A templom előtti kis téren álldogálok már vagy fél órája. Egy üzenetet kaptam. Csak annyi állt a fecnin, hogy kettőkor indulnak, és hajnali fél ötkor lennének nálam. Azt sem tudom, kik ők, honnan jönnek pontosan, miért ez a képtelen időpont, és miért nem használnak mobilt.
Eddig semmi mozgás nem volt a környéken, de most hallom, ahogy a szomszéd utcában a villamos bedöcög a megállóba, majd egy biciklis fordul be a Mária utca felé. Elteker mellettem, a jezsuita rendház bejáratánál lassít, már majdnem odakiáltok neki, de látom, hogy csak a napilapot dobja be a rács mögé a lépcsőfeljáróra. Arra gondolok, nem túlzás-e ekkora bukósisakot viselni a szinte teljesen kihalt hajnali utcákon, amikor a sisak hirtelen rám néz. Leír egy félkört a kerékpárjával, és lassan elkezd tekerni felém. Megáll előttem, a bukósisak sötét ablakán a saját képem tükröződik. Látom magam, amint odaköszönök neki: „Jó reggelt!” De válasz helyett a bicajos a templomtoronyra emeli sisakos tekintetét. Értetlenül állok: most tényleg nem fog szólni hozzám?! Végül elővesz egy könyv méretű csomagot a kormányra erősített ládából, és a kezembe nyomja. A Mikszáth tér felé távozik, szó nélkül.
Ekkor a tér másik oldalán kinyílik egy ajtó, és valaki súlyos léptekkel elindul. Miért érzem azt, hogy ha most megfordulok, valami furcsa látványban lesz részem? És igen: a hotel bejárata előtt motorsisakos alak áll, ő is a magasba bámul. Követem a tekintetemmel: a templom tornyának csúcsán a kereszt különös fényárban úszik. A felkelő nap éles sugarai ragyognak rajta, az ég mögötte szürkéskéken gomolyog. Közben a szemem sarkából észlelem, hogy a sisakos férfi a tér másik felén már nem a magasba néz, hanem rám. Hirtelen arra gondolok, talán nem is férfi.
Mindig izgattak a motorszerkós nők. Sokszor elképzeltem, hogy több száz kilométeren át száguldunk egy-egy legalább ötszáz köbcentis motorral, aztán megállunk pihenni.
Égbe nyúló hegyek előttünk, tengerszem alattunk, a levegő patakillatú és hócsúcsos frissességű, és amikor a mellettem parkoló motoros leveszi a sisakját, hosszú aranysárga haj bomlik ki a fejvédője alól.
A templomtérre vezető kis utcánkba ekkor kerek szemű Zsiguli kanyarodik be. Felbúg tőle az egész városnegyed. Nekünk is ilyen autónk volt, csak nem volt ennyire felturbózva, és a Ladák akkoriban még egyáltalán nem számítottak veterán járgánynak. Megáll előttem a piros Lada 2101- es, a vezetője kiszáll: „Meggyüttünk. Még éppen a vihar előtt!” És a fényárban úszó templomtorony csúcsa felé emeli a tekintetét, mintha ő sem akarna túl sokat szólni hozzám. Majd behajol az utastérbe, és int az autóban ülő három társának, hogy szálljanak ki. Miután kikászálódnak, mind a négy férfi a különös jelenséget bámulja a magasban. A mély a-val kiejtett „vihar” és a középzárt „meggyüttünk” alapján biztos vagyok benne, hogy otthonról jöttek. Mégsem kérdezem meg, kik ők. „Hoztunk neked valamit. Anyád kűdi.” És átnyújt egy szinte ugyanolyan könyv méretű csomagot, mint amilyet az imént már kaptam az újságkihordó sráctól.
(Fotó: index.hu)
Az ismeretlenül is ismerős földijeim a Zsigulival elmennek. Fenn a keresztnél egyre vészjóslóbb a körülötte tornyosuló háttér. Tényleg van abban a csöndben valami döbbenetes, amit csak vihar előtt élhet meg az ember. Anyám jut eszembe, ahogy nézett rám, amikor egyszer a bicajozásból csak a zivatar végén értem haza. Gyerekkoromban nem volt szabad fürödnünk a közeli tóban, csak felnőtt kíséretében. Mi mégis bemerészkedtünk a vízbe. Nem vettük észre, hogy jön a vihar. Mire partra úsztunk, és összeszedtük a dolgainkat, már eget repesztő villámokkal dörgött körülöttünk, mintha ránk akarna szakadni a mindenség. Teljesen átázva és vacogva értem haza. Apa is nagyon ki volt akadva rám. Beküldött a szobámba, és azt mondta, vegyem le a vizes ruhám, takarózzam be, és ha majd úgy gondolom, van számukra valami mondanivalóm, akkor jöjjek ki. Szegény anyám már tizenegy éve halott, apám három évvel később követte.
