Kár lenne tagadni, lényegesen fogyott – a 2022-es népszámlálás eredménye szerint húsz év alatt felére apadt – a magukat katolikusnak vallók száma Magyarországon. Ebben a létszámcsökkenésben a történelmi protestáns testvéregyházak is alapvetően osztoznak velünk.
Egész biztos, hogy a nem válaszoló negyven százalék között is vannak katolikusok. Bizonyára még templomba járók is, akik talán így tiltakoznak mindaz ellen, ami nem tetszik nekik a mai magyar katolikus egyházban, de az is lehet, hogy csak gyorsan túl akartak lenni a kérdések megválaszolásán, és ami nem volt kötelező, azt ejtették.
Ám mi nem a népszámlálás adataiból tudjuk, hogy mára kevesebben lettünk, hanem a nap terhét és hevét viselő lelkipásztoraink tapasztalatából: a keresztelések és az esküvők számának visszaeséséből, egyházközségeink és szerzetesközösségeink tagjai számának csökkenéséből, a papok átlagéletkorának növekedéséből, létszámuk csökkenéséből, vagy éppen abból, amit sok lelkipásztor ki is fejezett: hogy milyen sokan nem tértek vissza a Covid időszaka elmúltával a szentmisékre.
Amikor töprengünk ezen a helyzeten, dilemmák és kérdések tolulnak elénk. A számok képesek egyáltalán tükrözni a valóságot? A hit életet motiváló ereje, a spiritualitás iránti fogékonyság is ugyanabban az arányban csökkent, mint az egyháziasan vallásos emberek száma?
Mit rontottunk el mi, az egyház vezetői, mit rontottak el a hívő emberek? Hol vagyunk hiteltelenek? Hol van a mi felelősségünk? A legfőbb kérdés leginkább az, hogy mit tehetünk. Mi múlik rajtunk? Hol szólít minket arra a megváltozott helyzet, hogy változtassunk az életünkön?
Nem szeretem, ha az egyházak hazai térvesztését az általános, nemzetközi, leginkább nyugat-európai tendenciákkal állítjuk párhuzamba, és megállapítjuk, hogy mi sem tudjuk magunkat kivonni ezekből. Ez a felelősség hárításának egyik fajtája, mondván, ha nemzetközi a tendencia, akkor úgysem tehetünk ellene semmit. Továbbá logikai bukfenc is rejlik ebben a kijelentésben, hiszen mi általában arra vagyunk büszkék, hogy nálunk nem érvényesülnek a nyugat-európai elferdült tendenciák. Vagy akkor mégis?
Az sem visz előbbre, ha a kérdőív hibáit kutatjuk, vagy az egyházüldözés évtizedeinek máig tartó hatását nevezzük meg a csökkenés okaként. Amikor a hetvenes évek végén elkezdtem teológiát tanulni, és tudatosan vizsgálni az egyház útkeresését a mai társadalomban, nagy lelkesedéssel figyeltem fel arra, hogy a II. vatikáni zsinat tanításának megfelelően a katolikus egyház a nyitás útjára lépett. Egyfajta gettószellemből, a világgal, a modern társadalommal, a protestantizmussal való szembehelyezkedésből elindultunk egymás meghallgatásának, a másik értékei felismerésének, a közös társadalmi felelősség felfedezésének és az együttműködésnek az útján. A zsinat minden emberhez kívánt szólni, mert bensőségesnek és szorosnak érezte a kapcsolatot minden emberrel, hiszen nincs olyan igazán emberi érzés, amely Krisztus tanítványainak szívében visszhangra ne találna (vö. Gaudium et spes, 1). Van ezen a téren még fejlődnivalónk!
A szembehelyezkedést, az elhatárolódást, amelyet ráadásul kioktatás kísér, még nem tudtuk levetni. Az igazság birtokosaiként lépünk az emberek elé, moralizálva, olykor olyan kérdésekben is leegyszerűsítő és megfellebbezhetetlen válaszokkal, amelyekről nincs személyes tapasztalatunk, vagy amelyekhez egyáltalán nem értünk.
Nem véletlen, hogy Ferenc pápa az egyház szinodális útkeresését azzal indította, hogy először hallgassuk meg egymást, csak ezután jöhet a megértés és a párbeszéd.
Jézus tanítványait magával vitte egy útra. A tizenkettővel Názáretből Jeruzsálembe tartott, s közben elmélyült a tanítványok hite, küldetésre leltek, elköteleződtek Isten országa mellett. Miután pedig az Úr a mennybe ment, a Szentlélek által továbbra is kísérte a tanítványokat Krisztussal megkezdett úton. Így tudtak választ találni a felmerült kérdésekre, így oldottak meg újabb és újabb, az élet hozta helyzeteket, váratlanul támadt problémákat.
