Nemrég került a mozikba az Átjáróház, mely olyan mezőnyben indul, melyben kevés hazai alkotás: látványfilmként. A rendezővel a magyarországi filmezésről, a vallás és a hit művészetben betöltött szerepéről, kecskekiképzésről és a mozi jövőjéről is beszélgettünk.
– A kollégákkal megnéztük az Átjáróházat. A lelkemre kötötték, hogy kérdezzem meg, hol lehet olyan kecskét találni, ami leszedi a zoknikat a ruhaszárítóról.
– Ehhez csak nagyszerű állattrénerek kellenek. A filmben szereplő kecskét úgy hívják, hogy Lidérc, és nagyon sokat trenírozták. A forgatás előtt átbeszéltük, hogy én körülbelül mit szeretnék majd látni, a kiképzők pedig elmondták, hogy ebből mire lehet megtanítani egy kecskét. Egyébként nagyjából mindenre. Ezután minden héten kaptam egy videót, hogy a kecske például leszedi a ruhákat a szárítóról. Kiderült, hogy a pólók túl nagyok neki, úgyhogy végül zoknik lettek, mert azokat sokkal jobban meg tudta fogni a kis szájával. Volt egy rész, ami végül kimaradt a filmből, amelyben a kecske nekirontott volna az egyik szereplőnek, és felökleli. Lidérc túl szelíd volt, és nem volt hajlandó erre. Úgyhogy az állattréner, Halász Árpád azt mondta, hogy szerez egy másik kecskét. Befogott egy vadkecskét az erdőben, az viszont szürke volt, úgyhogy feketére kellett festeni. Más volt a szarva, mint Lidércnek, úgyhogy még szarvat is ragasztottak neki. Végül a jelenet díszlete annyira döngött a patáitól, hogy ez a kecske nem volt hajlandó szaladni, így az egész jelenetet át kellett írni.
– A rendezéseidre jellemzőek a szokatlan megoldások. A hazai filmgyártásban kevesen fordítanak ennyi időt arra, hogy egy kecskét trenírozzanak.
– Én sokféle filmet nézek. Vannak a nagyon realista, a magyar rögvalóról szóló, húsba vágó témákkal foglalkozó filmek. Na, én nem akarok ilyeneket csinálni. Imádom őket nézni: fájdalmasak, mert igaziak. De sokkal jobban érdekelnek azok a mozik, amik tíz centivel a föld felett járnak. Hívhatjuk ezt mágikus realizmusnak, meseszerűségnek vagy álomvilágnak. Sok előkészítés, gyakorlás, trükkök hada kell, hogy olyan könnyed legyen, amilyet elvárok egy efféle mesevilágtól. Azt a fajta filmkészítést, amit én szeretek, a bűvészethez szoktam hasonlítani. Ugyanaz a hatásmechanizmus: nagyon sokáig, hetekig, hónapokig, akár évekig dolgoznak egy trükkön, hogy aztán tíz másodperc alatt mutassanak neked valamit, ami után tátod a szádat. Ezt a szájtátást üldözöm, de ehhez rengeteget kell dolgozni a színfalak mögött, és nagyon fontos, hogy ez teljesen ott is maradjon.
„Sokkal jobban érdekelnek azok a mozik, amik tíz centivel a föld felett járnak” (Fotó: Orbán Gellért)
– A jezsuiták szervezte Faludi filmszemle fontos állomás volt a karrieredben. Milyen tanulságok, tapasztalatok vannak veled most is azokból az időkből?
– Három filmet készítettem a Faludi filmszemlére. Az első három igazi filmemet, amit már meg mertem mutatni a közönségnek. A legelső az Abednegó című bibliai akciófilm volt. Ezt egyébként kizárták, mert akkor még tizenöt perc volt a maximális hossz, ez pedig harmincöt perces lett. Ennek ellenére bemutatták versenyen kívül, és nagyon nagy sikert aratott. Azon a vetítésen éltem át először, hogy milyen érzés a közönségsiker. Hogy én csinálok valamit, marha jól szórakozom, majd a vetítőteremben száznegyven ember felállva tapsol a végén. Akkor véglegesen eldőlt bennem, hogy a közönségnek kell filmet készíteni.
