A Jézus Társaságának a küldetése a kezdetektől összekapcsolódik a katonáskodással, a harcterekkel, akár szó szerinti – elég csak Szent Ignác megtérése előtti pályafutását felidéznünk –, akár átvitt értelemben, amire példa a Lelkigyakorlatok elmélkedése a „két zászlóról”. Az alábbi összeállítás célja, hogy olyan eseményeket mutasson be a jezsuiták működésének közel öt évszázadából, amelyek során a teremtő Atya jósága a háborúk legsötétebb pillanataiban mutatkozott meg.
Loyolai Szent Ignácról köztudomású, hogy baszk nemesi családban született, életének első felét meghatározta a fegyverforgatás és a hadviselés, mígnem 1521-ben Pamplona ostrománál az egész életét megváltoztató sérülést szerzett. Hosszas lábadozása idején érték azok az élményei, melyek Jézus Krisztus felé fordították a lelkét. Jóllehet felépülését követően a harctérre és a várfalakra soha nem tért már vissza, egész további életét a katonákra jellemző fegyelmezettséggel szentelte az evangélium hirdetésének és egy megszentelt közösség megalapításának.
Vértanúság Kanadában
A Társaság megalapítását követően a rend tagjai hamar megtalálták küldetésüket az Európától távol eső vidékeken is. Xavéri Szent Ferenc, akit minden idők legnagyobb hatású misszionáriusának is tartanak, bejárta a „mesés Keletet”, de voltak, akik az óhazától nyugatra található vidékek felé vették az irányt, hogy megismertessék az örömhírt az emberekkel. Közéjük tartozott Brébeuf Szent János és az a másik hét jezsuita, akik a mai Kanada területén, az őslakosok közötti feszültségek közepette áldozták életüket Krisztusért. A keresztény misszionáriusok – először a ferencesek, majd 1625-től kezdve a jezsuiták – röviddel a francia telepesek 1603-as megjelenését követően kezdtek szolgálni a Nagy-tavak vidékén.
Brébeuf János 1617-ben, Rouen városában lépett a jezsuiták közé. Öt évvel későbbi pappá szentelését követően először a roueni kollégium tanára volt, majd 1625-ben két rendtársa és egy ferences szerzetes társaságában indult el a kanadai misszióba. János és társai a huron (wyandot) indiánok között kezdték meg tevékenységüket – mérsékelt eredményességgel –, majd alig négy év múlva a franciák fölött győzedelmeskedő angolok kiutasították őket a területről. A misszió második szakasza 1632-ben kezdődhetett meg, ettől fogva Brébeuf és társai háborítás nélkül szolgálhattak az őslakosok között. Az elkövetkező évek során, bár a huronok nem igazán fogadták el a Biblia tanításait,
a jezsuiták több missziós telepet, iskolákat és még kórházat is alapítottak, ami szükségesnek is bizonyult az indián törzseket tizedelő járványok megfékezéséhez.
Fontos kiemelni Brébeuf nyelvészeti és irodalmi munkásságát is. Elsajátította az őslakosok nyelvét, számos bibliai szöveget le is fordított számukra, valamint az első huron nyelvű karácsonyi ének is az ő nevéhez fűződik.
A kanadai jezsuita misszionáriusok a huron indiánokkal háborúban álló irokézek fogságában haltak vértanúhalált 1642 és 1649 között. A huronok megtérésében jelentős szerepet játszott a jezsuita atyáknak a hosszas rituális kínzás ellenére is rendíthetetlen helytállása. Brébeuf Jánost és társait a katolikus egyház 1925-ben boldoggá, majd 1930-ban szenté avatta. Emléknapjuk 1969-tól kezdve október 19-e.
De Brébeuf Szent János és Jogues Szent Izsák vértanúhalála (Jean-B.-A. Ferland művének reprodukciója)
Ír tábori lelkész az ypres-i csatamezőn
Az 1975-ben szenté avatott XVII. századi armagh-i prímás érsek, Plunkett Szent Olivér után a katolikus egyház a közeljövőben új ír szentet kanonizálhat egy jezsuita atya személyében. Az 1873-ban Dublin külvárosában született Willie Doyle mindössze tizennyolc évesen, 1891-ben lépett be a jezsuita rendbe, majd 1907-ben szentelték pappá. Fiatalkorában súlyos lelki trauma érte, amikor 1893-ban tűz ütött ki a Kosztka Szent Szaniszlóról, a fiatalon meghalt lengyel jezsuita növendékről elnevezett tullabegi novíciusházban. Az idegösszeomlással járó megrázkódtatásból Doyle lelkileg megerősödve épült fel, és tanulóéveit követően a Brit-szigeteket járva kezdte meg papi működését.