Ma Jézus az egyházat, benne mindannyiunkat kész magával vinni egy útra, amelyen a Szentlélek irányít. Mi is ezen a vele megtett úton nyerünk küldetést. A hit megerősödésére a mi életünkben is, ma is egyedül a Krisztushoz fűződő személyes kapcsolat elmélyülése nyit lehetőséget.
Legelőször is erre kellene meghívnunk az embereket. Bátran nevezhetjük hagyományos kifejezéssel így: a megtérésükön munkálkodni. Ám ehhez az szükséges, hogy az egyház képes legyen túllépni az elhatárolódáson, felekezeti, intézményi és kulturális korlátain. Egy olyan szűkkeblű lelkipásztori gyakorlaton és mentalitáson, amely az objektív igazság védelme érdekében megtagad, elutasít és kizár. Ha nem utasítjuk el az erőszak és a manipuláció minden formáját, ha nem tiszteljük minden ember lelkiismereti szabadságát, akkor nem tekintenek ránk bizalommal, nem nyílnak meg, és mi nem tudjuk a megtérésüket szolgálni.
Épp az Isten országa melletti elköteleződésünk és a missziós parancs miatt tartom alapvetőnek, hogy egy tágabb és mélyebb ökumené felé induljunk. Nemcsak a harmadik világ korai misszionáriusainak tapasztalata, hanem a mai Európában a miénk is, hogy a felekezeti széttöredezettség és az egymás közötti versengés akadályozza a missziót, mert aláássa hitelességünket. A mai világ globális természeti és társadalmi problémái, a teremtett világ ökológiai válsága, valamint az újabb világháborúval fenyegető konfliktusok olyan kihívást jelentenek minden keresztény számára, amelyre nem léteznek külön felekezeti válaszok. Ha a Szentírás és az, „amit mond a Lélek az egyházaknak” a közösségeinkben egy és ugyanaz, miért ne nyilatkoznánk együtt, és főleg miért ne cselekednénk együtt! Ferenc pápa, Bartholomaiosz egyetemes pátriárka, a canterburyi érsek és az Egyházak Világtanácsának annyi szolgálattevője ad példát erre.
Jóllehet – ha az egész világ adatait nézzük – a keresztények száma növekszik, Magyarországon, illetve egész Európában csökken, sőt, akár kisebbségbe is kerülhetünk. Ám kétségbeesnünk semmiképp sem kell.
Ne feledjük, az egyház az első három évszázadban erős kisebbségi létben élt, de tudott ízt adó só, tájékozódást jelentő világosság és erjesztő kovász lenni a világban, azaz betöltötte küldetését.
Lehet, hogy korunkban a keresztény civilizáció elgyengül Európában – ennek valóban sok jelét látjuk. Maga a hit azonban nem rendül meg, az ugyanis nem attól függ, hogy mennyien vallják, mennyien élik. Lehet, hogy az egyház újra kisded nyáj lesz, és megszabadul a diadalmaskodás sokféle torzító sallangjától. Reményeim szerint ez tisztulási folyamat lesz, és javára válik.
A későbbi XVI. Benedek pápa még Ratzinger professzorként 1971-ben papírra vetette vízióját az egyházról. Álljon itt befejezésül, mert kijózanító, de egyáltalán nem pesszimista. „Az Egyház jövője ma is csak azok erejéből fakadhat, akik mély gyökerekkel rendelkeznek, és hitük tiszta teljességéből élnek […]. Ez egy olyan belsővé tett Egyház lesz, amely nem ragaszkodik politikai hatalomhoz, és éppoly kevéssé kacérkodik a baloldallal, mint a jobboldallal. Nehéz dolga lesz. Mert a kikristályosodás és a tisztázás folyamata sok erőt igényel. Szegénnyé és a kicsinyek egyházává tesz. A folyamat annál is nehezebb lesz, mert a szektás szűklátókörűséget éppúgy meg kell majd szüntetni, mint a nagyszájú önzést. Megjósolható, hogy mindez időbe telik. A folyamat hosszú és fáradságos lesz, ahogyan hosszú volt az út a francia forradalom előestéjének hamis progresszivizmusától a 19. század megújulásáig, hiszen kezdetben még a püspökök számára is sikknek számított, hogy gúnyolódjanak a dogmákon, és talán még azt is sugallták, hogy Isten létezése korántsem biztos. Ám e folyamat után egy internalizált és leegyszerűsített egyházból nagy erő fog áradni. Egy teljesen megtervezett világ embere ugyanis kimondhatatlanul magányos lesz. Amikor Isten teljesen eltűnik az életükből, megtapasztalják szörnyű szegénységüket. És akkor majd felfedezik a hívők kis közösségeit, mint valami egészen újat. Remény árad belőlük, amely megérinti őket, választ kapnak, amelyet titokban mindig is kértek. Ezért biztosnak tűnik számomra, hogy nagyon nehéz idők állnak az Egyház előtt. Igazi válsága még alig kezdődött el.”
A SZÍV | Jezsuita Magazin – 2023. december – 2024. január
1800 Ft