Üstökösök világítanak a Jézus Szíve jezsuita templom zenei életének történetében. Kolonits Klára Kossuth-díjas opera-énekesnő valaha a Musica Sacra kórusban énekelt, Dinyés Dániel zeneszerző pedig hat éven át volt a templom kántora. A házaspár varázslatos, több száz rózsától illatozó angolkertben fogadott minket, ami − mint eddigi pályájuk – odaadó munkájuk eredménye.
− A Traviata sokszor szóba került önökkel összefüggésben. Ennek próbái során ismerkedtek meg, és tavaly közösen hozták létre azt az előadást, amelyben Klára utoljára énekelte Violetta szerepét. Lezárult egy korszak?
K. K.: Reméljük, nem. A szerepkörváltás természetes dolog; húsz évig énekeltem a Traviatát, és azt mondtuk, hogy ez most ennyi. Szép kerek szám, de nem jelent semmi különöset. Ez valóban egy életszerep, mindent bele lehet énekelni, az egészségest, a beteget, a szerelmest, a fiatalt, a haldoklót, a nagylelkűt, a dühöt, a keserűséget, mindent. Fantasztikus volt ezáltal megismerni Danit egészen fiatalon − huszonkét éves volt −, akitől én mint nyolc éve a pályán levő énekes rengeteget tanultam. Ha másik darab kapcsán találkozunk, valószínűleg akkor is itt lennénk most mind a ketten, de ez valóban jó alap volt.
− Mindkettőjük karrierjében voltak fordulópontok. Klára többször is mesélt arról a nehéz időszakról, amikor az asztmája miatt gyakorlatilag újra kellett gondolnia a pályáját. Mi segített ebből továbblépni?
K. K.: Több krízis is volt az életemben, és ez a mostani szakasz sem könnyű, nem egészségügyi okból, hanem az énekesi pálya meg a szakma helyzete miatt. De számomra olyan nélkülözhetetlen a zene meg az éneklés, mint a levegővétel. Amikor például nem volt elég levegőm, akkor az a törekvés éltetett, hogy valahogy túljussak ezen, és találjunk valami megoldást. Végül egy véletlennek köszönhetem, hogy sikerült, mert az édesanyám olvasott egy cikket a Buteyko-terápiáról, és azonnal fölhívott, hogy te, olvasd el, mert ez lesz az.
− Mennyi tervezés és rugalmasság kell az operaénekesi életpályához?
K. K.: Jövő áprilisban lesz harminc éve, hogy a pályán vagyok, és annak dacára, hogy az ember iszonyatosan kiszolgáltatott, semmit nem tud tervezni, és nagyon sokszor úgy érzi, hogy kevés dolog múlik rajta, mindig van valami… amikor elcsüggedek, amikor külső vagy belső krízis áll elő, mindig születik egy új elrugaszkodás. És soha nem ugyanott érek földet, ahonnan elrugaszkodtam; például szerepkört váltottam a szopránon belül, és előfordulhat, hogy még lesz ilyen az életemben. Most is napi szinten fedezek fel új módszereket, új korrepetitorhoz megyek Bécsbe, új légzéstechnikát, nyelveket tanulok. Soha nem vagyok kész. Azt érzem, hogy ugyanannyi tanulnivalóm van, mint amikor elkezdtem. Nem az a célom, hogy legyen egy teljesen egybefüggő, lineáris utam. A cél, hogy minél szélesebbé tegyem ezt az utat, hogy minél több minden elférjen rajta.
Itt van például a hegymászás kérdése, most éppen aktuális. Miért mássza meg valaki a Mount Everestet? Miért akar valaki a mai világban egy operai pályát végigvinni, egészen addig, ameddig a teste és a hangja engedelmeskedik? Bizonyos időszakokban ez nagyjából hasonlóan oxigénhiányos állapotot tud előidézni. A zene síkjában létezés, amit én megélek éneklés közben, olyan testi-lelki élmény, amire ösztönös, belső késztetés visz, és ami semmi mással nem pótolható egészen, igaz, semmilyen észérv sem szól mellette.
− Az olyan elismerések, mint a Kossuth-díj, hoznak szakmai változást, felpezsdülést?