A másik remek dolog az volt, hogy a Faludi filmszemlékre bibliai témák mentén kellett filmet készíteni. Abszolút ilyen háttérből jövök, és bennem akkor tudatosult, hogy igenis fel lehet dolgozni ezeket a történeteket, értékeket filmes formában, akár különböző műfajokban. Aztán egészen más típusú filmeket kezdtem csinálni. Most megint bibliai témával kacérkodom, de erről még nem beszélhetek sajnos, de jól jön, hogy az életművem elején ott sorakoznak a bibliai ihletésű filmek.
Ami még a Faludiból hozomány, hogy láttam sok olyan filmet akkor is, meg azóta is, ami keresztény témákat dolgoz fel, de nem jól. Ezekben fontosabb a mondanivaló, mint a külcsín, ami egy filmnél különösen zavaró. Mindannyian ismerjük azokat a zsoltárokat éneklő, nagyon jószívű előadókat, akiknek semmilyen zenei tehetségük nincsen, de borzasztóan lelkesek, és a saját közösségük nagyon szereti is őket, ami jól is van így. De szerintem nagyon óvatosan kell kilépni egy széles közönség elé, mert nem biztos, hogy jól sül el. Én elhatároztam, hogy csak akkor fogok keresztény vagy bibliai témákhoz nyúlni, ha nagyon jó minőségben, nem keresztényeknek is értelmezhetően tudom megvalósítani őket.
– A saját hitedet meg tudod jeleníteni a rendezéseidben?
– Ez érdekes kérdés volt számomra a pályám elején. Mi a feladata egy keresztény, hívő művésznek? Tényleg az, hogy keresztény produktumokat hozzon létre? Egy péken nem kérjük számon, hogy keresztény kalácsot süssön. Egy asztalos nem csak kereszteket készíthet a templom tetejére. Egy filmesen, egy zenészen, egy költőn mégis számonkérik ezt. Akkor arra jutottam, hogy a kereszténységet nem feltétlenül a filmjeimben kell megélnem, hanem a filmkészítési módszeremben. Ha azt kérdezed, mennyi lenyomata van a hitemnek a filmjeimben, azt mondom, meg lehet találni a nyomait, de nem ez a cél. Ha azt kérdezed, hogy filmrendezőként, hívő emberként viselkedem-e, akkor azt remélem, hogy maximálisan. Ami ebben a közegben egyébként kihívás, és nem is kell olyan nagyon sokat tenni azért, hogy rögtön feltűnjön a kollégáknak. Pusztán az, hogy huszonegy éve házasok vagyunk a feleségemmel, az a művészvilágban különleges dolog. Nem kell nekem a Bibliát lóbálva prédikálnom, elég, ha valaki rákérdez a gyűrűmre.
De ott van a Megafilm által gyártott Tündérkert-sorozat, aminek most fejeztük be a forgatását. Az erőszakos és erotikus jelenetekkel van tele. Móricz Zsigmond írta, őt kell elővenni. Számomra például óriási feladat volt, hogy hívő emberként hogy fogom ezeket levezényelni. Hogy bánok a színésznőkkel, akik nagyon kiszolgáltatott helyzetbe kerülhetnek ilyenkor. És ugye a mai világban, a #metoo korában rengeteget hallunk arról, hogy mennyi visszaélés történt ezen a területen. Egy filmrendezőnek tényleg minden lehetősége megvan a visszaélésre. Fontos elhatározásom volt, hogy én erre különlegesen oda akarok figyelni. Az volt a visszajelzés, hogy sikerült, jól kezeltük a helyzeteket. Erre nagyon büszke voltam, és azt gondoltam, hogy „na, egy hívő rendezőnek ez a feladata”. Egyébként az Átjáróházban szinte punkgesztusként van egy nagyon rövid, nagyon erős hitvallás. Van benne egy temetés, amelyen a forgatókönyv szerint a háttérben egy pap valamit duruzsolt volna. Én meg éreztem, hogy van négy mondat lehetőségünk, hogy valamit mondjunk a Bibliából, miért ne adjuk azt egy igazi pap szájába, úgyhogy végül elhívtuk Hodász András atyát, ő mondja el ezeket a filmben. De az is nagyon érdekes egy filmesnek, amikor a saját értékrendjével ellentétes mélységeket mutat meg. Onnan lehet felemelkedni.
