Teológus, tanár, fordító, a Vigilia folyóirat főszerkesztője. Férj és négy gyermek édesapja. Hit és kultúra szerves kapcsolatáról, az Istenről való beszéd mai útjairól, a belső élettel, illetve az intézménnyel való viszonyáról és a könnyen irritálóvá váló Jézusról beszélgettünk.
– Napjaink elvallástalanodó világában a nem szakember számára mitől lehet vonzó a teológia?
– A teológia akkor kezd érdekessé válni, és akkor mutatkozik meg a jelentősége, ha valaki belátja, hogy nem tudunk még mindent egyértelműen, és nem látunk még át mindent magától értetődően. A teológiának, az Istenhez fűződő viszonynak, a vallásosságnak vannak nyitott vagy sokféleképpen értelmezhető kérdései. Nem arról van szó, hogy van egy zárt, egységes, mindent megválaszoló állítástömegünk, amit egyszerűen csak újra és újra el kell mondanunk. A teológia Isten kimeríthetetlen valóságát, cselekvésének titokzatosságát és jelenlétének felfoghatatlanságát próbálja meg új és új módon megérteni, feldolgozni és problémássá tenni. A teológia akkor válik érdekessé, ha valakinek kérdései vannak Istennel kapcsolatban, és ez nagyon ritka. Egy püspök mesélte nemrég, hogy már tíz éve vezeti az egyházmegyéjét, de még senki nem tett fel neki kérdést a Szentháromsággal kapcsolatban. Nem hiszem, hogy van olyan, aki átlátja a Szentháromság valóságát, és megérti azt, ami a Szentháromságban történik. Miért nem teszünk fel, miért nem merünk kérdéseket föltenni ezzel kapcsolatban? Miért gondoljuk azt, hogy már minden világos, és szégyen lenne problémákat felvetni? Az a szégyen, hogy ezt nem tesszük. Ha nincsenek kérdéseink, az azt jelenti, hogy Isten is kezd érdektelenné válni számunkra.
Az is igaz, hogy véget ért az a korszak, amikor élő teológiai klasszikusok vettek körül bennünket. A katolikus egyházban Henri de Lubac, a protestantizmusban Wolfhart Pannenberg volt talán az utolsó teológiai óriás, akinek a munkássága provokatív volt, és új szempontokat vetett föl. Ma ilyenek nincsenek. Azt hiszem, a katolikus gondolkodást elsősorban már nem teológusok jelenítik meg, hanem olyan értelmiségiek, akik bizonyos tudományterületeken tevékenykednek, és nyíltan vállalják katolicizmusukat. Ilyen a filozófia terén Charles Taylor, a vallástörténet területén Rémi Brague, a vallásfilozófiában, illetve a szociológiában Tomáš Halík vagy a politikatudományban Hans Maier. De Hans Joas is idesorolható a társadalomtudományok területén, aki arra figyelmeztet, hogy az emberek nem azért idegenednek el a kereszténységtől, mert nem érdekli őket Isten, hanem azért, mert nem tudják elfogadni a történelmi és társadalmi folyamatokkal kapcsolatos magatartását. Azt hiszem, elsősorban ma őket érdemes figyelni, ők azok, akik a katolikus szellemet nyíltan és nyilvánosan képviselik. A teológusokra sajnos már jóval kevesebben figyelnek.
Ez talán abból is fakad, hogy nehezen tudjuk megvalósítani azt, ami egyébként a leglényegesebb az én szememben. Romano Guardini mondja Jézusról, hogy teljesen fölötte állt kora eseményeinek, és teljesen benne is volt kora eseményeiben. A teológusoknak is teljesen fölébe kellene emelkedniük a nyers valóságnak, azaz Isten életét kellene kutatniuk, és közben teljesen bele kellene merülniük a kézzelfogható történésekbe, azaz véleményt kellene formálniuk korukról, bírálniuk kellene az égbekiáltó igazságtalanságokat, és dicsérniük kellene az éggel rokon nagyszerűségeket. Ehelyett sokszor a „fölötte” és a „benne” között húzódó köztes szférában rendezkedünk be, ami színtelen, erőtlen és unalmas. Én nem ezt tanultam a Názáreti Jézustól.
