Ha a karácsony környéki szokások belső célja a kapcsolatok megszilárdítása és nyilvánvalóvá tétele, akkor a kora tavaszi, tél végi szokások célja az élet megtisztítása, újjátervezése, a sérelmek és fájdalmas események levezetése, feldolgozása, hogy újult erővel léphessünk a fényre.
A természettel szoros kapcsolatban élő és életét a mezei munkákra alapozó ember számára a téli időszak a pihenés, a visszavonulás, a befelé figyelés időszaka volt. Ilyenkor hideg van, a természet alszik, nincs miért kimenni a földekre. Csend van. Sötét. Homály. Ráadásul enni sem volt túl sok, az ünnepek kivételével érdemes volt takarékoskodni, hiszen messze még az első termés. Az emberek beszorultak házikóikba, szoros kapcsolataikba, ami részben bensőséges és fészekmeleg, másfelől azonban rejtegethetett feszültséget, fájdalmat is. Tavaszra már alig várták a tél folyamán elmacskásodott izmok a földeken való megerőltetést, a napfény ragyogását, a kirobbanó tavaszt. Ezt a felfokozott várakozást segített megélni a farsang.
Ennek az időszaknak az álruhát öltő, féktelenül mulatozó, minden értéket kifordító ünnepi napjai segítettek feloldani a régi nehéz eseményeket, és új lendületet adtak. A farsangot tartották a legjobb időnek a házasságkötésre, gyermeknemzésre. A tavaszi szellő új pezsgést hozott az emberek vérébe is, a tánc, a versengés, a hangoskodás egyre erőteljesebben jelent meg ilyenkor, míg végül elérkezett a tetőpont, a farsang farka, vagyis az utolsó három napja, de azok közül is a legféktelenebb: húshagyókedd.
A karneváli mulatozás a középkorban egész egyértelműen társadalmi szelepként működött.
A kitüntetett ünnepi időben minden norma és érték érvényét vesztette, kifigurázhatóvá vált, sőt minden, ami értéknek tűnt, egyenesen kihívta maga ellen a farsangozók féktelen kedvét.
Ebben a néhány napban különös, farsangi világrend volt érvényben. Az átmeneti időszakok törvényen kívülisége mély spirállá sűrűsödött össze, és magával repítette örvénylő táncába az egész közösséget.
Nagyon fontos, hogy közösségi ünnepről volt szó. Pontosan azért tudta betölteni a minden rosszat elsöprő, igazságot és tisztaságot hozó szerepkört, mert mindenki részt vett benne, vagy legalábbis az volt a megélés, hogy egy nagy egységbe olvad össze minden jelenlévő. A teljes körű jelenlétet segítette, hogy olyan elemek alkották a farsangi szokásokat, amelyek mindenkit be tudtak vonni, akár néző, akár résztvevő szerepkörben. Versenyek, felvonulások és begyakorolt, illetve improvizált életképek, jelenetek voltak jellemzőek. Ha csak színház-néző viszony lett volna a közösség tagjai között, nem történhetett volna meg a belső átalakulás a közösségben, hanem a színészek játékát figyelő nézők és a színészek megélése jelentősen különbözött volna egymástól. A farsangi színdarabokban a néző és a szereplő szerepköre nem különül el egymástól, sőt bármelyik pillanatban változhat is. Az előadott jelenetek lazán kapcsolódnak egymáshoz, a szereplők pedig minden korban a közösség jellegzetes tagjai, azaz a „zsánerek”. A középkorban szerzetesek, papok, földesurak, apródok, a közelmúltban babakocsis anyuka, kéményseprő, kovács, cigány, úr és úrnő, öregasszony, menyasszony, lókupec stb., illetve manapság híres focisták, filmcsillagok jelennek meg a felvonuláson.
Régen az összes jelenlévő álarcot viselt, ami már önmagában megváltoztatja az ember érzékelését – másokat és magunkat is máshogyan élünk meg ilyenkor.
Manapság talán nincs is élményünk arról, milyen álarcban lenni, de ez az egyenlőség, a törvényeket elvető szabadság ösztönzője volt. A farsangi jelmezbe, maskarába bújt emberek valóban elrejtőztek a hétköznapok elől. Ebben a néhány napban minden összekeveredhetett. Nem voltak társadalmi különbségek, nem törődtek az életkorral, fiatalok öregnek álcázták magukat és viszont, még a nemi határok is elmosódhattak, gyakori móka volt, hogy férfiak nőnek, nők férfinak öltöztek, és aszerint is viselkedtek. Sőt, a hagyományos állatalakoskodásokkal az ember-állat határ is átjárhatóvá vált. Sok kutató szerint archaikus tavaszünnep emlékét őrzik a medvemaszkos, lónak öltözött, kecske-vagy gólyabőrbe bújt figurák. Magyarországon a leghíresebb ilyen alakok a busók, de számos más hasonló lény is előbukkant a farsangi felvonulásokon.
