Jónak születünk. Isten képmására és hasonlatosságára lettünk teremtve. Születésünktől ezernyi elhibázott tettünkig sok minden történik. Néha ahhoz kell segítség, hogy jók is tudjunk maradni, néha pedig ahhoz, hogy ezt meglássuk egymásban.
Minden ember minden helyzetben a legjobbat és legtöbbet teszi, amire erőforrásai alapján képes. Jók vagyunk. Ezt azonban sokszor már a gyerekeinkben is nehezen vesszük észre. Rosszaságot, szándékosságot, sőt számító manipulációt feltételezünk róluk: mindez gyakran a közbeszédben is megjelenik. „A gyerek megtanulja, hogy ha hisztizik, eléri, amit akar” – mondják. Vagy a gyerekközösségekben előforduló kiközösítést, bántalmazást látva: „A gyerekek nagyon gonoszak tudnak lenni.” Esetleg „rossz vagy!” felkiáltással fordulunk feléjük, ha hangoskodnak, verekszenek, nem fogadnak szót – azaz gyerekek.
Sokan egy lépéssel továbbmennek a megértés útján, és azt mondják: a gyerek csak reagál, valójában a szülő rossz. A szülő az, aki elkényeztet, képtelen határt szabni, elhanyagoló, telefont görgető, oda nem figyelő, engedékeny, erélytelen, alkalmatlan.
Mi lenne, ha azt mondanám: egyik sem igaz? Hogy mind jók vagyunk. Hogy sem mi, sem a gyerekeink nem vagyunk egyek a viselkedésünkkel, és néha a legnagyobb tudatosság sem segíthet másképpen, jobban viselkednünk, ha olyan érzelmi szálak vannak bennünk összekuszálódva, amelyek agyból nem bogozhatók ki?
Hiszem, hogy így van
A jó-rossz szembeállítása néha már azzal feloldható, ha megvizsgáljuk, pontosan mik is azok a viselkedések, amelyeket „rossznak” tartunk. Szülőként túl gyakran érezhetjük a minden irányból érkező nyomást már gyerekünk születésétől fogva, hogy legyen „valamilyen”, viselkedjen „valahogyan” – valamiféle, a társadalom által meghatározott módon. Mindez ráadásul nemcsak a postán, a boltban vagy az étteremben fordulhat elő, hanem akár olyan – elméletben éppen a gyerekekre szabott – helyeken is, mint az óvoda, a játszótér, a gyerekzsúrok.
Sok frusztrációtól megkímélhetjük magunkat azonban, ha tisztában vagyunk azzal, hogy a közvélekedés által meghatározott elvárások a gyerekek felé gyakran egészen irreálisak.
A gyerekek egyszerűen képtelenek bizonyos dolgokra – éppen azért, ami miatt a leginkább szeretjük is őket: mert spontán, érdeklődő, örökké kíváncsi, örökmozgó, a pillanatban élő kicsi lények, nem pedig mini felnőttek.
A helyzet iróniája, hogy felnőttként gyakran óriási erőket mozgósítunk, hogy ugyanezeket a képességeket visszahozzuk magunkban: rávegyük magunkat a mozgásra (ami a gyerekek lételeme, igen, még a legalkalmatlanabb pillanatban is), képesek legyünk kíváncsian viszonyulni a világhoz (és ne bebetonozódott előítéleteink és megszilárdult véleményünk alapján ítélkezzünk), meditációs és mindfulness-technikákkal megtaláljuk a pillanatban élés képességét. Vagy akár csak egyszer-egyszer tudjunk spontán életörömöt érezni, ne örökösen a teendőinkre, terheinkre összpontosítsunk, a múlton rágódjunk, a jövőn aggódjunk.
Ha életünkben akár csak egyetlen gyereket láttunk, tudhatjuk: az említett pozitív szemlélet és cselekvés nekik könnyen megy. Néha mégis úgy tűnik, épp ezek a csodás adományaik azok, amelyeket meg akarunk változtatni bennük. Azt várjuk, a gyerekek legyenek szem előtt, de a hangjukat lehetőleg ne halljuk. Értsék meg, hogy elkésünk, ha nem fejezik be a játékot, vagy hogy ne ugráljanak és szaladgáljanak folyamatosan. Fogadjanak szót, kérdés nélkül viselkedjenek az utasításoknak megfelelően, legyenek csendben, ne legyenek dühösek, ne legyenek elégedetlenek vagy szomorúak. Annak ellenére így van ez még mindig, hogy ma már tudjuk, hogy az idegrendszeri fejlődésnek részei a hisztik. Annak ellenére, hogy egyértelmű, milyen nagyon túltelítő lehet ez a mai világ még a legrugalmasabb gyerek számára is. Annak ellenére, hogy a szabályok és elvárások tengere még nekünk, felnőtteknek is sokszor túl sok, nemhogy olyasvalakinek, aki még csak néhány éve él ebben a világban.
Udvarias gyerekeket szeretnénk, akik minden percben kontrollálni tudják a viselkedésüket. Minél jobban belegondolunk, annál őrültebb elvárásnak hangzik, nem igaz?
