A húsvéti időszak lezárásaként olyan egyházi ünnepek szerepelnek a katolikus kalendáriumban, amelyeknek tartalma első hallásra eléggé meseszerűnek tűnhet. A rájuk épült népies vallási hagyomány akár még meg is nehezítheti az ünnepek valódi üzenetének megértését. Miben rejlik mégis megszólító erejük?
A húsvéti időszak legvégén ünnepeli az egyház a mennybemenetelt, amit pünkösd vasárnapja, azaz a Szentlélek kiáradásának ünnepe követ. A katolikus világ ezután megemlékezik még külön a Szentháromságról, majd pár nappal később az úrnapja is elérkezik a virágszirmos körmenetekkel. Végül Jézus Szíve napja az utolsó azon ünnepek sorozatából, amelyek az évről évre mozgó húsvéti időponthoz igazodnak.
Külső szemmel
Neve alapján a mennybemenetel lehet a legkevésbé talányos a húsvétot követő piros betűs napok közül. „Valóban feltámadt!” – köszöntik egymást a keresztények húsvétkor a templomok előtt, ha tehát a feltámadás ünnepét követően az egyház külön megemlékezik a mennybemenetelről, logikusnak tűnik, hogy itt a Feltámadott eltávozásáról van szó – a keresztény valóságnak abba a szférájába, amit a hívő emberek mennyországnak neveznek. Neve alapján pünkösd ünnepe már nehezebb feladat egy nem hívő ember számára. Az üzletszerűen klikkvadász internetes felületek nem is mulasztják el megszavaztatni a kérdést, hogy pünkösd hétfőjén milyen keresztény ünnep ürügyén maradhat szabadnapon csaknem az egész ország. Aztán gondoljunk csak az úrnapi körmenetekre, vajon mit érthet belőlük egy nem hívő ember: rendőri felügyelettel lezárt utcák, az aszfalton virágszirmokból jámbor mozaikok, amelyeken aztán csengettyűk és füstölő kíséretében áttapos egy egész menet. Több helyen ilyenkor valami sátorszerűséget is a magasba tartanak, alatta díszes öltözetű pap, előtte ministránsok rendezett csoportja, mögötte népviseletes lányok, esetleg nehéz palástos lovagok, és ahol igazán megadják a módját, a helyi tűzoltóegyesület rézfúvósai is beállhatnak a sorba.
Hogyan értsük?
A vallási ünnepek lényegére rárakódott vastag népi kultúra kifejezetten félrevezető lehet, ha kialakulásuk többgenerációnyi távolságából szemléljük őket. De még a szertartásaink biblikus gyökereinek magyarázata sem garantálja feltétlenül az ünnep üzenetének mélyebb megértését. Vegyük elsőként a mennybemenetel zavarba ejtően plasztikus képét, ahol a Lukács nevével fémjelzett hagyomány így beszél: „fölemeltetett, és felhő takarta el őt a szemük elől” (ApCsel 1,9). Márk evangéliuma még azt is hozzáteszi: „és Isten jobbjára ült” (16,19b). Pünkösdkor viszont már azt ünnepli az egyház, hogy a mennybemenetelt követően a tanítványok mégsem maradnak teljesen egyedül. János evangéliuma szerint mennyei Pártfogót kapnak (15,26), akit „az Atya küld a Fiú nevében” (14,26), és általa, azaz a Szentlélek által erősödhetnek meg a hitükben. Máté evangéliuma ugyan nem beszél kifejezetten a pünkösdi eseményről, de a szöveg egyértelműen említést tesz arról, amit később a keresztény világ Szentháromságnak nevez: „Menjetek, és tegyetek tanítványommá minden népet! Kereszteljétek meg őket az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében!” (Mt 28,19–20).
Keresztény mitológia?
Ha valaki saját szavaival, dióhéjban megpróbálja összefoglalni a feltámadás narratíváját, ne lepődjön meg, ha Pál apostol athéni tapasztalatában lesz része: „Erről majd még máskor is meghallgatunk!” (ApCsel 17,32). Mert hogyan is kezdenénk?! Először is el kell mondanunk, hogy aki feltámadt, azt előtte meg is ölték, mégpedig az akkori viszonyok között a legmegalázóbb módon (nagypéntek). Aztán rejtelmesen feltámadt (húsvét), de elsőre maguk a tanítványok sem ismerték fel. Bizonytalankodásuk ellenére a Feltámadott itt hagyta őket, hogy a felhők mögött(!) egy trónra üljön az Atya jobbján (mennybemenetel). Hogy ne maradjanak mégsem teljesen egyedül, Pártfogót küldött nekik, azaz a Szentlelket (pünkösd). A Szentlélek az Atyától származik, és a Fiú küldi, és itt bizony máris beszélnünk kellene valahogy röviden(!) a Szentháromságról.