A felfokozottság minden formája elfogadott volt és megjelent ezekben a napokban. Kötelező volt sokat enni („Inkább a has fakadjon, mintsem étel megmaradjon”) és inni. Folyamatos volt a hangos zene, a zajongás, ordibálás, énekszó, duhajkodó öröm. A leghangosabb kacagás a pajzán tréfákat kísérte. Az álarcosok által előadott jelenetek az élet határhelyzeteihez kalauzolták el az aktív szerepet vállaló nézőket. Ezek a kisebb előadások nem alkottak szoros egységet, hanem meglepetésszerűen követték egymást. Korommal befeketített maskurás papok miséznek és gyóntatnak, a vénlányokat csúfoló, hamis esküvői jeleneteken kacag a közösség, megjelenik a temetésparódia, a temetőben való tánc, illetlenkedés. Gyakori volt az erőszakoskodás, harsány viták robbantak ki, s gyakran került elő a bicska vagy lendült az ököl végső megoldási eszközként. A feszültség kedvelt levezetői voltak az állatok, sok farsangi játék elszenvedője volt a kakas, a liba, a bika vagy a kecske, amelyet például bekötött szemmel kellett leütni, agyoncsapni, összeverni.
Megjelent a különleges igazságszolgáltatás is, bírósági jeleneteket, betyárbíróságokat játszottak el, ahol végül gyakran egészen más ítélet született, mint várnánk. A csoporton belüli ellentét, harag megtalálhatta a csatornáját. Nyugaton közkedvelt szokás volt a macskazene, amikor a fiatal legények, más helyen az egész közösség sorra bejárta azokat a háztartásokat, ahol az elmúlt évben megsértették a közösségi normákat, hűtlenség fordult elő, összevesztek-szétköltöztek, majd újra egymásra találtak a házastársak, haragot tartottak a szomszédok, valaki közismert tolvaj volt, stb. Különösen a vénlányok kifigurázása volt az önjelölt bírók figyelmének középpontjában, portáikat összetört cseréppel borították be, tuskót húzattak velük, máshol ekét kellett húzniuk, visítoztak, ha meglátták őket. A tavaszi termékenység ellentétének tekintették a vénlányokat, akik szinte veszélyeztették a megújulást, az életet. Így az, hogy velük szántatták fel a földet, amelynek a termékenységét elő szerették volna segíteni, illetve az, hogy ideiglenesen kivetették őket a közösségből, az általuk képviselt rossz elleni védekezést jelentette.
A farsangi szokások egyik fő célja az volt, hogy mágikus úton elősegítse a termékenységet, a jó termést. A párhuzamos módszerrel működő varázslás a mélyszerkezete szerint úgy alakul, hogy ugyanaz fog történni a valóságban is, mint ami a varázslás tárgyával történt. Ennek megfelelően a farsang minden pillanata vibrált a szexualitástól. A maskarák, különösen a férfiak, mind túlméretezett, erősen hangsúlyozott nemi jegyekkel rendelkeztek, a kétértelmű (vagy inkább túlságosan is egyértelmű) rigmusok, célozgatások folyamatosak voltak. A maskarák korommal, vízzel szórták meg a tömeget, a lányok szoknyájának emelgetése vagy a lányok lefogása, ölelgetése teljesen általános volt – a busójárás során még ma is. Nem véletlen, hogy a korabeli papok, prédikátorok kedvelt témája volt a farsangi orgiák ostorozása, és az egész ünnepkör betiltására törekedtek. A termékenységvarázsló rítus az egész tavaszi ünnepkörben jellemző volt, virágvasárnap és húsvétkor is megjelent a betegség, a szegénység, gyakorlatilag minden rossz, nehéz dolog kivitele és a zöld, az új, a friss, a termékeny behozatala.
Persze ezek a tavaszi győzelmet hirdető szokások ilyenkor, télen még várattak magukra.
A farsangi féktelenség napjaiban pontosan azért engedték el a féket, mert tudták, nemsokára olyannyira be fogják húzni, hogy az nagyon is ellensúlyozza majd a mulatságokat.
