Hivatásáról, küldetéséről kérdeztük a provinciálist, aki februárban veszi át hivatalát. Hogyan látja szerzetesközösségét, eddigi szolgálatának fő terepét, a lelkigyakorlatokat, és mi az, amivel meglátása szerint a jezsuiták a legjobban szolgálhatják az egyházat?
Mi a legszebb élményed jezsuita szerzetesként?
– Hogy úton lehetek. Mindjárt a szerzetesi életem legelején, amikor még újonc voltam, zarándokútra küldtek bennünket kettesével. Nem vihettünk magunkkal sem pénzt, sem élelmet. Rá voltunk szorulva, hogy keressük az emberek jóságát. És rá voltunk szorulva arra is, hogy keressük Isten segítésének jeleit az életünkben. Vagyis megtapasztalhattuk a gondviselést. Emberi kiszolgáltatottságunkban mutatkozik meg csak igazán az élet. Ilyenkor lehet igazán megélni a ráhagyatkozást Istenre. Rájöttem, hogy ezen az úton képeződik le egész személyes utam mintázata, ami elhozott a jezsuita rendbe. És mivel Szent Ignác is úton volt, az én saját zarándoklatom megsejtette velem rendalapítónk útját, amely valahogy az én utammá is vált. Mint ahogy Jézus is folyton úton volt. Így világlott be számomra, hogy Jézus társainak, az egész Társaságának is mernie kell folyton úton maradni. Így tárulkozik fel számunkra az a folyton változó tér, amelyben az élő Istennel találkozhatunk. És ez a találkozás számunkra az igazi erő, a biztonságunk, amelyre a személyes és a közösségi életünket alapozhatjuk.
Jezsuitaként merre vitt a legtávolabbi utad?
– Szerzetesi képzésem egy későbbi szakaszában történt, amit mi terciának nevezünk. Nepálban voltam. Ismét egy út, amely kivezetett a jól ismert kulturális közegemből és személyes biztonságomból. Egy olyan világgal találkoztam, ahol más a gondolkodás, ahol vallásilag és szociálisan is máshogy élik meg a valóságot az emberek. Nagy ott a szegénység. Mégis, ott értettem meg, hogy képzésünknek ezt a szakaszát miért nevezi Szent Ignác a szív iskolájának. Mert itt nagyon megmozdult a szívem, ahogy láttam a mérhetetlen szegénységet, a méltatlan helyzeteket, és azt is, hogy a legnagyobb kiszolgáltatottságban is él a jóság, az önzetlenség és a nagyvonalúság, s hogy mennyire tiszták és egyenesek ezek az emberek, hogy örülnek és szeretnek nagy nyomorúságukban is. Mindez visszahatott rám, és tudom, hogy Isten talált rám ezekben az érzésekben, én pedig őrá.
A jezsuita hivatásod berobbant vagy csendesen növekedett?
– Amint egy növénynek kellenek bizonyos feltételek, hogy ki tudjon csírázni és szárba tudjon szökni, majd leveleket, virágot, aztán pedig gyümölcsöt tudjon hozni, az én életemnek is megvoltak a hivatásom szempontjából meghatározó körülményei. Ezek között természetesen nagyon fontos volt a szülői háttér. Az alapvetően szép gyerekkoron túl az egyik legmeghatározóbb élmény számomra mégis egy találkozás volt, mégpedig egy jezsuitával, Nemes Ödön atyával, aki egy ideig Gyulafehérváron dolgozott lelkészként, ahol akkoriban én a papi hivatásomra készültem. Aztán a spirituális olvasmányok szintén nagy hatással voltak rám olyan jezsuitáktól, mint Anthony de Mello és Henri Boulad, vagy Karl Rahner és Hans Urs von Balthasar. Ebben a felismerési folyamatban, hogy talán nekem is jezsuita hivatásom van, nagyon fontosak voltak azok a barátaim is, akik által belekóstolhattam a rend életébe és szolgálatába. Olyan jezsuitákra gondolok itt, akikkel beszélgetve mindig éreztem valami bámulatos szabadságot. Külön szeretném megemlíteni Jálics Ferenc atyát. Hat hónapot töltöttem a németországi lelkigyakorlatos házában, és számomra nagyon sokat jelentett, ahogy ő ott jelen volt, imádkozott és szolgált.
Mit érzel az eddigi legfontosabb munkádnak?
– Nagyon nehéz erre válaszolnom, mert az én szolgálatomban megjelenő eredmények nem csupán az enyémek. Elsősorban Isten munkájának a gyümölcsei. Ezt nagyon világosan megélem a lelkigyakorlatos kísérések során. Az én dolgom, hogy segítsek az embereknek teret nyitni az életükben Isten számára.
Aztán csak azt látom, hogy a lelkigyakorlatozónak például megszépül az arca, amikor Istenről beszél, és látom, hogy nem velem, hanem Istennel kerül kapcsolatba.