Mindenekelőtt azonban van még a keresztény vallásosságnak egy nagyon jellegzetes mozzanata, ami kívülről nézve nem is annyira mítoszszerű, inkább bizarrnak tűnhet: halála előtti estéjén a Názáreti Jézus a tanítványaira bízta a kenyér és a bor vacsoráját (nagycsütörtök), amit a keresztények emlékezésként, hálaadásként és áldozatként is értenek. A katolikusok minden szentmisén ezt ünneplik (eucharisztia). Tulajdonképpen ennek a cselekménynek a kultusza számít minden keresztény szertartás gyökerének. Általánosan elfogadott vélemény a bibliakutatók körében, hogy az Újszövetségi Szentírás alapszövegei is e különös vacsora fokozatosan rituálissá váló megülésének alkalmain tisztultak le mind a mai napig ránk maradt formáikban. Az egyházzá formálódó korai keresztények időszakáról egy sokatmondó megjegyzés az Apostolok cselekedeteiből: „Állhatatosak voltak az apostoli tanításban, a közösségben, a kenyértörésben és az imádságban” (2,42). Mivel a „kenyértörés” szertartása az egyház közösségi identitásának legmélyebb rétegét képezi, miután a katolikus világ már gondosan megünnepelte a húsvéti misztériumot, nagy pompával, virágszirmos körmenetekkel és rézfúvós kíséretekkel is akár, még egyszer megemlékeznek az eucharisztia ajándékáról. Ez az úrnapja.
Nem a magunk erejéből
Az Újszövetségi Szentírás szövegei éppen arra mutatnak rá, hogy a krisztusi hit robbanásszerű elterjedése nem is annyira a tanítványok bátorságának eredménye, mint inkább a szentháromságos egyetlen Isten pártfogásának köszönhető.
Nagyon nehéz lenne a keresztények dolga, ha a hit magyarázatában csakis a saját találékonyságukra hagyatkozhatnának. A szövegek alapján kitűnik, az evangéliumok világának szereplőire egyáltalán nem jellemző a kezdeti hősieskedés. Ebben máris markánsan különbözik az apostolok világa a korabeli mitikus hőskölteményektől. Az Újszövetségi Szentírás szövegei éppen arra mutatnak rá, hogy a krisztusi hit robbanásszerű elterjedése nem is annyira a tanítványok bátorságának eredménye, mint inkább a szentháromságos egyetlen Isten pártfogásának köszönhető. Egy másik eléggé különös sajátossága a feltámadásról szóló történeteknek, hogy mindegyik jeleneten végighúzódik egyféle különös sejtelmesség. János evangéliumában például „a tanítványok közül senki sem merte őt megkérdezni: »Ki vagy te?« Tudták ugyanis, hogy az Úr az” (21,12). Ezzel együtt az újszövetségi források arra is rámutatnak, hogy a tanítványok végül csakugyan elmondhatták: „valóban feltámadt!”. Nagyon sokat mondó képe ennek a kezdetben hitetlenkedő Tamás elismerő felsóhajtása: „én Uram, én Istenem!” (20,28). „Valós” közelsége bizonyításaként Lukács evangéliumában a Feltámadott egy sült halat is elfogyaszt a jelenlévők szeme láttára, ők ugyanis „félelmükben azt hitték, hogy valami szellemet látnak” (24,37–42). A biblikus feltámadástörténetek tanúsága szerint tehát maga a Feltámadott törekszik állandóan arra, hogy a tanítványai megélhessék a „valós” találkozást vele: „Valóban feltámadt!”
Meghívás és megerősítés
Ha arra kérdezünk rá, hogy az evangéliumi világ ránk maradt hagyománya szerint miből forrásozott az első tanítványok hite, akkor újra és újra két mozzanattal találkozhatunk. Az egyik a Názáreti Jézussal és/vagy a Feltámadottal való találkozás, a másik pedg a Szentlélek kiáradása. A találkozás a Názáretivel, illetve a feltámadott Jézus Krisztussal mélyen megérinti a tanítványokat, önmagában azonban még nem elegendő a valódi tettrekészségre. A találkozások után is a tanítványok szívében még bőven maradhatott bizonytalankodás és félénkség is. Különös módon a Feltámadott mindezzel kapcsolatban messzemenően megértőnek tűnik. János evangéliumában a tanítványok bizonytalankodásának orvoslásául ígéri meg a Názáreti (még jóval a szenvedése előtt) a Szentlelket: „De a Pártfogó, a Szentlélek, akit az Atya majd a nevemben küld, ő tanít majd meg titeket mindenre, és eszetekbe juttat mindent, amit mondtam nektek” (14,26). A Szentlélek eljövetelének mikéntjét konkrétan az Apostolok cselekedetei igyekszik visszaadni: „Amikor elérkezett pünkösd napja, mindnyájan együtt voltak ugyanazon a helyen. Hirtelen heves szélrohamhoz hasonló zúgás támadt az égből, és betöltötte az egész házat, ahol voltak. Majd lángnyelvek váltak láthatóvá, melyek szétoszlottak, és leszálltak mindegyikükre. Mindannyiukat eltöltötte a Szentlélek” (2,1–4).
