatos misszió a zsidó közösségen belül egyedi vonásunk. Ez lehet az oka, hogy mára – nemcsak Magyarországon, hanem az egész zsidóságon belül – mi lettünk az egyik legmeghatározóbb, leginkább növekvő irányzat. Ukrajnában – ahol körülbelül százhatvan közösség van – a mi irányzatunk keltette új életre a háromszázezres zsidó közösséget. Most sajnos nagyon sok zsidónak ismét menekülnie kell onnan.
– Az ukrán államelnök is a ti irányzatotokhoz tartozik?
– Sok magyar zsidóhoz hasonlóan ő is a hagyománytól vagy a vallástól eltávolodott, szekularizált családban nőtt föl, de nagyra értékeli ezt az irányzatot és közösséget.
– Te hogyan kerültél kapcsolatba ezzel az irányzattal?
– A nagyszüleim a holokauszt után úgy döntöttek, hogy születendő gyerekeiknek nem fogják elmondani, hogy zsidók. A gyökereket illető teljes titkolózást nagyon sok magyar zsidó választotta a második világháború után. A szüleim tizennégy-tizenöt éves korukban véletlenül tudták meg, hogy zsidó származásúak. Semmifajta vallási hagyomány, illetve istenhit nem volt az életükben. A szüleim ugyan már nem titkolták, hogy zsidók vagyunk, de a gyerekkoromhoz semmilyen vallásos élet nem társult, semmiféle zsidó hagyományőrzés nem volt jellemző ránk. A kilencvenes évek elején aztán a magyarországi zsidó közösségen belül is elindult egyféle identitáskeresés. Én ekkor tizenegy-tizenkét éves voltam. A szocializmusnak vége lett, és a környezetemben hirtelen sokan elkezdtek foglalkozni azzal, hogy mit jelent zsidónak lenni. Ekkor ismerkedtem meg Oberlander Báruch rabbival, aki akkoriban jött Budapestre New Yorkból, és ekkor lettem része a közösségnek, illetve vallásos, és aztán úgy döntöttem, hogy rabbi szeretnék lenni. Így jutottam el Amerikába, Izraelbe, Franciaországba tanulni.
– Nemrég hallottam tőled, hogy szerinted a történelem olyan ritka korszakában élünk, amikor zsidónak lenni nem annyira hátrány, inkább bizonyos presztízzsel jár. Izrael például sikeres állam, amelyet sokan csodálnak. A zsidóságnak nemzetközi szinten is komoly érdekérvényesítő szervezetei működnek. Sok országban kimondottan becsülik a zsidó kultúrát. S azt mondtad, hogy ezért néha még az is előfordul, hogy egyesek, akiknek amúgy semmi közük a zsidósághoz, szeretnének zsidóvá válni. Ez egyáltalán lehetséges? A zsinagógába bárki betérhet? Akár csak érdeklődni, hogy ti hogyan imádkoztok, hogyan ünnepeltek?
– Természetesen el lehet jönni hozzánk, és bár a zsidóság nem térítő vallás, tehát nincsenek olyan ambícióink, hogy a világ népei hagyják el a vallásukat, és váljanak zsidóvá, azért ha valaki be akar térni, akkor megteheti, tehát fölveheti a zsidó vallást, csak tudnia kell, hogy onnantól fogva ugyanúgy köteles megtartani a vallásunk szigorú szabályait, mintha zsidónak született volna. A mi missziós tevékenységünk elsősorban befelé irányul, tehát arra, hogy aki zsidónak született, az találja meg a gyökereit és az értékeit. Ugyanakkor van egy másik missziónk is: hogy megismertessük a zsidóság értékeit a környezetünkkel, hogy ne valamiféle mumusként, idegenként, ismeretlen jelenségként nézzenek ránk, hanem a jelenlétünk és az értékek, amelyeket képviselünk, váljanak természetessé a nem zsidók számára is. Ehhez az kell, hogy a zsidóság is nyitott legyen, és kész megismertetni magát a környezetével, s így természetes kapcsolódás alakuljon ki a többségi társadalommal.
– Látsz ilyen elmozdulást Magyarországon? A zsidó vallásúakra és a zsidó kultúra jelenlétére egyre nagyobb természetességgel tekintenek az emberek?