Ennél nagyobb eredményt el sem tudok képzelni egy pap életében. Ha mégis meg kell említenem valami konkrétabbat, akkor a dobogókői lelkigyakorlatos és lelkivezetői képzésünket mondanám. Jó látni, hogy nem vagyunk egyedül, mert Isten nagyszerű társakat küld a lelkigyakorlatos munkába, nemcsak jezsuitákat, hanem más szerzetesközösségek tagjait és a lelkigyakorlatok művelésében, szolgálatában nagyon készséges civil munkatársakat is.
Konkrétan hogyan készüljön valaki, ha jelentkezik egy Szent Ignác-i lelkigyakorlatra?
– Ha már eldöntötte, hogy lelkigyakorlatra jön, ott kell lennie benne az erre való vágynak. A legfontosabb, hogy mindjobban érintkezésbe tudjon kerülni e mélységes vágyával, és a lelkigyakorlatok alatt lenyugodjon, el tudjon csendesedni, mert csak így lesz képes igazán figyelni s találkozni Istennel. Lehet, hogy kezdetben nem könnyű megfogalmazni ezt a mélységes vágyat az elcsendesedésre és a belső békére, mindenesetre nagyon fontos, hogy a lelkigyakorlat alatt mindenki igyekezzen szabaddá válni, hogy legtisztább mélységes vágyaink így utat találjanak a felszínre, a mindennapi életünk síkjára. Így hallhatjuk meg Isten hangját az életünkben, hogy megszólít és mindannyiunkat hív. A lelkigyakorlatok voltaképpen belső világunk ráhangolását jelentik Isten jelenvalóságára, aztán a hívására, hogy minél nagyobb szabadságot tudjunk biztosítani neki az életünkben.
Előkészületként fontos, hogy a lelkigyakorlatozó el tudjon szakadni a mindennapjaitól, tehát legyen meg az, amit sürgősen el kellett intéznie. Aztán hogy kialudja magát legalább a lelkigyakorlat elején. Fontos az is, hogy legyen képes feltárni az életét, elsősorban Istennek, aztán pedig kiadni a vezetést a kezéből, tehát hogy alapvető bizalom legyen benne. A mai ember számára talán ez a legnehezebb: nem tarthatunk mindent a magunk kezében, fontos engedni, hogy Isten vezessen.
Mik a lelkigyakorlatok buktatói?
– A leggyakoribb az, ha valaki nemhogy Istennel, de még a saját igazságával sem mer kapcsolatba kerülni. Ha nincs nyitottság az őszinteségre, az ember egyszerűen képtelenné válik odafigyelni Isten finom rezdüléseire a lelkigyakorlatok során. Ha valaki fél a sorsától, gyakran megesik, hogy a lelkigyakorlat során csak a fejében időzik. Egyszerűen nem talája az utat a szívéhez. Ha valaki őszintén beleadja magát az imádságba, átadja magát a csendnek, és igyekszik bízni Istenben, nagyon gyorsan rá fog jönni, hogy nem minden az emberi erőfeszítéseken múlik, és csodák velünk is történhetnek.
Ha nem könnyű lelkigyakorlatozni, miért jönnek mégis az emberek?
– Olyan ez, mint amikor egy eltikkadt növény gyökerei vízhez érnek. Egyszerűen feléled. Az életnek ez az ereje nagyon fontos tapasztalat. Nagyon nagy az érdeklődés a mélységek, a rejtett életerő, a csend és az ima ereje után. Sokan meg sem tudják fogalmazni, pontosan mire vágynak, talán a megállástól várnak valami gyógyulást, ha kiszakadhatnak a sivár mókuskerékből. És ha elcsendesedésükben még Istenre is ráhagyják az életüket, sokkal áthatóbb lesz az eredmény.
Mi a legfontosabb a haladó lelki életben?
– A megkülönböztetés. Ráérezni azokra a mozgásokra, amelyek csakugyan Istentől jönnek. Ez annak őszinte felismerése, ami csakugyan előbbre visz, a nagyobb, a teljesebb jó felé. Mi az, ami csak időlegesen kínál életet vagy örömet, tehát látszólagos, és mi az, amit Istentől érkezőként ismerhetünk fel? Azt is mondhatnánk, hogy nagyon sok mindennek a hatása alatt élünk, ezért nem látunk tisztán, de Szent Ignác olyan eszközöket kínál föl a lelkigyakorlatokban, amelyek segíthetnek nekünk, hogy mind az értelmünkkel, mind a szívünkkel, mind a zsigereinkkel rátekinthessünk azokra a hatásokra, viselkedési mintázatokra, amelyek meggátolnak abban, hogy lássuk, mi jön Istentől. Nagyon kevés embernek van fogalma arról, milyen csodás dolgokat hozhat ki Isten az életéből, ha maradéktalanul ráhagyatkozik.
Ha valaki feleslegesnek, esetleg haszontalannak érzi magát, lelkivezetőként mit mondanál neki?