„Arra jutottam, hogy a kereszténységet nem feltétlenül a filmjeimben kell megélnem, hanem a filmkészítési módszeremben.” (Fotó: Orbán Gellért)
– Egy interjúban azt mondtad, abban látod Magyarországon a filmezés jövőjét, hogy a Netflixhez hasonló stúdiók itt is elkezdenek forgatni. Valamilyen tendenciára alapozol, vagy ez inkább csak remény?
– Egyrészről remény, másrészről azt gondolom, hogy efelé megyünk. Ezek a streamingszolgáltatók nagyon híznak, ezért folyamatosan lépnek újabb és újabb piacokra. Vannak olyan tervek – főleg az Európai Unió részéről –, hogy a szolgáltatók ne csak a pénzt szedjék az előfizetőktől, de szálljanak is be a filmkészítés költségeibe. Lehet persze, hogy ebből nem lesz semmi. Az HBO ezt tette, A besúgó című szuper sorozat is ebből nőtt ki. Azt várom, hogy az HBO után a Netflix, az Apple vagy akár a Disney is gyárt majd Magyarországon vagy legalábbis Európában. Én ott szeretnék állni az első sorban, amikor ez megtörténik. Van nekünk filmintézetünk, és van magyar filmfinanszírozás, de ez nagyon keskeny ajtó, amin én hál’ Istennek egyébként bejáratos vagyok, de akkor is nagyon várom, hogy színesedjen a paletta, és nagyon szeretnék a magyar értelmezési kereteken kívül is alkotni. Ez nem azt jelenti, hogy külföldön, idegen nyelven, hanem hogy külföldi vagy részben külföldi pénzből Magyarországon, magyar nyelven.
– A magyar filmgyártás nem a szárnyaló anyagi lehetőségeiről híres. Te viszont látványos filmeket készítesz, ami nem olcsó mulatság. Hogy lehet itthon forrást teremteni grandiózusabb víziókra?
– Nehezen. Én hajlandó vagyok „belehalni” abba, hogy a rendelkezésre álló pénz sokkal nagyobb produkciós értékeket hordozzon, mivel több pénzt nem tudunk szerezni. Szerencsére egyre nagyobbak a magyar filmek költségvetései. A Petőfi-film, a Most vagy soha! hallatlanul nagy költségvetésből készül. Őszintén remélem, hogy ez látszódni is fog rajta. Az előzetesből azt gondolom, hogy igen. Abban hiszek, hogy nagyot vagy akár túl nagyot kell álmodni, ezért pedig utána a vérünk kell, hogy folyjon. Nekem fontos a látvány, amiért őrült sok áldozatot hozunk. Ez a Tündérkertre is igaz. Az egyébként is sokkal nagyobb költségvetésből készült, mint az eddigi filmjeim, cserébe nyolc epizódot kellett leforgatni középkori környezetben, lovakkal, jelmezekkel. Tehát ennek a pénznek a nagy része rögtön el is megy csak arra, hogy kimehessünk forgatni. Büszke vagyok arra, amit a kis lehetőségeink között létrehozunk. Óvatosan mondom azt, hogy kicsi, mert nagyon sok pénzről beszélünk, de arányaiban mi egy Marvel-filmnek nagyjából a büféköltségvetéséből forgatunk.