Amikor homokszem kerül a gépezetbe
Ezek az elvárások a gyerekek számára végtelenül kimerítők. Igyekeznek ugyan, hogy megfeleljenek nekik, de egy pont után felgyülemlik bennük a feszültség, ha nem mozoghatnak, hangoskodhatnak szabadon, ha nem fedezhetik fel a világot a maguk módján, a maguk tempójában, ha olyan sok keret közé vannak szorítva. Persze mi, felnőttek tudjuk: a világunk már csak ilyen. Feldübörög a szomszéd, időre kell óvodába, iskolába, munkába érni, ott ülni és figyelni kell, mi pedig fáradtak vagyunk az örökös játékhoz. A felnőttek és gyerekek világa nem mindig kompatibilis.
De ahhoz, hogy értsük a gyerekeinket, muszáj tudnunk, milyen sok, számunkra aprónak tűnő dolog okozhat belső feszültséget. Innen indulnak a mindennapok. Persze sok olyan helyzettel is találkozunk a családi életünkben, amikor a gyerekeink valóban nem képesek a legjobb arcukat mutatni.
Ilyenkor, ha a gyerekeink nem tudják megmutatni a világnak, milyen jók, biztosak lehetünk benne, hogy homokszem került a gépezetbe. Valami hiányzik, valamilyen szükséglet kielégítetlen maradt, ami miatt nem megfelelően működnek.
Gondoljunk csak Zsoltira, aki hároméves. Nemrég született kistestvére, édesapja csak esténként tud velük lenni, édesanyja friss gátsebbel, örökké szoptatva igyekszik a háztartás végtelen feladataiban helytállni, ellátni a gyerekeket. Zsoltit megijeszti a jövevény, fél, hogy őt már nem szeretik majd úgy, mint eddig. És valóban: nincs már annyi közös játék, élesebbek az utasító mondatok. „Te már nagyfiú vagy” – hallja, ami mintha azt jelentené: neki háromévesen jobban kell már tudnia háttérbe szorítani kapcsolódásra, odafigyelésre való igényét. Reggel kénytelen elszakadni anyjától, amikor óvodába indul, húsz gyerek között elveszettnek érzi magát a friss élményeivel. Elmesélni, kibeszélni nem tudja őket – kicsi még. És az valószínűleg egyébként sem lenne most elég. Óvoda után szomjazza a szülei figyelmét, de a kistesó akkor is ott van, anya és apa akkor is elfoglalt.
Amikor tehát este, magányosan rakosgatja egymás tetejére az építőkockákat, talán lesz egy pont, amikor a szőnyegen mellette kalimpáló kisbabát veszi majd célba. Talán a babához vágja a kockákat, talán ütni kezdi az anyját, talán örökké hangoskodik és kiabál majd, hiába intik ezredjére, hogy alszik a tesó. Talán rosszul kezd majd enni, talán minden reggel „szúrós” lesz a sál és „nem megfelelő” a nadrág. Talán erőből nekiszalad a szomszéd gyereknek, fellöki, nem kér bocsánatot – hiába kérlelik, vagy szólnak rá erélyesen. „Ha rossz vagy, a Mikulás csak virgácsot hoz majd” – hallja esetleg, vagy azt: most menjen el a szobájába „gondolkodni”. Pedig hát épp ez az: az ő gondolatai egészen egyértelműek. Valaki szeressen, valaki figyeljen rám.
„Mindezt csak azért csinálja, hogy figyeljenek rá!” – legyintünk néha ilyenkor, megértve az okokat, és mégsem érzékelve a súlyukat. Ha tudjuk, a melegség és odafigyelés ugyanannyira alapvető szükségletünk, mint mondjuk a vízivás, akkor beláthatjuk: ez kicsit olyan, mintha a gyerekünk inni kérne, és legyintenénk: á, ezt csak azért mondja, mert szomjas! (A párhuzamot Lawrence J. Cohen amerikai gyerekpszichológustól kölcsönöztem.)
Valóban, csodás lenne, ha Zsoltinak sem verekedni, sem nyafogni nem kellene a megfelelő adag odafigyelésért. De ahogy gyűlnek kis lelkében az összekuszálódott nehéz érzések, úgy nehezül számára a kapcsolódás is, úgy válik egyre nehezebbé feldolgozni mindezt, és úgy lehetetlenül el, hogy kérni, együttműködni tudjon. Az egyik legfontosabb üzemanyag tehát, amelynek hiánya gyerekeinkben sokszor megmutatkozik: az odafigyelés. Kapcsolódásra lettünk teremtve, és arra, hogy sok (egy falunyi) felnőtt ember szerető ölelésében, odafigyelésében nőjünk fel. Az embergyereknek igénye, hogy szóljanak hozzá, hogy meghallják, hogy ölbe vegyék.
Babaként hogy sokat-sokat karban legyen, később, hogy ezernyi „miért” kérdésére türelemmel és szeretettel válaszoljanak, hogy szabadon felfedezhessen, de mindeközben mindig, mindig felnőttek biztonságos jelenlétét érzékelhesse.
