Három hetet töltött május során Loyolában Nagy Bálint SJ, a jezsuita rend 71. prokurátori, azaz küldöttgyűlésén. A Társaságot érintő nemzetközi tapasztalatai mellett hivatásgondozóként elért eredményeiről és arról is kérdeztük, írja-e már következő sikerkönyvét.
– Hogyan zajlik egy prokurátori gyűlés? Heteken át kőkeményen dolgoztok, egész nap meetingeken vesztek részt, vagy volt időtök feltöltődésre, imádkozni egyedül Ignác egykori betegszobájában és a köré épült pompás bazilikában?
– 1565 óta majdnem minden hat évben tartunk ilyen nemzetközi találkozót, de most első alkalommal kezdődött közös nyolcnapos lelkigyakorlattal, amin a rendtartományokból érkező mind a hatvannégy küldött, a szerzetesi közösségünk vezetése, meghívott vendégek, valamint csaknem tizenöt segítő is részt vett. Volt időnk imádkozni, csöndben lenni, ünnepi szentmisével kezdtük és zártuk a bazilikában, naponta miséztünk Ignác szobájában, és a plenáris ülések idején is volt minden délután terünk egyéni időre. Az eddigi hetven alkalom közül egyébként többet is tartottak már Loyolában, de ezúttal azért esett rá a választás, mert minél közelebbről akartunk kapcsolódni Ignác megtéréséhez. Eredetileg tavaly, a 2021–22-es Szent Ignác-évhez kapcsolódva tartottuk volna ez a gyűlést, hiszen a fő témánk rendi közösségünk megtérése volt. Minden bizonnyal a július 31- ére, Szent Ignác napjára elkészülő De Statu, a Jézus Társaságának állapotáról szóló záródokumentum is tanúságot tesz majd arról, milyen lépések előtt áll rendünk, hogy hitelesebben tudjuk követni a szegény és alázatos Jézust. Hol máshol tudtunk volna erről jobban töprengeni és imádkozni, mint ott, ahol Ignác elsőként kezdte megkülönböztetni benső megmozdulásait, nyitottan figyelve, melyek érkeznek a Jóisten felől, és melyek máshonnét.
„Hol máshol tudtunk volna erről jobban töprengeni és imádkozni, mint ott, ahol Ignác elsőként kezdte megkülönböztetni benső megmozdulásait, nyitottan figyelve, melyek érkeznek a Jóisten felől, és melyek máshonnét.” (fotó: ecojesuit.com)
– Hogyan élted meg ennyire közelről, belülről a Társaság nemzetköziségét, sokszínűségét? Mennyire látszik a globális Dél előretörése a renden belül?
– A gyűlés alapvetően három nyelven zajlott, angol, spanyol és francia tolmácsolással, és a szekcióülések során alakult még egy olasz nyelvű csoport is. Mivel a rendtársak több mint kétharmada folyékonyan beszél angolul, alapvetően ezen a nyelven beszélgettünk egymással. Több külföldi jezsuitával tartom rendszeresen a kapcsolatot, mégis új élmény volt, hogy rendi szinten mennyire lecsökkent az európai és észak-amerikai provinciák súlya azáltal, hogy az elmúlt években egyesültek a dél-európai, frankofón, közép-európai és az észak-amerikai rendtartományok – miközben Indiában van húsz különálló provinciánk. Szép volt megtapasztalni, hogy ennyire különböző emberek ennyire egységben képesek gondolkodni. A generális atya által összeállított De Statu dokumentummal nyolc napon keresztül csöndben imádkoztunk, majd tizenhárom csoportban beszéltük át fejezetről fejezetre, arra figyelve, hogy az egyes témákhoz kapcsolódóan mi ébreszt bennünk vigaszt, azaz hol érzékeljük Isten jelenlétének közelségét és meghívását, mi okoz bennünk ellenállást, félelmet, és mi okoz vigasztalanságot, azaz mi ránt bennünket önmagunk felé, zár el bennünket Isten hívásától, a szabadságtól, a nagyobb szeretettől. Megdöbbentő volt azt tapasztalni, hogy a csoportok közül legalább tizenegy mindig ugyanarra a megtapasztalásra jutott a nap végén.
– Anélkül, hogy elmondanád, mi áll majd a hivatalos záródokumentumban: mi volt a legégetőbb kihívás, amit azonosítottatok?