– Ma már nagyon sok világi hívő is foglalkozik elmélyülten vagy akár főállásban teológiával, igyekezve összeegyeztetni az „ideig tartó” dolgokkal való törődést és az örökkévalóság szemszögének képviseletét. Hogyan látod e változást?
– Nem hiszem, hogy a laikusok kizárólag a világban való tevékenységre, míg mondjuk a klerikusok a világtól való távolságra lennének rendelve. Szerintem ezt máshogy kellene fölfogni. Amúgy is lehet, hogy egy hivatalviselő többet foglalkozik pénzzel és építkezésekkel, mint egy laikus. A kérdés azzal függ össze, hogy az egyházban mit akarunk kezdeni a laikusokkal. A II. vatikáni zsinat óriási bölcsességét tükrözi, hogy az életállapotok előtt tárgyalta az életszentségre való általános keresztény meghívást. Szent II. János Pál pedig azt mondta, hogy az egyháznak az életszentséggel kapcsolatos dimenziója fontosabb, mint az intézményi dimenziója.
Tehát a leglényegesebb az, hogy mindannyian az életszentségre törekszünk, pontosabban Isten szentségét igyekszünk befogadni, az pedig ez után következik, hogy milyen életállapotban.
Az életállapotok – laikusok és nem laikusok, házasok és szerzetesek – lényegileg különböznek egymástól, ezt nem akarom tagadni, sőt, nagyon fontos számomra. De nem biztos, hogy a különbözőséget „világ” és „nem világ” között húznám meg.
– A II. vatikáni zsinat sok szempontból jelentős változást hozott magával. Vannak, akik ezért az egyház liberalizálásával vagy épp tönkretételével vádolják. Mi erről a véleményed?
– A zsinat után mélyreható átalakulások kezdődtek a katolikus egyházban. Sokszor elhamarkodottan, sokszor bölcsen, de annyira időszerűek voltak már a változások, hogy nem lehetett elodázni őket. Tüzet kellett oltani. E nagy átalakulások következtében nagyon sokan elbizonytalanodtak, mert megváltozott az a magától értetődő és látszólag rendezett állapot, amiben korábban az egyház létezett. A bizonytalanság pedig sokakban azt az igényt veti fel, hogy nyúljunk vissza azokhoz a kulturális összefüggésekhez, amikor még bizonyosság és kiszámíthatóság volt. Ezért nagyon erős az az igény, hogy a zsinat előtti egyházat, a barokk közeget, a „keresztény kurzust”, az „úri világot” elevenítsük föl minden külsőségével együtt. De azt hiszem, ez zsákutca, a történelmi folyamatoknak a teljes félreértése. Nincs visszaút a II. vatikáni zsinat előtti állapotokba, és azt hiszem, nagyon nagy kárt okoznak azok, akik mégis ezt szorgalmazzák.
– Idehaza mi lehet az oka a zsinattal szemben megnyilvánuló ellenérzéseknek?
– A II. vatikáni zsinat dokumentumai akkor válnak igazán termékennyé, érdekessé és életre váltandóvá, ha velük együtt az a kontextus is megjelenik, amelyben születtek. Ezeknek a szövegeknek a kialakításában a XX. század legnagyobb katolikus gondolkodói vettek részt, és a zsinati dokumentumok akkor válnak érthetővé, akkor elevenednek meg, ha azoknak a gondolkodóknak a szellemiségét is ismerjük, akik ezeket alkották. Sajnos az látszik, hogy ők, köztük Henri de Lubac, Yves Congar, Karl Rahner vagy Edward Schillebeeckx nagyon nagy közönybe ütköznek Magyarországon. Lubacnak vagy Congarnak az írásai szinte egyáltalán nem olvashatók magyar nyelven. És részben az irántuk megmutatkozó közönynek a következménye, hogy a zsinat szellemisége csak nagy nehézségek árán tud érvényesülni. Éppen ezért nagyon fontos lenne, hogy ezeknek a gondolkodóknak a munkáit végre hozzáférhetővé tegyük. Ez várat magára, de a következő évekre az az egyik fő célkitűzésem, hogy ezeket a szerzőket végre megismertessük Magyarországon, mert az ő klasszikus műveik nélkül maga a zsinat sem képviselhető.