Az első világháború kitörésének hírére önként jelentkezett frontszolgálatra, melyet 1915-től 1917-ben bekövetkezett haláláig teljesített a Brit Hadsereg 16. (ír) hadosztályában.
Tábori lelkészként igyekezett a Belgium területén állandósuló front szörnyűségei között rekedt katonatársai mellett állni. Kapitányi rangja ellenére a lövészárkokban végig együtt volt az alakulatában szolgáló közkatonákkal. Frontszolgálatának csaknem két évében számos csatát megjárt, miközben kiszolgáltatta a szentségeket a sérülteknek és az elesetteknek, valamint igyekezett megtartani a tábori morált. Egy esetben saját testét ajánlotta fekhelyként a tábori orvos számára, aki a sebesültek ellátásától kimerülten nem lelt nyugtot a hideg és nyirkos lövészárokban. Doyle atya 1917. augusztus 16-án halt meg a harmadik ypres-i csatában, amikor két anglikán vallású északír katonatársa segítségére sietett egy ellenséges tüzérségi támadás közepette. Holttestét nem találták meg, síremléke a Tyne Cot I. Világháborús Katonai Emlékhelyen található, nem messze az egykori csatatértől. A Willie Doyle atyáról szóló visszaemlékezések egyöntetűen beszámolnak odaadó emberszeretetéről és buzgó vallásosságáról.
Willie Doyle katonai portréja
Egykori dublini szobájában megtalálták személyes naplóját, egy kísérő jegyzettel, miszerint halála esetén semmisítsék meg a dokumentumot. Az utókor szerencséjére rendi elöljárói inkább sajtó alá rendezték és kiadták a bejegyzéseket, amelyekből megtudhatjuk, hogy életét mindig a napi feladataira összpontosítva, szigorú szabályok között élte. Imádságait sok esetben a papok bűneinek bocsánatáért ajánlotta fel. Valószínűsíthető, hogy a csatatéren tanúsított bátorsága és hősies önfeláldozása Szent Ignác-i életvezetéséből fakadt. A szentek közé emelésére már az 1930-as években kísérletet tettek, ekkorra Írországon túlmutató tisztelete alakult ki a hívek körében. Az ír jezsuita provincia ötvenezernél is több levelet kapott róla, közülük több ezer tett tanúbizonyságot Doyle atya közbenjárásáról. Azonban a folyamat akkor még nem jutott túl a rendtartományi szakaszon. Közel száz év elteltével azonban új esély látszik arra, hogy Írország és a katolikus világ új szenttel gazdagodjon Willie Doyle atya személyében. 2022. október 27-én ugyanis Thomas Deenihan, a meathi egyházmegye püspöke bejelentette, hogy az Ír Katolikus Püspöki Konferencia, valamint a vatikáni Szentek Ügyeinek Kongregációja támogatásával el kívánja indítani William Doyle jezsuita atya boldoggá, majd szentté avatási eljárását. Az ügy hivatalos nyitóülését 2022. november 20-án rendezték a mullingari Krisztus király-székesegyházban.
Egy német jezsuita, akiről még a csángók is megemlékeznek
Az esetek többségében mi, magyarok sem sűrűn jutunk el a Csíki-havasok nehezen megközelíthető völgyeiben élő gyimesi csángók településeire, ezért elsőre meglepő lehet, hogy egy XX. századi német jezsuitának virágzó kultusza alakult ki Kostelek (Coșnea) alig négyszázhatvan főt számláló falujában. A szóban forgó jezsuita Boldog Rupert Mayer atya, aki az első világháborúban szolgált tábori káplánként.
1876-ban született Stuttgartban, filozófiai és teológiai tanulmányait Freiburgban, Svájcban, Münchenben, valamint Tübingenben végezte, majd 1899-ben pappá szentelték. A Jézus Társaságába egy évvel később, az osztrák–magyar rendtartomány területére eső Feldkirchben lépett be. A noviciátus után tanulmányait Hollandiában végezte, majd népmissziókban vett részt Európa különböző országaiban. 1912- től az első világháború kitöréséig Münchenben teljesített szolgálatot, ahol elsődlegesen a városba özönlő, rossz szociális körülmények közül érkező hívek lelkivezetője volt, valamint munkatársaival a Rerum novarum kezdetű enciklika szellemében megalapították a Szent Család Nővérek közösségét.