– Korszakhatárt, pontosabban új korszak érkezését érzékeli a rend. Ennek az új korszaknak az elemeit próbáltuk együtt megérteni és az identitásunkat együtt kifejezésre juttatni. Persze nem kell újra kitalálnunk, hogy mit jelent kereszténynek, jezsuitának, papnak lenni, ezeket mély gyökereinkből ismerjük – a kérdés inkább az, mit jelent ma, ebben az új korszakban élő kereszténynek, jezsuitának, papnak lenni. Az egyik közös alaptapasztalatunk a túlterheltség. És ezt nemcsak mi mondjuk, hanem úgy tűnik, minden ember megéli. Állandóan megterheltek és elfoglaltak vagyunk. Miért? Az egyik ok mintha az lenne, hogy két világban, két kultúrában élünk ugyanabban az időben, és ez belső feszültséget okoz. Jelen vagyunk egyrészt a saját fizikai valóságunkban, lokális kapcsolatainkban, helyi kultúránkban. Másrészt jelen vagyunk egy globális virtuális kultúrában, ami Amerikától Japánig hasonló képekkel és tendenciákkal hat az emberiségre. Úgy tűnik, hogy a legtöbb helyi kultúra és a virtuális kultúra között feszültség van, és e két helyen való jelenlét gyakran elveszettséget, fáradtságot és bizonytalanságot okoz.
„Szép volt megtapasztalni, hogy ennyire különböző emberek ennyire egységben képesek gondolkodni.” (fotó: Vivian Richard / Jesuit Media)
– Az lenne a megoldás, hogy mindenki döntsön: offline lokális vagy online globális életet és munkát választ?
– Ez lenne a zsigeri reakciója minden „normális” embernek, de mi arra jutottunk, hogy jezsuita lelkiségünkből nem ez az irány fakad. A mi küldetésünk a kezdetektől fogva, hogy a látszólagos ellentétek összhangját keressük. Nem szükségszerű szétválasztanunk a személyes kísérést (cura personalis) és az intézmények vezetését (cura apostolica), nem szükségszerű kizárólagosságot választanunk az imádság és a cselekvés között, és így tovább. A gitárhúr képét idéztük fel, amely ha a két végpont között jól van kifeszítve, akkor gyönyörű dallamot lehet rajta játszani, ám ha feloldjuk ezt a feszültséget, akkor ez nem sikerül. Jezsuita eljárásmódunk lényege, hogy szándékosan nem oldjuk föl egyik irányba az ellentétek által okozott feszültséget, mert azt gondoljuk, hogy Isten ezekben tevékeny, és ha engedjük, hogy Istennel együtt legyünk benne ezekben a helyzetekben, akkor valami új mutatja meg önmagát. És épp itt tapasztaltam meg, éltem át egyfajta megtérést én magam is. Korábban mindig világos válaszokat vártam, szerettem a feketét és a fehéret elválasztani, kimondani és nevén nevezni a problémákat, és így tenni a kitűzött cél irányába egy további lépést – épp csak az Istenre nem figyeltem, és a folyamatban inkább magammal szemben voltam együttérző, mások benső folyamatával szemben pedig inkább érzéketlen.
_____________________________
Nagyon mélyen megérintett az, amit Ferenc pápa tanított nekünk budapesti találkozónk során Isten stílusáról, ami nem más, mint a közelség, együttérzés, gyöngédség. Vágytam rá, és olyan sokat jelentett számomra, amikor valaki így tekintett rám, miközben én magam meg sokszor keménységgel és nem ezzel az isteni tekintettel néztem sem magamra, sem másokra.
_____________________________
Azóta kérem Istentől ezt az ajándékot, hogy adja meg nekem, hogy láthassak és tehessek úgy, ahogyan ő. Igyekszem tanulni Isten stílusát, hogy ne keménységgel forduljak a hibák, elmaradások, gyöngeségek felé, hanemaz ő tekintetével láthassak, az ő stílusával élhessek. Amikor ezt megélem, valami nagy szabadságot, irgalmat és nagylelkűséget élek át – mindnyájan úton vagyunk. A célt nem adom fel, de tapasztalattá válik az a szeretet, ami ebből a megélt közelségből és találkozásból megszületik. Mélyebb változásnak vagyok most a tanúja és részese. Ez történt bennem a prokurátori gyűlés ideje alatt: együtt haladunk jezsuita rendtársaimmal egy úton, ahol nincs még minden kész, még nincs minden rendben. És bennem is ez zajlik legbelül: még nincs minden kész, még nincs minden rendben. De Isten megélt közelségében mély belső szabadság és nagylelkűség, egyben odaadottság szabadul fel bennünk, és el tud kezdeni működni bennünk a szeretet. Azt hiszem, a szinodalitás lényege ez: az odaforduló, irgalmas figyelem középpontjában álló személy gyógyulni kezd, mert immár nem a cél elérése, nem a kész válasz, nem a megoldás adja a biztonságot, hanem az együttlétben való haladás.
– Egyetlen témacsoportot emeljünk csak ki, a hivatásgondozást, amit most kilencedik éve irányítasz a magyar rendtartományban. Mit éltél meg, merre haladunk, hogy állunk rendi összehasonlításban?