– Elsősorban meghallgatnám, honnan jön ez az érzése, mert amikor az embereket meghallgatják, nagyon sokszor kapcsolatba kerülnek a saját erejükkel és igazságukkal. És elmondanám neki, hogy az én hitem szerint nincsen felesleges ember, ahogy a testben is minden sejtnek megvan a feladata, mindannyiunknak van helye Istennek ebben a világában.
És ha valakiben őszintén felmerül, hogy beállna szerzetesnek, mire biztatnád?
– Hogy merje komolyan venni a vágyát, hogy meghallja Isten hívását, és merjen küzdeni érte, úgy, mint egy kapcsolatban.
Hogyan imádkozol?
– Nagyon sokféleképpen. Közel áll hozzám, hogy csendben Isten előtt maradjak. Időnként teljesen csendben, máskor engedem, hogy előjöjjenek kérdések, és csak elidőzök velük. Néha pedig csak kiteszem magam az Úr megszólításának, közelségének, annak, amit ő meg akar mutatni. Az ima mindig arról szól, hogy keressük Isten közelségét.
Miért imádkozol a leggyakrabban?
– Mostanában sokszor imádkozom a békéért. Kitekintve a világra fájdalommal tölt el, ahogy emberek szenvednek, elveszítik otthonukat, ahogy ellenségeskednek, gorombán beszélnek egymással. Szoktam imádkozni a lelkigyakorlatozókért, akik ott vannak velünk a házban, hogy meg tudjanak nyílni Isten jóságának.
Van-e kedvenc bibliai képed?
– A Tiberiás tavánál történő jelenés (Jn 21,1–19). Péter itt megy a maga feje után, nekilendül a feladatainak, de eredmény nem nagyon van. Aztán valaki figyelmezteti, hogy dobja a hálót a bárka másik felére. És akkor jön a fogás. A tanulság számomra, hogy oda kell figyelni a partról jövő hívásokra. És aztán elhangzik a kérdés: „Péter, szeretsz te engem?” És háromszor. Végül ez a válasz: „Uram, te azt is tudod, hogy szeretlek téged!”
Mi jelent számodra feltöltődést, hogyan pihensz?
– Szeretem a hegyeket, a természetet. Székely vagyok, ezért a természetben lenni, rácsodálkozni a teremtett világ nagyszerűségére, sétálni, túrázni nagyon közel áll hozzám.
Hol vagy otthon?
– Ha jó választ akarnék adni, akkor azt kellene mondanom, hogy Krisztusban. Mert amikor vele vagyok, bárhol legyek is, otthon érzem magam. De az utóbbi időben nyilván Dobogókő volt a konkrét otthonom. Abban a közegben, ami a lelkigyakorlatos szolgálat, én otthon vagyok. De ha hazamegyek Székelyföldre, ott mindig megérint az emberek egyszerűsége, vendégszeretete, beszédüknek az íze, előjönnek az emlékeim, ez is az otthonom. És otthon érzem magam jezsuitaként a Jézus Társaságában, a rendtársaimmal.
Ferenc pápa miben példaképed?
– Abban, ahogy az életet meri előtérbe helyezni a megszokottal, a formalitásokkal szemben, hogy mer élni a szabadsággal. Azzal a szabadsággal, ami Jézustól indul, aki szintén bátran túllépett a jól bejáratódott kereteken, hogy találkozhasson az emberekkel. Ferenc pápa szolgálata, hogy visszasegítsen bennünket a kezdetekhez, ahol jelen van az élet, az odaadó figyelem Istenre, a szabadság, a megkülönböztetés, hogy észrevegyük azt a hívást, ami csakugyan Istentől jöhet.
Magyar egyház: milyen kép jut eszedbe róla?
– Egy bibliai kép, a szőlőskertről. A kertünkben vannak nagyon-nagyon régi szőlőtövek, látható az elöregedés, de ugyanezekről az öreg tőkékről új hajtások is megjelennek, a remény hajtásai, sok érdekes kezdeményezés, fiatal arcok. És jól látjuk, hogy bizony jobban kellene gondozni ezt a szőlőt, de hát nagyon kevés a munkás! Az élet itt van, csak néha azt látom, hogy sok minden eléggé gazdátlanul nő a környezetünkben. Ez most a legnagyobb gondunk.
Mi az, amivel a magyar jezsuiták igazán gazdagítani tudják az egyház életét?
– Társaságunk legnagyobb kincsét a lelkigyakorlatok jelentik. Ez egy eszköztár arra, hogy az embereket segítsük a személyes istenkapcsolatukban. Úgy látom, a jövő egyháza olyan emberek közössége, akiknek belső, személyes vágyuk a mind meghittebb kapcsolat Istennel. Szent Ignácnál minden a lelkigyakorlatokkal kezdődik. Ez nem azt jelenti, hogy más szolgálatunk nem lehet vagy nem fontos, de ez az alap, és meggyőződésem, hogy jezsuitaként ennek az eredeti karizmánknak az odaadó szolgálatával segíthetjük a legjobban az egyházat.