– Szerintem ha ma Magyarországon egy vallásos kinézetű zsidó végigsétál az utcán, és bemegy például egy könyvesboltba, sokkal kevésbé okoz megütközést, mint húsz-huszonöt évvel ezelőtt. Ma sokkal természetesebb, hogy van, aki arról beszél, hogy ő zsidó. Egyébként a különböző vallású és felekezetű emberek együttélésének Magyarországon elég komoly hagyománya van. Ha valaki elmegy vidékre, sok olyan településen átutazhat, ahol teljesen természetes, hogy a falu vagy városka központjában van mondjuk evangélikus, katolikus, református templom és egy zsinagóga is.
– A józsefvárosi Sorsok Háza, amelynek a ti közösségetek lett a tulajdonosa, már évekkel ezelőtt elkészült, mégsem nyitották még meg. Miért?
– Az épület csakugyan elkészült, de a kiállítás még nem. Egy holokausztmúzeum létrehozása nagyon sok fájdalmas sebet szakít fel, hiszen sok személyes érintettségről van szó. Egész családok pusztultak el és mentek tönkre a második világháborúban. Ugyanakkor a holokauszt eseményeit a társadalom más-más rétegei másképp élték meg. Ezért szinte lehetetlen olyan kiállítást létrehozni, amihez mindenki egyformán viszonyulna. Ennek a múzeumnak pedig az lenne a feladata, hogy legalább a társadalom nagyobbik része sajátjának érezze. Mondok egy konkrét példát arra, hogy mennyire különböző módon élhetjük meg ugyanazt a történelmi helyzetet. Az én családomnak a szovjet csapatok Budapestre érkezése 1945. január 18 – 19-én a felszabadítást jelentette, a németek és a nyilasok uralmának végét. Azt, hogy túléltük a háborút. Ha a szovjetek akár csak egy héttel később érkeznek, lehet, hogy én sem vagyok, mert a Dunába lőtték volna a felmenőimet. Viszont tudjuk, hogy nagyon sok olyan család van Magyarországon, amely nem ezzel a felhanggal emlékszik a szovjetek bejövetelére. Budapesten, a Páva utcában van a Holokauszt Emlékközpont, amely tizenhat évvel ezelőtt nyílt meg. Azt látjuk, hogy nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Nagyon kevesen látogatják, évente tíz-tizenkétezren. Ezért valóban szükséges lehet egy új múzeumra, amely talán képes lesz hatékonyabban megszólítani a társadalom nagyobb rétegeit. Nagyon nehezen tudnánk azt mondani, hogy a már meglévő múzeum hozott valami olyan nóvumot tragikus történelmünk megismertetésébe, amitől az emberek ezt az egész történetet a magukénak tudnák érezni.
Amikor 2013-ban kezdeményezték a Sorsok Háza megvalósítását, volt egy olyan remény, én legalábbis reménykedtem benne, hogy most valami olyasmit lehet létrehozni, amit sokkal inkább magukénak éreznek majd minél többen a zsidó közösségből, a többségi társadalomból, illetve az ide ellátogató külföldiek is. Ezzel valamiféle feloldást lehetne adni a történetnek. Mindenki valami olyat tanulhatna belőle, ami a személyes életében is fontos.
– A Kárpát-medencében nagyon sok híres rabbi szolgált, akikre a közösségetek tagjai közül sokan nagy tisztelettel emlékeznek. Mondanál egy történet, amely e híres rabbik emlékéhez kötődik?
– Nagyon komoly hagyománya volt, különösen Kelet-Magyarországon vagy a Kárpátokban, Észak-Erdélyben a haszid irányzatnak, amelyben egyes rabbikat szent emberként, igaz emberként tiszteltek (őket rebbének nevezzük): különlegesek voltak, és ezért különleges tekintélynek is örvendtek. Mádon élt az 1920-as években Winkler Mordechan rabbi, aki nagy rabbiiskolát működtetett. Rendkívül szerény ember volt. Az egyik történet szerint amikor levelet írt egy egyszerű embernek, csupa cifra megszólítással kezdte, rengeteg dicsérettel, hogy a címzett mennyire híres, nagylelkű és nagy tudású, számos országban elismert… Valaki megkérdezte tőle, miért írja ezeket annak az egyszerű embernek. Azt felelte, hogy ő csak azért írt így, mert úgy látta, neki is ilyeneket írnak, és azt gondolta, ezt így illik.
A cikk A SZÍV Jezsuita Magazin 2022. áprilisi számában jelent meg. Ide kattintva belelapozhat, megvásárolhatja, vagy akár elő is fizethet a lapra!
Fotók: Orbán Gellért