Ahogyan a sötétség és a világosság kéz a kézben jár, úgy a farsang sem képzelhető el a közeledő böjt nélkül. A böjtöt a visszafogottság és a bűnbánat időszakának tekintették, melyet senki sem vár különösebben, mégis elengedhetetlen része az életnek. Igen, akkor csak harmaton nőtt ételeket veszünk magunkhoz, szűkítünk a nadrágszíjon, sőt, van, aki negyvenelni fog, azaz csak negyvenszer eszik a nagyböjt negyven napja alatt. Most azonban még van néhány nap a bőségből, pontosabban a túlzott bőségből, hiszen a pazarló, haspukkasztó jóllakást nagyon ritkán engedhették meg maguknak ebben az időben. A két pólus csatázik egymással, és most, rövid időn belül mind a kettőt megélte a közösség. A csata ugyan eldőlt, mielőtt megkezdődött volna, de ezt lelkileg is meg kellett élni, utol kellett érni magukat, hogy valóban megérkezzenek a böjtbe. Így a farsangnak hangsúlyos eleme volt e belső csatának a megjelenítése. Megküzdött egymással Farsang és Böjt, más helyen Konc király és Cibere vajda (a konc a húsféléket, a cibere pedig a böjtös erjesztett levest jelentette), de volt, ahol csupán a résztvevők versengtek ügyességi játékokban, esetleg szópárbajban, amelynek során az összecsapás vitriolos nyelvvel zajlott a nézők nagy mulatságára.
A különböző érzéki területek túlzó feltüzelése adta át helyét a böjti önmegtartóztatásnak. Az év folyamán egyszer (bár volt még néhány karneválszerű ünnep) ki lehetett kiabálni a feszültséget, akár az összegyűlt haragot és gyűlöletet is. Egyszer büntetlenül és az álruha miatt felismerhetetlenül ki lehetett mondani, meg lehetett élni mindazt, ami belül, sötétsége miatt elrejtve élt. A keretnélküliség keretet is adott, s különlegessége, egyedi volta kiemelte és megerősítette a hétköznapi szabályokat. A sárkányok lepihentek. Kezdődhet a böjt.
Illusztrációk: Meszleny Anna
Farsang van, a nagy eszem-iszom, dínomdánom ideje. Mi is ünnepelhetünk egy kis finomsággal, és elkészíthetjük kedvenc farsangi fánkunkat. Az alábbiakban többféle recepttel kínálom meg az olvasót:
FARSANGI SZALAGOS FÁNK: Kell hozzá három bögre finomliszt, egy fél élesztő, négy tojássárgája, harmad bögre vaj, másfél bögre tej, négy púpos evőkanál cukor. Az élesztőt futtassuk fel a langyos, cukros tejben, majd egy nagy tálban jól keverjük-dagasszuk el az összes hozzávalóval. Kelesszük legalább fél órát, majd nyújtsuk ki. Szaggassuk szép duci fánkokra, s várjuk meg, amíg ismét megkel. Jó bő olajban süssük ki, és ha nagy szerencsénk van, magától meg fog fordulni.
BOLDOGI RÓZSAFÁNK: A két bögre liszthez keverek egy kiskanál sütőport, négy evőkanál vajat, három tojássárgáját és egy bögre tejet. Forró olajba helyezem a formát, és óvatosan beleöntöm a tésztát. Ha kicsit lecsillapul, és szép, piros színű lesz, már ki is lehet venni az olajból.
SPANYOL CHURROS: Olvasszunk föl fél bögre vajat, keverjünk hozzá két kanál cukrot és egy bögre vizet, majd a forró folyadékba keverjünk bele egy bögre lisztet. Amikor ez kihűlt, keverjünk bele két tojást. A tésztát lyukas zsákocskába töltjük, és vékony csíkokat nyomunk a forró olajba. A frissen kisült fánkokat illatos fahéjas cukorba forgatjuk.
OLASZ CHIACCHIERE: Szerintem majdnem ugyanolyan, mint a mi csörögefánkunk. Kell hozzá két bögre liszt, fél zacskó sütőpor, két tojás, egy kis vanília, két kanál cukor, négy evőkanál vaj. Gyúrjuk össze, majd hagyjuk állni egy fél órát. Ezután nyújtsuk ki ujjnyi vastagságúra, majd harmadolva hajtogassuk be, s újra nyújtsuk ki. Ismételjük meg még egyszer a harmadolva hajtogatást és nyújtást. Vágjunk belőle féltenyérnyi téglalapokat, és minden téglalap közepébe vágjunk két nyílást. Bő olajban süssük ki.
Minden fánkhoz jól illik a porcukor, a lekvár, esetleg a csokipuding, de leginkább a jó társaság.