Óriási kísértése az egyháznak, hogy csak önmagával foglalkozzon, s bár a zsinat az egyházi önkritika eseménye volt, nem az a legérdekesebb, amit az egyházról mond.
A másik tényező a zsinattal kapcsolatban, hogy azok, akik Magyarországról részt vettek rajta, sajnos nagyon nagy árat fizettek azért, hogy a képviselőiként tűnhessenek föl. Olyan kompromisszumokba mentek bele, amelyek a későbbiekben is megkötötték a kezüket, amikor a zsinat szellemiségét kívánták volna érvényesíteni. A harmadik nehézség, hogy nemcsak kompromisszumokat kellett kötniük a zsinat megismertetése érdekében, hanem sokszor foglyai voltak egy Nyugat-ellenes retorikának. Magyarországon akkor a hanyatló, dekadens és romlott Nyugat csepülése zajlott, és egy ilyen közegben kellett volna a nyugati kereszténység legkiválóbb fölvetéseit és kezdeményezéseit képviselni, hiszen a II. vatikáni zsinat a nyugati kereszténység nagy vívmánya volt, noha az egész világegyház képviselte magát rajta, először a történelemben. Sajnos az a benyomásom, hogy ebből a Nyugat-ellenes retorikából még mindig nagyon sok minden van velünk. És ezért a II. vatikáni zsinat megint csak gyanút ébreszthet azokban, akik ennek a retorikának könnyen felülnek.
– Kis híján egy évtizede tartó szolgálata során Ferenc pápa is sokféle állóvizet felkavart már. Hogy látja őt a hittudomány képviselője?
– Ferenc pápa nehéz helyzetbe hozza a teológusokat és mindenkit, aki megpróbálja nyomon követni a katolikus egyház történetét és helyzetét. Ő senkinek az igényeit nem kívánja kielégíteni. A teológusok igényeit nem elégíti ki, mert nagyon kevés szisztematikus és összefüggő tanítást közöl. Vannak meglepő kijelentései, amelyeknek a megértéséhez és értelmezéséhez mindenkinek föl kell tűrnie az ingujját. S vannak félreérthető vagy sokféleképpen érthető mondatai és nyilatkozatai, amelyek megint csak sokakat zavarba hoznak, akik mindig, minden körülmények között csak egyértelmű és egyféleképpen érthető állásfoglalásra törekednek.
Az a benyomásom, mintha Ferenc pápa könyörögne a világ katolikusainak, hogy merjék képviselni Jézus szellemiségét az életük konkrét körülményei között, azzal a szabadsággal, kreativitással és szuverén erővel, amivel Jézus lépett fel a történelemben. Ő szinte senkinek az igényeit nem elégítette ki. Nagyon kevesen maradtak meg mellette hosszú távon. Idővel szinte mindenkit irritált, aki a környezetében volt. Egy ideig vonzó volt az emberek számára, aztán hátat fordítottak neki. Ferenc pápa – bár nyilván nem helyezhető egy szintre Jézus Krisztussal – ebből az eredeti jézusi szellemből, Isten jelenlétének, igazságának, irgalmának és szeretetének az emberek közötti képviseletéből nagyon sokat meg tud őrizni és meg tud jeleníteni, ami irritáló lehet, mert Latin-Amerika friss szelét hozta el a kissé megfáradt európaiaknak. Soha nem azt teszi, amit a hagyományos pápai vagy püspöki protokoll előír, ezeket fölrúgja, de csak azért, mert tudja, hogy a XXI. században e bevett és megmerevedett sémák már nem működnek és nem életképesek. Inkább elidegenítik az embereket a katolikus egyháztól, mintsem vonzóvá tennék számukra.
– Melyek napjaink legfontosabb teológiai irányzatai, legidőszerűbb kérdésfelvetései? Ha egyáltalán lehet ilyet kérdezni, hiszen ahány földrész, legalább annyiféle teológiai kontextus és látásmód érvényesül.