Talán el is felejtettem volna anyám halálának évfordulóját, ha nincs a Zsiguli és ez a vihar. Medárd napján halt meg, akkor ez a nap pünkösd ünnepe is volt. Állítólag minden tizenegyedik évben ugyanarra a napra esik Medárd és pünkösd. Amikor anyám meghalt, szörnyű vihar tört ki. A rokonoktól szinte egymás után hallottam a közhelyet: még az ég is megsiratja! Ugyan mit küldhet nekem a tizenegy éve halott anyám?! A motorszerkós alak közben eltűnt a hotel elől. A levegő kezd imbolyogni, a fák koronái megmozdulnak. A vihar fokozatosan kilép a csend burkából. Elindulok a rendház bejárata felé. Az újságot felveszem a lépcsőről, a másik kezemben a két könyv méretű csomagot szorongatom. A lift előtt olvasom a címlapon: „Hajnalban ítéletidő várható. Ha hinni lehet a Medárd-napi jóslatoknak, véget ér a szárazság.” Amikor a harmadikon kiszállok a liftből, a tetőtér ablakain már kopog az eső.
Már nem éri meg lefeküdni a reggeli miséig. A konyha felé veszem az irányt, főzök egy kávét, és bukóra állítom az ablakokat a nappaliban. Szeretem hallgatni a nagy szemekkel verdeső eső hangját, érezni a vele járó ózoni frissességet. A két csomag előttem az asztalon, melléjük teszem a gőzölgő csészét, és a kerek szemű piros Zsigulira gondolok. Aki megszereti a Ladák illatát, sosem felejti el. Péntek délutánonként, mielőtt a bátyám buliba ment, mindig megkért, hogy mossam meg kívül-belül az autónkat. Cserébe elmentünk egy körre a városszéli utcákon, és ilyenkor én vezettem, még mielőtt megszereztem volna a jogosítványom. Ezek az autókázások a legszebb emlékeim a testvéremmel.
(Fotó: Dusan Ristic / Unsplash)
Lehet, hogy a bátyám küldte a Zsigulit, hogy a hóbortos haverjai forduljanak be hozzám, ha már úgyis erre járnak, és adják át ezt a csomagot? Persze, majd éppen anyánk küldte! Az eső most nagyon belevágott, teljesen kinyitom a nappali ablakát, és kihajolok a nagy cseppekkel aláhulló reggeli záporba. Ki ne gondolt volna már arra, hogy milyen jó lenne ilyenkor beszappanozva kiállni az égi zuhanyrózsa alá? Irtó jó érzés, ahogy az arcomat veri a hűs víz. A csatornarendszer nem győzi nyelni a sok vizet, az utcán már mindenfelé áll az esővíz. És a házunk bejáratával szemben ott áll a motorszerkós alak is. Rám néz. Szemvédőjén a házunk homlokzata és a szürke zuhanyrózsa ég tükröződik. Szörnyű hangosan dörren egyet az ég.
Az autóbejáró nehéz ajtószárnyai nyöszörögve nyílnak, és mire kilépek a ház elé, már nincs sehol a motoros. A víz hömpölyög a kövezeten. Mintha repedezne az ég, olyan hanghullámok kísérik a villámokat. Visszalépek a kocsibejáró menedéke alá. A kapu magától becsukódik mögöttem. Indulnom kell a templomba, a rendház folyosóinak labirintusán megyek át. Az egyik homályos zugból egyszer csak előlép a sekrestyés. Vele csaknem mindig a legváratlanabb pillanatokban találkozom. A frászt hozza rám most is, ahogy a félhomályból megszólal: „Kinek lesz kedve ilyen ítéletidőben misére jönni?” Valami olyasmit morgok neki, hogy az „ítéletidő” azért túlzás, a szentmise meg különben sem csak kedv kérdése.
Aztán beülök az Úti Boldogasszony-kápolnába, hogy felkészüljek a reggeli szertartásra. Meg kellene nézni, hogy mi ez a Medárd-nap. Még sosem kereszteltem senkit, akinek a szülei ilyen nevet adtak volna.