„Büszke vagyok arra, amit a kis lehetőségeink között létrehozunk.” (Fotó: Orbán Gellért)
– Nemrégiben jelent meg az Aranybulla, ami jó pár történelmi magyar sorozat és film közül az első. Finoman szólva sem volt jó a fogadtatása. Félsz attól, hogy ez hatással lesz a Tündérkertre is?
– Az senkinek nem jó, amikor egy magyar produkciót szétgyaláznak. Ráadásul egy kicsit méltatlanul. Az Aranybullát én nem fogom minősíteni, igen sok ismerősöm dolgozott benne, és tudom, hogy mindent megtettek. Volt egy kommunikációs félreértés. Én pontosan tudtam, hogy az Aranybulla egy félig fikciós, félig dokumentarista dolog lesz, amilyenek az ismeretterjesztő csatornákon szoktak menni. Aztán elkezdték azt kommunikálni, hogy Trónok harca és a többi. Erre tett rá egy lapáttal a politikai megosztottság.
Azt gondolom, hogy a Tündérkert nagyon jó lesz. Nem örülök, hogy ezzel kapcsolatban is sokszor leírták, hogy magyar Trónok harca és hasonlók. Azt tudni kell, hogy a Tündérkert költségvetése pár százaléka a Trónok harcáénak. A filmezés olyan, mint a Forma–1: minél több pénzed van, annál jobb autót építesz. Nekünk magyar viszonylatban sok pénzünk volt, nem is panaszkodom, szerintem nagyon jót csináltunk belőle. Nemcsak látványos lesz, de elképesztően drámai, fordulatos, érzelmes és sokkoló is. Mindezt úgy, hogy ez a mi történelmünk. Móricz eredeti Bethlen- és Báthory-levelek alapján írta a regényét, tényleg ez folyt a XVII. század elején Magyarországon. Nagyon tanulságos, mert a mai napig ez megy.
– Ahogy a hazai közélet, úgy a filmes világ is polarizált. Te nem operatőr vagy kellékes vagy, hanem rendező, akinek a projektjeire forrást kell teremtenie. Hogy tudod elkerülni azt, hogy beállj a szekértáborokba?
– Kínosan ügyelek erre. Tudomásul veszem, amit sokan nem, hogy Magyarországon államilag finanszírozott a filmkészítés. Nekem az a dolgom, hogy filmet csináljak. Ehhez el kell érnem, hogy az állam ezt finanszírozza, amihez bizonyos játékszabályokat be kell tartanom. Sajnálom, hogy tojáshéjon lépkedünk Magyarországon, amikor ilyenekről beszélünk.
Mindemellett nagyon igyekszem azokat az értékeket képviselni, amikben hiszek. Egy részük a jobboldalon található, másik részük a baloldalon. Az államot mindig valamelyik oldal képviseli. Én ezt egyébként őszintén sajnálom, mert az államnak nem egy oldalt kéne képviselnie, hanem mindenkit. De a magyar történelem mindig is ilyen volt. Sajnos ez megosztja a művészszakmát is. Én igyekszem nem oldalakban gondolkodni, hanem értékekben, amiket remélem, hitelesen tudok képviselni. Ha ezek egybecsengenek a mindenkori regnáló oldal elképzeléseivel, akkor kapok lehetőséget, ha meg nem, akkor nem kapok.
Magyarországon az elmúlt harminc évben az uralkodó oldal mindig a saját embereinek kedvezett. Ez tragédia. Én próbálok senkinek az embere sem lenni. Ezért is várom, hogy több helyre lehessen fordulni forrásért, az egészségesebb lenne.
– Rendezőként te vagy a film motorja. Te tartod kézben a forgatást, az utómunkát, mozgatod a színészeket, logisztikai feladatod is akad. Miből merítesz erőt, hogy egy ilyen komplex feladatot el tudj látni?