– Azt szoktuk mondani, akkor vannak hivatások, ha egy közösség élő, azaz tapintható az életünk és munkánk nyomán, hogy az Úr velünk működik, vagy mi vele működünk. Szolgálati területeink megnevezhetők, legyen szó a fiatalok kíséréséről, lelkigyakorlatos munkáinkról, a társadalomból kirekesztettek szolgálatáról vagy a teremtett világ megóvásáról, de önmagában nem ezek a területek vonzzák a fiatalokat, hanem az Istennel együtt élt, hiteles jezsuita élet, amikor vele együtt megyünk ezekre a területekre. Az élő Jézus társának lenni nagyon vonzó. És most az a helyzet, hogy az elmúlt években a magyar jezsuita közösség Európában ilyen szempontból hivatkozási pont lett, hozzánk jönnek tapasztalatokat gyűjteni, konzultálni, és a beszélgetések, tervezések során ránk hivatkoznak Csehországtól Portugáliáig. Számunkra már nem az az elsődleges kérdés, hogy vajon lesznek-e új jezsuiták vagy nem, hanem hogy a fiatalok Istennel együtt tudnak-e dönteni, vele együtt élik-e az életüket. Minden hivatás az Úr ajándéka, nem a mi erőfeszítésünk eredménye. Isten a legtöbb embert az egyházban nem a papságra vagy a jezsuita életre hívja meg, hanem családos életformára. Viszont minden évben tapasztaljuk, hogy van öt–tizenöt fiatalember, akit kifejezetten megérint Jézus meghívása az apostoli életre, s akik közül többen Jézus társai is lesznek. Ez hihetetlen nagy öröm. De legalább akkora öröm, ha valaki megtalálja családos hivatását Istennel, és szabadon lép élete teljessége felé. Minden keresztény embernek van helye és hivatása az egyházban, és az igazi hivatásgondozás számunkra arról szól, hogy megtalálja ezt az utat minden fiatal és idős. Arról, hogy rátaláljunk Isten jelenlétére, hogy Isten közelében szabaddá tudjunk válni, Istennel egységben otthon lenni a bőrünkben és életünkkel másokat szolgálni.
„Számunkra már nem az az elsődleges kérdés, hogy vajon lesznek-e új jezsuiták vagy nem, hanem hogy a fiatalok Istennel együtt tudnak-e dönteni, vele együtt élik-e az életüket.” (fotó: Vivian Richard / Jesuit Media)
– A szűkebben értett jezsuita hivatásgondozás területén látsz-e tendenciát, mozgást, hogy mennyire alkalmasak a jelentkezők, hogy hány érdeklődőből hány jelölt, novícius, szerzetes lesz? Rájuk is vonatkozik, hogy kevésbé vagy szigorú velük?
– Évente nagyjából nyolcvan hivatását kereső fiatallal vagyok rendszeres kapcsolatban. Az elmúlt nyolc év alatt hivatásgondozóként megtanultam, hogy óriási segítség az érdeklődő fiatalok számára, ha meg lehet fogalmazni az alapfeltételeket, ha valaki keresztény hivatáson gondolkodik, legyen az családos, papi vagy Istennel megélt bármilyen hivatás. Először az alapoknak kell stabilnak lenniük, amelyekre aztán rá tud épülni egy jó szerzetesi, papi vagy családos élet. Aki például még nem gyakorló keresztény, aki katolikusként még nem bérmálkozott, akinek nehézségei vannak a tanulmányaival, vagy aki nem tartozik közösséghez, és nem szolgált még másokat, akiknél komolyabb pszichés vagy fizikai nehézségek adódnak, azoknak ezeknél az emberi és keresztény alapoknál kell dolgozniuk, mielőtt megfelelő választ találhatnának a hivatás kérdéseire.
_____________________________
Érdemes mindnyájunknak jó alapra építenünk az életünk házát. Úgy látom, ha vannak szerető családok, imádkozó templomi közösségek, jó iskoláink, élő kisközösségeink, akkor lesznek fiatalok, akiknél ezek az alapfeltételek teljesülnek.
_____________________________
Sokan vannak ilyen fiatalok? Mindig vannak, de egyre több olyan érdeklődővel találkozom, akinek szüksége van az alapok kialakítására. Jezsuita közösségünk ezért tűzi zászlajára a hivatásbarát kultúra megteremtését, hogy rendházaink, templomaink, iskoláink, egyetemi lelkészségeink, kollégiumaink, cserkészcsapataink, regnumi közösségeink és a többi közösségünk segítsen a jó alapok megteremtésében. Mert a cél nem más, mint hogy egészséges emberi kapcsolatokra, egyenességre, hűségre, kitartásra, önzetlen szolgálatra, reflexióra, határaink ismeretére és tiszteletben tartására, igazi benső szabadságra készítsük fel a fiatalokat, hogy így képesek legyenek a hivatásukat felismerni, és Istennel együtt meghozni életük nagy döntéseit. Ez az igazi nagy feladatunk ebben az új, egyelőre zűrzavaros korszakban Európa- és világszerte.