Amikor belépek a szentélybe, már az oltárcsók előtt látom, hogy rajtam kívül egyetlen ember van a templomban. A leghátsó padban ül. A keresztvetésre feláll, és ekkor veszem észre, hogy motorszerkóban van. A sisakot levette. Magas, vékony, hosszú hajú és szőke. Hallom a saját hangom, ahogy visszhangzik a boltívekről: „Ma Medárd napja van. Ez a név a germán Machthard latin Medardus formájából ered, és azt jelenti: hatalom, erő, merészség. Szent Medárd az időjárás védőszentje. A hagyomány szerint ha ezen a napon esik, negyven napon át csapadékos időszak várható.” A sűrű cseppek a templom tetőzetét verik. Behallatszik, ahogy elmegy egy autó a templom mellett a Mária utcán, és ahogy a sok víz a járdára csapódik. Nekikezdenék a szentmiseolvasmánynak, amikor még valaki belép a templomba. Már hárman vagyunk. Az újságkihordó az, akitől nemrég az első kis csomagot kaptam. Most sem veszi le a fejvédőjét. A Királyok első könyvét olvasom: „A Kármel-hegyi áldozatnál megtanulja a nép, hogy az Úr az egyetlen igaz Isten, aki segíthet rajta.” Közben a bicajos odaül a sisak nélküli lány mellé, és susmorognak. Aztán néznek felém. „A nagy szárazság harmadik esztendejében történt…” Még egy ideig érzem magamon a tekintetüket, aztán felállnak és kimennek. Mire az olvasmány utolsó verséhez érek, már egyedül vagyok a templomban. „Hallgass meg, Uram, hallgass meg engem, hogy megtanulja e nép, hogy Urunk, te vagy az Isten, és hogy a szívünket te térítheted ismét vissza.”
A SZÍV | Jezsuita Magazin – 2022. december – 2023. január
940 Ft
A mise után a sekrestyés elmondja, hogy jöttek a csomagért, és oda is adta nekik. Amíg én a templomban miséztem, a hátsó lépcsőfeljárónál két motorosöltözékű ember csöngetett. A rácsos bejárat előtt álltak, a sisakjukat nem vették le, az esőben mondták, égzörgések kíséretében, hogy egy csomagért jöttek, ami fenn van a harmadikon. És pontosan le is írták, hogyan fog kinézni, amit kérnek. Ezért a sekrestyés a mise alatt felment a rendházba, és a nappaliban csakugyan ott találta a leírt csomagot, ahogy a lent várakozó sisakos futárok mondták, és hogy meg van velem beszélve. A másik csomag, ami nagyon hasonlított a futárokéra, még most is fenn vár rám.
A rendház nappalijában főzök még egy kávét. Az eső alábbhagyott. Odaülök anyám küldeménye elé, és kibontom. Egy imakönyv. A kemény fedél alatt a neve látható, a születésének dátuma, keresztelőjének a napja, elsőáldozásának az ideje, végül egy kék tintafolt. A bérmálkozás napja hiányozhat a sorból, valószínű nem most mosódott el. Alatta viszont látszik egy idézet: „… a szívünket, Uram, te térítheted ismét vissza”. Ez a Királyok könyvéből van, most olvastam az üres templomban… Anyám talán a bérmálkozására kaphatta ezt az imakönyvet? A pünkösdnapi olvasmányok helyett egy Medárd-napi idézetet írtak bele? Az imakönyv tintafoltja is egy ilyen esős napon keletkezhetett, amikor Medárd napján pünkösd volt, és anyám bérmálkozását ünnepelték. Később éppen egy ilyen különös napon távozott el tőlünk, pünkösdkor, egy esős Szent Medárd-napon.
Fogalmam sincs, mi lehetett abban a másik csomagban. Van egy érzésem, hogy nem imakönyv volt. A vihar közben elmúlt, a nyitott ablakon mintha patakillatú levegő áradna be. A tetők felett a Gellért-hegyig látni. Becsukom a szemem, és a hosszú sárga haj jelenik meg előttem, ahogy kibomlik a bukósisak alól. Aztán a piros Zsiguli bambán kerek szemei tűnnek fel. Lehet, hogy fel kellene hívni a bátyámat, és megmondani neki, hogy ne szórakozzon velem ezzel az imakönyvvel. És mi van, ha nem ő küldte? „A szívünket, Uram, te térítheted ismét vissza.” Nem csak a vihar előtt különös a csend, közvetlenül utána is. Csak most már nincs az a feszült várakozás, mint a zivatar kipattanása előtt. Ez a csend békével tölt el. Azért felhívom a bátyámat, és megkérdezem, mikor volt legutóbb imakönyv a kezében.