– Van a velem született lelkesedésem, ami egyébként meglepően sok erőt ad, és ez a lelkesedés ragadós. Hál’ Istennek nagyon jó stábokkal dolgozhatok, és a hozzám legközelebb álló emberek engem is visznek a hátukon. Abban hiszek, hogy nálam tehetségesebb emberekkel kell körülvennem magam, és akkor ők cipelnek engem, vagy legalábbis felváltva cipelünk. Néha négykézláb megyünk haza a nap végén, de én ezt nagyon szeretem csinálni. Van egy szuper kis családom, van hova hazamennem, otthon le tudok szállni a rendezői Olümposzról, és ott csak egyszerű férj és apuka vagyok. Járok egy gyülekezetbe, a Golgotába [amerikai gyökerű szabadkeresztény, neoprotestáns gyülekezet – a szerk.], ez a közösség is tart engem, ahogy a barátaim is. Nagyon hiszek az egyéni elcsendesülésben Istennel. Ezek mind fenntartják az emberben az alkotni akarást. Rengeteget járok moziba, engem ez kapcsol ki, és ez tölt fel a legjobban. A filmkészítés nagyon-nagyon megterhelő dolog, fizikailag is.
„Abban hiszek, hogy nálam tehetségesebb emberekkel kell körülvennem magam, és akkor ők cipelnek engem, vagy legalábbis felváltva cipelünk.” (Fotó: Orbán Gellért)
– Interjúkban gyakran lehet olvasni, hogy azok a színészek, akik nem a Színház- és Filmművészeti Egyetemen végeztek, alacsonyabb polcra kerülnek a szakma szemében. Te sem jártál a Filmművészetire. Érezted valaha hátrányát ennek?
– Szerintem ez a lenézés régebben volt érezhető. Nagyon sok színészről már nem tudom, hogy hol végzett. Nem megbecsülés tekintetében éreztem nagy hátrányt, hanem mert hiányzott az a kapcsolati háló, amit egy ilyen filmes iskola megad. Hiányzott az a lehetőség, hogy ők félévente vagy évente vizsgafilmet csinálhattak, és ehhez az iskola mindent biztosított. Én miskolci vagyok, és amikor megérkeztem Budapestre, nem ismertem senkit. Az amatőr és profi filmes közösségbe is be kellett törnöm. Mindig azt mondom, hogy én tíz évet vesztettem azzal, hogy nem budapesti vagyok, nem művészek a szüleim, és nem az SZFE-re jártam. Mindenkit bátorítok, hogy járjon filmes iskolába, mert tök jó, de az se tántorítson el senkit, ha ez neki nem adatott meg.
– Már volt szó a streamingszolgáltatókról. Vannak rendezők, akik azt mondják, hogy ez a mozi vége, mások szerint pedig a jövő. Te hogy látod?
– Én örökké mozirajongó maradok. Inkább azt mondanám, hogy a streaming átpozicionálja a mozit. Egyszerűen elérhetővé tette a filmnézés élményét otthon. Ilyen alapon maga a televízió is kinyírhatta volna a mozit, de az is csak megváltoztatta.
A streaming nagyon sok emberhez eljut, és rengeteg filmbe be is szállnak anyagilag a szolgáltatók. Olyan projektekre is adnak pénzt, amilyenekre egy mozistúdió nem. Tetszik vagy nem, ezt tudomásul kell venni. Én sokkal jobban örülnék, ha a filmjeim moziban jelennének meg, viszont azt mutatják a számok, hogy a streamingcsatornákon többen megnézik őket. A mozi úri muri lesz, mint a bakelitlemez. Vannak őrültek, akik ahelyett, hogy a neten ingyen hallgatnának zenét, megveszik nyolcezer forintért a bakelitet.
Azt szeretem a legjobban a moziban, hogy az ember alárendeli magát a filmnek, és csak arra figyel, nem járkál, nem telefonozik. Így egyszerűen jobban működik. Ezt nem tudja otthon a tévé. Úgyhogy szerintem lesz mozi. Én mindig azt mondom, hogyha sokkal több pénzem lesz, veszek egy mozit Budapesten. Nagyon olcsó lesz, és mindenkit szeretettel várok majd.