– Összességében megfigyelhető, hogy a rendszeres teológiai gondolkodás és a dogmatika háttérbe szorul a kontextuális teológiákhoz képest, s az etika, a kultúra, a történelem vagy a társadalom teológiai elemzése nagyobb szerepet kap, mint például az istentan. Ez nem feltétlenül szerencsés fejlemény. Ugyanakkor meggyőződésem, hogy a kereszténység és a többi vallás viszonya a harmadik évezred meghatározó problémája és kérdésköre. Az úgynevezett vallásteológia nálunk sajnos keveseket érdekel, mert a vallások jelenléte nem érzékelhető Magyarországon, de a világegyházban ez megkerülhetetlen kérdés lesz. Ugyanilyen érdekfeszítő szerintem, hogy kezd egymásra találni a hagyományos kontinentális filozófia és az angolszász analitikus filozófia, és utóbbinak az ajánlataival próbálnak élni teológusok. Van már analitikus teológia, amely nagyon frissítőleg hat a gondolkodásunkra. Lenyűgöző számomra Eleonore Stump analitikus vallásfilozófus munkássága, aki egyrészt arra figyelmeztet, hogy megváltástani modelljeinkben sok a következetlenség, s ezért analitikus eszközökkel világítja meg a mélyükben húzódó gondolati logikát, másrészt arra int, hogy a bűnt leegyszerűsítjük, mert kevéssé foglalkozunk a vele járó szenvedéssel és szégyennel.
És azt is remélem, hogy a művészeteknek és az irodalomnak, általában a kultúrának és a teológiának a kapcsolata érdekes lehet számunkra a XXI. században.
– Nálunk a keresztény szellemiségű szépirodalommal szemben is mintha érdektelenség jellemezné a hazai egyházi világot. Vajon miért lehet így?
– Mert az a téves elképzelésünk, hogy az irodalom merőben csak illusztrációja vagy díszítőeleme a kereszténységnek, lényegileg nem ad hozzá semmit. Ez borzasztó nagy félreértés. A XX. században két nagy katolikus gondolkodó volt, aki nem engedett ennek: Romano Guardini és Hans Urs von Balthasar, akik tudták, hogy a művészet, az irodalom, a kultúra nélkülözhetetlenül hozzátartozik a kereszténységhez, nélkülük elsatnyul, életképtelenné válik, elveszíti vonzerejét, hús és szervek nélküli csontvázzá alakul. Szerintem Balthasar volt a legnagyobb teológus a múlt században, Guardini pedig az egyetlen, akit szentté fognak avatni: vagyis ez nem rossz társaság. Ez az irodalmi érzékenység sajnos mégis nagyon ritka a teológusok körében, de az irodalmárok között is ritka a teológiai érzékenység. Két párhuzamos világ él egymás mellett, és nagyon nehezen találnak egymásra. Ezért fontosak számomra azok a keresztény írók, költők és művészek, akiknek van teológiai vénájuk. Az ötvenes–hatvanas években alkotó Flannery O’Connornak vagy Walker Percynek, akik sajnos hidegen hagytak minket, szerintem volt ilyen vénája. Mai korunkból pedig például Rowan Williams korábbi canterburyi érseket említeném, aki költő és teológus egy személyben. Vagy az Egyesült Államokban a reformátusoknál Marilynne Robinsont, a katolikusoknál pedig Dana Gioiát. Az ortodoxiában Arvo Pärt zeneszerző munkásságát. Ők nem egyszerűen csak földíszítik a kereszténység építményét a művészet ornamentikájával, hanem olyasmit képviselnek, ami nélkül egyszerűen elveszítjük a kapcsolódásunkat a kereszténység lényegéhez vagy akár még a jézusi üzenethez is. Mi lenne velünk ugyanis a zsoltárok költészete és zenéje vagy a jézusi példabeszédek irodalmiassága nélkül?
– 2020 óta vagy főszerkesztője a Vigilia című folyóiratnak, mely a harmincas évekbeli indulása óta fóruma a személyes és intézményes hit, illetve a kultúra, a művészetek találkozásának. Ma miben látod a folyóirat sajátos hivatását?
– Két fontos elképzelésem van vele kapcsolatban. Az egyik az, hogy a kereszténység szemléletmódját és a keresztény kultúrát olyanoknak is meg tudja jeleníteni, akik egyetlen keresztény közösséghez sem tartoznak. Nagyon sokakhoz eljut a Vigilia azok közül is, akik közvetlenül nem kötődnek semmilyen felekezethez, és nem vallásgyakorlók. Ez meglepő, bátorító, és feladatot is jelent. A másik célkitűzésem, hogy azokat, akik keresztény önazonosságúak, és egy folyóirattól pusztán azt várják, hogy megerősítse őket abban a véleményükben, amely már szilárdan meggyökerezett a gondolkodásukban, mentesítsük attól a kísértéstől, hogy beérjék azzal, amit már eleve tudnak.