Rupert Mayer portréja (festő: Thomas Mirtsch)
A háború kitörésének hírére Rupert önként jelentkezett lelkészi szolgálatra a hadseregbe. Először egy tábori kórházba vezényelték, majd rövid időn belül tiszti rangban frontszolgálatra helyezték át. A nagy háború első két évében megjárta a francia, a lengyel, majd a román frontot is. Hősiességével és önfeláldozásával hamar kiérdemelte a katonák nagyrabecsülését, sérült és haldokló bajtársainak a csaták során saját élete kockáztatásával is kiszolgáltatta a szentségeket. 1915-ben a német hadseregben első tábori lelkészként vehette át a bátorságért járó Vaskeresztet.
Életében fordulópontot jelentett a román fronton töltött idő, hisz 1916 decemberében, Kostelek közelében gránáttalálat érte, aminek következtében egyik lábát elvesztette.
A sérülést követően leszerelték, a rend pedig visszahívta Bajorországba. Münchenben a mozgásában történt akadályoztatása ellenére sem hagyott fel a lelkivezetői és pasztorációs szolgálattal, mi több, a háborút követően kivette a részét az egyház szociális tanítása és a keresztényszocializmus hirdetéséből. Munkásgyűléseken szólalt fel a kommunista befolyás ellen, majd már igen korán felhívta a hívek figyelmét a nemzetiszocializmus baljós térnyerésére. A náci hatalomátvételt követően a rendszer ellenségévé vált, börtönbe zárták, majd 1939-ben a sachsenhauseni koncentrációs táborba szállították. Innen azonban – attól félvén, hogy mártírhalált hal, ami feltüzelné a Harmadik Birodalom katolikus lakosságát – egy bencés kolostorba internálták. A háború után visszatérhetett papi hivatásához, azonban nem sokkal a szabadulását követően, 1945 novemberében, mindenszentek napján prédikáció közben elhunyt. Szent II. János Pál pápa avatta boldoggá 1987-ben. Kosteleken 2005 óta a falu határában felállított tábla és kereszt őrzi emlékét.
A hordágycipeléstől a pekingi ember felfedezéséig
A természettudományos felfedezéseiről, valamint a tudományfilozófiát és a katolikus teológiát egymáshoz közelítő elméleteiről széles körben ismert francia jezsuita, Pierre Teilhard de Chardin maga is megjárta az első világháború nyugati hadszínterének legvéresebb csatamezőit. Itt szerzett tapasztalatai jelentős hatással voltak tudományos és teológiai világképére. 1899-ben lépett be a jezsuitákhoz, majd miután a rend tagjait 1902-ben száműzték Franciaország területéről, a La Manche-csatornában található Jersey szigetén végezte el a jezsuita képzést, és 1911-ben szentelték pappá. Ekkoriban kezdett érdeklődni a paleontológia iránt. A következő években tudományos expedíciókon vett részt, azonban 1914-ben behívták a francia seregbe, ahol őrvezetői rangban először a sebesültek elszállítása, majd tábori lelkészként a lelkigondozás lett a feladata. A háború alatt naplót vezetett, unokahúgával levelezett, valamint a tudományfilozófia és a teológia kapcsolatát fejtegető esszéket is írt.
Pierre Teilhard de Chardin katonai portréja
A tábori lelkészek feladata napjainkban
Sajnálatos, ám az emberi természet ismeretében nem meglepő, hogy a XXI. században is háborúk tizedelik a Föld lakosságát, éppen ezért a tábori lelkészi szolgálat felett sem járt el az idő. Hazánkban a Magyar Honvédség kötelékében működő Katolikus Tábori Püspökség – Katonai Ordinariátus végzi honvédeink lelkigondozását. A magyar határtól nem messze azonban egy jezsuita jelenleg is aktív frontszolgálatot teljesít. Andrij Zelinszkij ukrán nemzetiségű görögkatolikus pap, a Jézus Társasága tagja évek óta szolgál Ukrajna Oroszország által megtámadott területein. Szentségekben részesíti a katonákat, misézik, igyekszik megtartani a hadsereg és a háborús területeken rekedt civil lakosság morálját, és ami talán a leggyakoribb: temet. A teljesség igénye nélkül ismertetett fenti példák megmutatják számunkra, hogy a Mindenható a történelem folyamán számos esetben elhivatott jezsuitákat választott arra, hogy a háborúk poklában általuk nyilvánítsa ki szeretetét.
A szerző a Pécsi Tudományegyetem doktorandusza és a PPKE BTK munkatársa