Ezekből a dolgokból azonban szinte minden esetben hiányt szenvedünk. Amikor gyerekünk születik, a nap jelentős részében magányos anyaként igyekszünk egy falunyi ember helyett is karban ringatni a gyerekünket, intézményi közösségekben egy-két kifacsart felnőtt próbál egy szobányi nyüzsgő gyereket terelgetni – vajmi kevés eséllyel az elmélyült odafigyelésre vagy arra, hogy az ezredik kérdésre is türelmes választ adhasson.
„Rosszalkodás” – már maga a szó is elborzaszt. Szeretem helyette „vakvágányra futott viselkedésnek” hívni, amikor a gyerekünk építőkockával hajigál, konnektorba nyúl, nyafog, káromkodik. Vagy akár ha mi, felnőttek gyűlölködünk, bántjuk egymást. Ilyenkor egyértelmű: valamit nem kaptunk meg, valami épp nem működik bennünk, így nem vagyunk képesek azok a napsugaras, gyönyörű emberi lények lenni, akik valójában vagyunk.
Karácsonyi történet
Van azonban egy érdekes jelenség, amelyre akkor bukkanhatunk, ha a hajszolt mindennapokból kizökkenünk, és képesek vagyunk közelíteni a gyerekek világához, elengedni a túl sok szabályt, van idő és tér a kapcsolódásra. A karácsony, a nyaralás, a megszokottnál szabadabb együttlétek gyakran hoznak a szokásosnál is több „rosszaságot”. Ennek oka egyszerű: ezek azok az alkalmak, amikor mind kicsit „széteshetünk”. Megmutatkozhat az is, ami fölött addig gondosan továbbrobogtunk.
Idén karácsonykor a férjemmel nagyon készültünk: nem akartunk rohanást. Az ajándékokat idejekorán beszereztük, nem terveztünk se bejglit sütni, se halászlevet főzni, se ablakot pucolni. Szándékosan úgy időzítettük, hogy előtte lehessünk kicsit kettesben is, közel kerülhessünk egymáshoz, kiegyensúlyozott felnőttekként állhassuk körbe a fát, és békés, minden teendőtől mentes ünnepet teremthessünk a családunknak.
És ahogy ez ilyenkor lenni szokott: a gyerekek szabad „vegyértékeinket” megérezve borították a bilit.
Minél több szeretettel voltunk jelen, tettük félre minden más dolgunkat, és ajánlottuk szeretetteljes figyelmünket nekik, ők annál inkább merték feltárni az idilli ünnephez legkevésbé illő arcukat. A közös társasjáték helyett képernyőzést követeltek, a családi fotóról hallani sem akartak, a fára akasztandó díszek sorrendjén összevesztek, egyre növekvő indulattal és hangerővel követelték az ajándékozást már délben – egyszóval „rosszalkodtak”.
Mi tolult föl rögtön ilyenkor, az önműködő üzemmódban bennünk, szülőkben? A szidás, a fegyelmezés, az elkeseredés. De mivel készültünk, és az elhatározásunk erős volt: kitartottunk a kapcsolódás mellett. Minden elutasítás ellenére jelen voltunk. Olyankor adtuk oda a legtöbb szeretetet, amikor látszólag a legkevésbé érdemelték meg. Ha ugyanis nem kell kiérdemelni, hanem csak úgy van, mindig, alanyi jogon, az kisimítja az idegszálakat, megtölti a figyelemtartályt, és békét hoz.
Estére újjászülettek a gézengúzok, és önfeledten játszó, szerethető, boldog gyermekekkel volt tele a nappali.
Meg két hullafáradt felnőttel, a kanapéra rogyva. Nem, nem igazságos ez így, mondhatnánk, hiszen a szülő tartálya nem üríthető ki annyira, hogy maga az érzelmeket tartó képzeletbeli edény összeroppanjon. De, de teljesen rendben van, hiszen a kiegyensúlyozott gyerek mellett másnap majd a szülők is könnyen összeszedhetik magukat – játszom le magamban a másik oldali érvelést. És végtére is: én vagyok a felnőtt. Az én dolgom biztosítani az erőforrásokat a családi életünkhöz.
Szeretek néha úgy gondolni a gyerekeimre, mintha mondjuk paradicsomok lennének. Ilyenkor én vagyok a kertész. Ha tápanyagdús a talaj, nem túl sok és nem túl kevés a víz és a napfény, a paradicsom piroslik. Ha azonban nem érik be, kókadozik, elszárad, nem kezdjük dorgálni, milyen rossz is ez a növény – helyette többet öntözzük.
Gyerekek és felnőttek valójában mind öntözésre vágynak. Ha indulatosak vagyunk, ellenségesek, irigyek, mohók, ártunk egymásnak, sőt akarattal fájdalmat okozunk – minden helyzet mögött ott van valamilyen hiány.
A teljes igazság talán valahogy így hangzik: jók vagyunk – mindig, amikor van elég napfény, van elég víz, van elég szeretet.
Illusztrációk: Meszleny Anna