– Már szó esett a fordítói tevékenységedről, amelyet jó húsz éve hivatásodnak tekintesz. Ennyi idő távlatából hogyan értékeled a magyar nyelvű teológiai kultúra helyzetét?
– Nem azért kell teológusokat ismernünk, hogy műveltnek mondhassuk magunkat. A teológiai gondolkodás, a belső vagy lelki élet és az egyház intézményes élete összefügg, és ha az egyik meggyengül, akkor a többi is. Ha a teológiai gondolkodás elerőtlenedik, akkor a lelki élet eltompul, a kereszténység intézményes élete pedig sivárrá és unalmassá válik. Ha a lelki élet valakinél háttérbe szorul, akkor a teológiai gondolkodása száraz, erőltetett és érdektelen lesz, az intézményes élet pedig merevvé válik. Ha pedig a teológiai gondolkodásból és a lelki életből, a legbelső szférából nem fakadnak intézményes, szervezett, kreatív, termékeny és építő tettek, az a kereszténység lényegének elárulásával egyenértékű. Az elmúlt húsz évben jelentősen hanyatlott a teológiai kultúra Magyarországon, miközben az érdektelenség fokozódott, de szerencsére vannak, akik nem adják fel.
– A lelkiség területén kik voltak rád a legnagyobb hatással, mi vezet abban, hogy kinek a műveit fordítod magyarra? – A lelkiség sem egyszerűen díszítőeleme a kereszténységnek, hanem nagyon lényeges dimenziója és velejárója, aminek mindent át kellene hatnia, és mindenben jelen kellene lennie. Nagyon nagy érdeklődés van komoly, súlyos és közérthető lelkiségi irodalom iránt. Egy kiadó bátorítására korábban lefordítottam három kötetre valót karthauzi szerzők elmélkedéseiből és gondolataiból. Nagy meglepetésünkre olyan érdeklődést váltottak ki, mint tíz-húsz teológiai könyv a piacon.
Azokat a gondolkodókat és imádkozókat tartom fontosnak, akik betekintést próbálnak adni a belső élet törvényeibe.
Sokszor úgy tűnhet, hogy a keresztény ember és Isten közötti teret azokkal a buzdításokkal próbáljuk kitölteni, hogy az emberek mondjanak el bizonyos imádságokat, időzzenek a tabernákulum előtt, és járjanak szentmisére. Ez persze mind fontos, talán a legfontosabb. De a hívő ember és Isten között nagyon sok minden más is történik, amit ismerni kell ahhoz, hogy a szentmise súlya kiderüljön. A lelkiség, a belső élet meggyőződésem szerint átalakulási folyamat, és ennek sajátos útja van, amely egyénenként különböző lehet, de nagy törvényszerűségei, mozgásai és dinamikái vannak. A hetvenes években katolikus lelkiségi szerzők azzal szembesültek, hogy számos keresztény ember keleti vallásoknál keres útmutatást a belső élet átalakulásával, dinamikájával kapcsolatban, mert a saját közegükben erről nem kaptak semmiféle tanítást. Az elmúlt ötven évben megjelent a színen számos olyan gondolkodó – például Thomas Keating, Laurence Freeman, William Meninger vagy Basil Pennington –, aki megpróbálja bemutatni a lelki élet folyamatát, dinamikáját, azt, hogy mi történik azzal, aki hajlandó naponta bizonyos időt csöndben eltölteni Isten előtt. Nem hagyhatjuk teljesen egyedül az embereket az Isten előtt fenntartott csöndben vagy a belső élet útján. Nagyon sok minden történik ott, ami szakavatott ismeretet, felkészültséget és nagylelkű útmutatást igényel.
– Milyen lelkiség képe rajzolódik ki az ezzel kapcsolatos választásaidból? Mik a legfontosabb alkotóelemei, vonásai?