– Ennek a tágabban értelmezett hivatásgondozásnak az egyik látványos gyümölcse volt tavaly a kiadónk gondozásában megjelent, egy év leforgása alatt több ezer példányban elkelt Dönts együtt Istennel! című könyved. Írod már a következőt?
– Több olyan téma foglalkoztat, amelyekkel kapcsolatosan szívesen összegezném írásban a tapasztalataimat, amint azt a Döntés-könyvben is tettem. Az egyik ilyen épp a hivatásbarát közösség kérdése, azaz a döntéseink közösségi dimenziója: hogyan válhat hivatásbaráttá egy család, egy egyházközség, egy rend, egy plébánia, egy iskola; hogyan tudják segíteni az embereket, hogy Istennel együtt megtalálják a hivatásukat? Egyfajta kézikönyv lenne (leendő) hivatásgondozóknak, iskolalelkészeknek, közösségépítőknek. Persze ahogy nemigen lehet könyvből megtanulni úszni vagy festeni, úgy a közösségek vezetésének művészetét is nehéz könyvben összefoglalni, de impulzusokat talán sikerül majd átadni. A másik téma a szabadság. Mi segít megteremteni azt a teret, ahol nem vagyunk fáradtak, nem nyomaszt a túl sok elvárás, nem kell megfelelnünk, ahol van lehetőségünk szabadon dönteni, és nem vagyunk kiszolgáltatva ingereknek, amelyekre azonnal reagálni kell? A kis megállások, kis szünetek, a történésektől való mini távolságvétel gyakorlatai lennének ezek, hogy tudjunk értelmezni, reflektálni és ezáltal szabadabbá válni. És persze szívügyem a lelkivezetés, szívesen írnék azoknak, akik arra lesznek figyelmesek, hogy mások elkezdenek velük beszélgetni a lelki életükről, önmagukról és az Istennel való kapcsolatukról. Több olyan embert ismerek, aki meghívást kapott mások kísérésére. Nem önjelölt lelkivezetőkre gondolok, hanem olyanokra, akik Istentől kaptak meghívást erre a szolgálatra. Abban segíteném őket, hogyan tudnak növekedni a szemlélődő jelenlétben és mások kísérésében. Meglátjuk, mikor és mennyi időm lesz arra, hogy elvonuljak, összeszedjem és leírjam a gondolataimat.
Dönts együtt Istennel!
2800 Ft
– Maradva a könyveknél, egyúttal visszatérve Loyolába: úgy hallottam, mindig szoktál könyvet vinni magaddal az ilyen elvonulásokra. Most is volt nálad?
– Igen, kettő is, de sajnos nem sikerült kézbe vennem őket. Valljuk be őszintén, nem könnyű manapság könyvet olvasni – úgy értem, elmélyülten, időt rászánva. Rendtársaimmal azt vettük észre, hogy elkezdünk olvasni különböző könyveket, de sokat nem olvasunk végig. És ugyanígy: rengeteg emberrel találkozunk, de keveset engedünk közel magunkhoz. Ehhez nagyon hasonló módon újra és újra elkezdünk ugyan elcsendesedni és kapcsolódni magunkhoz meg Istenhez, de nem tudunk ott maradni sokáig, csak pár percig. Az elmélyült és értő olvasásra való képtelenségünk egy benső vibráló állapotnak az egyik legerősebb szimbóluma. S mit csinál Szent Ignác, amikor ott fekszik Loyolában a betegágyán, és olvasni kezd? Elidőzik. Őszinte marad. Nem adja fel. Egy sebesülés és veszteség kudarcának tapasztalatával fekszik loyolai betegágyán, szorong, mert perfekcionista, tehetetlen, és nem az történik, amit szeretett volna. Olyan emberi, olyan ismerős! De Ignác nem adja fel, hanem harcol, és beleáll a valóságából fakadó hivatásának keresésébe. Ebből az őszinte elidőzésből születik a megtérése, és végül ebből bontakozik ki egy páratlan sikertörténet – immár egy egészen más dimenzióban. Megpróbálhatjuk ugyanezt mi is kicsiben, ha az olvasásra úgy tekintünk, mint egy konkrét lelkigyakorlatos formára. Ne adjuk fel az adott könyvünket az első unalmasabb résznél, hanem maradjunk benne a folyamatban, s engedjük, hogy hasson ránk a történet, amit olvasunk. Rezonáljunk belül, találkozzunk a másikkal, tanuljunk tőle, s közben kapcsolódjunk a saját történetünk egyedi és különleges útjához.