Egy mai meghívástörténet
Egyszer egy barátom betévedt a jezsuiták pesti templomába, amelynek szentélyében mozaikangyalok társaságában egy Jézus-szobor áll, amint éppen a szívére mutat. A gótikus mennyezet boltívén egy felirat olvasható: „Jöjjetek hozzám, mert szelíd vagyok és alázatos szívű” (Mt 11,28). Mennyire más a zakatoló mindennapjainkhoz képest ez a nyugalom, amit a Jézus Szíve-tisztelet e kultikus szobrának gesztusa sugall, vagy a béke, amit a templomaink falai őriznek évszázadok óta! Ahogy így üldögélt ez a barátom a templom csendességében, és nézett előre a szelíd tekintetű szoborra, egyszer csak nagyon megérintve érezte magát a biblikus idézettől: „Jöjjetek hozzám!” Eltöltötte a szelíd és alázatos szívű Jézus jelenléte. Tudatosan nem kereste ezt a találkozást, semmi konkrét első lépést nem tett az érdekében. Mégis történt valami. Valami, amiből erő fakadt, remény kelt szárnyra, megváltoztatta az életét.
A hit objektivitása
Hogy a kétezer éves keresztény hagyományból éppen melyik mozzanat lesz az, ami (által az élő Isten) a mai embert lénye legmélyén megérintheti, sohasem tudhatjuk. A keresztény hagyománynak adott egyféle objektivitása, mint például a ránk maradt újszövetségi irodalom, a kialakult rítusok, a vallásos népi hagyomány, a templomok építészete, szobrok, festmények, az énekek… De nemcsak a vallási formák, hanem maga a személyes síkon megélt hit sem pusztán szubjektív produktum. A vallásos hit őszinte tapasztalatával nem rendelkező emberek gyakran gondolják hívő társaikról, hogy imádságos hitük pusztán saját lelki/szellemi életük csiholmánya. Ezzel szemben a biblikus időktől kezdve mind a mai napig a megtéréstörténetek éppen arról szólnak, hogy előbb van a hitbéli meghívás, egyféle transzcendens személyes megérintettség érzése, és csak utána jön az egyén részéről a válasz, azaz előbb a hit találja meg az embert, aztán lesz belőle válaszként erre a megérintettégre ima, szertartás, akár valamilyen áldozat vagy díszes kultusz, például a virágszirmos körmenetekkel.
Az autentikus keresztény vallásos hitre jellemző még, hogy a maga teljességében mindig közösségi esemény. Az öröm túlcsordul, mint ahogy az őszinte szeretet sem maradhat meg önmagában. Közösségi formát öltő legmélyebb hitbéli élményeink szükségszerűen keresnek tehát valamilyen objektív kifejezésmódot, hogy másokkal is megoszthatók legyenek. A hitbéli élmény horderejét tekintve azonban jóval meghaladja azt a szűkös fogalmi eszköztárat, ami rendelkezésünkre áll, hogy egyáltalán beszéljünk róla. Ezért tűnhetnek a feltámadástörténetek nyelvezetükben esetlennek, vagy a mennybemenetel képiessége szinte már zavarba ejtően plasztikusnak, de képekkel operál az újszövetségi szerző akkor is, amikor a Szentlélek radikálisan megújító erejéről ír a pünkösdi eseménynél: mint valami orkán, ami elsöpör minden félelmet, és mint a tűz, ami megtisztít minden korábbi tapasztalatot.
Az autentikus keresztény vallásos hitre jellemző még, hogy a maga teljességében mindig közösségi esemény. Az öröm túlcsordul, mint ahogy az őszinte szeretet sem maradhat meg önmagában.
Amíg a kapcsolatkeresésünk Istennel mondjuk egy lelkigyakorlatos ház csendjében vagy közösségi megosztásaink során, esetleg a népies vallásosság díszes formáit ápolva saját személyes hitbéli tapasztalataink kifejezésének őszinte kísérlete marad, a kinyilatkoztatás Istene nem tűnik zavarba jönni attól, hogy általuk újra és újra megérintse az embert. Sőt válaszkereséseinkkel a hit hívására egyúttal Isten eszközei is lehetünk, hogy saját hittel kapcsolatos törekvéseink által másokat is megszólítson. Ez simán megtörténhet akkor is, ha valaki csak úgymond véletlenül kerül egy díszes úrnapi körmenet közelébe. Vagy mondjuk egy fülledt nyári délután betéved egy hűvös templomba. Sokszor hallottam már, hogy valaki úgy került kapcsolatba a vallásos hittel, hogy elkísérte szerelmét egy keresztény közösségi eseményre. És egyszer csak előfordul, hogy orkán támad a lélekben, és minden kimozdul addigi biztosnak vélt helyéről. „A szél ugyanis ott fúj, ahol akar; hallod zúgását, de nem tudod, honnan jön, és hová megy. Így van mindenkivel, aki a lélektől született” (Jn 3,8). A Lélek tüze pedig azon lesz, hogy előbb-utóbb gondosan felégessen mindent, ami a hitbéli tapasztalat útjában áll.