– Ezen a téren az egyik nagy példaképem a feleségem, mert azt példázza, hogy aki imádkozik, akörül az élet kibontakozik, növekedni kezd. Az ő esetében nemcsak azért van ez így, mert kisgyerekeink vannak, hanem azért is, mert a belső életéből következően közösségek kezdenek alakulni körülötte. Pécs egyik kis utcájában lakunk, talán száz ház lehet itt. Néhány éve a feleségem utcabált szervezett, és kiderült, hogy az utca felső és alsó végében évtizedek óta itt lakó emberek ekkor találkoztak először. És beszélgetni kezdtek. A kora délután elkezdődő bál éjfél körül ért véget, mert az emberek annyira jól érezték magukat egymással. És ezért az utcánkban sokan úgy tekintenek a feleségemre, mint a nagymamájukra vagy a nagynénjükre, aki összefogja őket, akihez lehet fordulni, aki valamiképpen a közösség meg az élet képviselője, és ez vallási területen is megnyilvánul, még az utcában is, ahol karácsony előtt lámpásokkal vonulva házról házra kántálni mennek a gyerekek és felnőttek a vezetésével. Lelkigyakorlatos és más csoportok szerveződnek köré.
Ezek kisméretűek, nem fogják megváltoztatni az ország vallási arculatát, de kis körben igenis látszik, hogy akik imádkoznak, komolyan veszik a belső életet, azok körül az élet elkezd növekedni.
Ha nem imádkozunk, és nem bízzuk rá magunkat Istenre szívből és odaadóan, akkor az élet elhal körülöttünk. Kár, hogy a halál kultúrája igenis jelen van a kereszténységünkben. Számomra ebből a szempontból az a fontos, hogy ha valaki imádkozik, akkor legyen kész elengedni a biztosítékokat, az emberi támpontokat és támaszokat, és belevetni magát Isten felfoghatatlanságába, megmagyarázhatatlanságába és irányíthatatlanságába. Számomra az imádság elsősorban azt jelenti, hogy a saját szavaimról, gondolataimról, terveimről, nyomorúságaimról, elképzeléseimről, félelmeimről és minden egyébről lemondva igyekszem egyszerűen kiszolgáltatni magam Isten felfoghatatlan és – felfoghatatlansága, kiszámíthatatlansága miatt – időnként meglehetősen ijesztő jóindulatának, amely nem rendezetlen, de nem pusztán emberi rendet hoz létre, és tudatosítja, mennyire összetartozunk mindenkivel. Nem akarom előre meghatározott csatornákba kanalizálni a tevékenységét, hanem azt szeretném, hogy a tevékenysége, jelenléte és átalakító ereje magának vájja ki azokat a csatornákat, amelyeken haladni akar.
– Teológusként mire tanít a családi élet mindennapi valósága?
– A család nyilvánvalóan annak ellenére is fontos, hogy Jézus igehirdetésében és a keresztény hagyományban alig játszik szerepet. Ugyanakkor veszélyes jelenség, hogy a család témája és a gyermekek születése sokszor egészen beszűkíti az emberek tudatát, és a gyerekeiken kívül sokan már nem is nagyon tudnak másról beszélni, ahogyan szintén visszás, ha a kereszténység a család védelmezésére korlátozza magát. Az evangélium azért gazdagabb ennél. Rossz látni, hogy hívő emberek olykor a gyerekeik számával büszkélkednek, s ugyanolyan státuszba száműzik őket, mint a nem hívők a jachtjaikat és az ékszereiket. A gyerekek sok más mellett szerencsére azzal szembesítenek, hogy mennyire nehéz dolga van az isteni pedagógiának: amikor felbosszant, hogy századik figyelmeztetés után sem teszik meg a gyerekek azt, ami értelmes, eszembe jut, hogy hiába hallottam százszor az evangélium intéseit, én sem váltom valóra őket. És a gyerekekkel élt élet még sok-sok módon nyújt vallási tapasztalatokat. Mérhetetlenül hálás vagyok azért, hogy gyerekekkel és az édesanyjukkal élhetek együtt, már csak azért is, mert a barátságtól eltérően a család az ember egész testi valójára is igényt támaszt, s ez a közös testi tapasztalat fokozni tudja, amire a gyerekek folyamatosan tanítanak: az élet és minden elfogadható dolog szeretetét.
Fotók: Hegedüs Márton