K. K.: Az énekes a színpadon, a zenében él, és az az igazi díj, ha olyan feladatokat kap, amikben ki tud teljesedni. Ehhez bizonyos állami nagydíjak hozzásegíthetnek. Az egyik Hattyú-díjból például, amit az operaház kamaraénekeseinek ítélnek oda, csináltunk egy lemezt, ami örök mementója annak, hogy 2014-ben mit tudtunk a szakmánkról. De nem véletlen, hogy a Kossuth-díjból már inkább egy természetközeli dolgot alkottam, a rózsakertünket. Nagyon hálás vagyok, és nagyon nagy elismerés, de a hétköznapi munkát nem pótolják a díjak és csak részben befolyásolják. És nem jelentenek menlevelet, nem védenek meg semmitől, sőt rárakják a célkeresztet a hátadra.
„Nem az a célom, hogy legyen egy teljesen egybefüggő, lineáris utam. A cél, hogy minél szélesebbé tegyem ezt az utat, hogy minél több minden elférjen rajta.” (Fotó: Wágner Csapó József)
− A saját küzdelmei indították arra, hogy a Master Class videósorozaton keresztül más énekeseknek is segítsen a fejlődésben?
K. K.: A Master Class sorozat tulajdonképpen a férjem ötlete volt. Bennem van némi szégyenlősség, bizonyos dolgokat nem szeretek közkinccsé tenni. Amikor az első évben kiírták az MMA-ösztöndíjat, akkor mondta Dani, hogy nekem erkölcsi kötelességem megmutatni a fiataloknak, hogy hányszor estem pofára kezdőként, milyen iszonyatos elutasításokban volt részem, milyen megalázó előénekléseim voltak, hogy az Operaházba hetedszeri előéneklésre jutottam be, a Zeneakadémia ének szakára nem jutottam be, hogy miket mondtak a tanárok, hogy ez nem hang, nem tanítható, értékelhetetlen. A Master Class − Építsünk énekest! című hároméves videósorozat egy nagy önvallomással kezdődött a saját gyerekkoromról, tanulmányaimról, pályámról. Majd megkérdeztem kortárs énekesnőket, neves tanárokat, régi nagy énekeseket is a nehézségekkel való megküzdésről. A sorozat végén eljutottam ahhoz a témához, ami most engem a legjobban érdekel: a sport- és teljesítménypszichológiához.
_____________________________
Megismertem Lénárt Ágotát, a Testnevelési Egyetemen a sportpszichológiai tanszék vezetőjét, elmentem egy workshopjára, amit sportlövőedzőknek tartott, és rájöttem, hogy ez ugyanaz. Ahhoz, hogy kilőjek egy magas hangot, ugyanaz a testi-lelki állapot kell, mint egy céltáblán tízest lőni.
_____________________________
Ezt követte egy kutatássorozat és egy féléves workshop, amit Ágota harminc-negyven általam hívott énekesnek tartott a TF-en. Született már belőle egy konferencia-előadás, és most keresem a lehetőséget, hogy DLA-n tovább kutassam a témát. Ez mind arról szól, hogy hogyan éljük túl az énekesi pályát ép ésszel, ép lélekkel.
− Dániel, az ön pályáján nevezhetjük talán krízisnek azt a három évet, amit zeneigazgatóként a Szegedi Nemzeti Színháznál töltött a Covid idején, majd szakmai és gazdasági nehézségek ellenszelében. Mi segített továbblépni?
D. D.: Nevezhetjük annak; a nagy kaland mellett ez masszív kiégés is volt. Már félhivatalosan elmondtam, hogy most jó egy évig szeretném hanyagolni a színházat, és egyszerűen tölteni magamat. Tavaly nyáron kezdtem kérlelhetetlenül szembenézni a dolgokkal lélekben is, és amikor ez az egész kulminálódott, és tönkretettem vele a nyarunkat, akkor kellett új tervet kovácsolnom a jövőt tekintve. Így léptem hátrébb eggyel, és fordultam ismét a zeneszerzés felé, ami viszont soha nem látott mértékben tölt. Ha az ember felelősebb beosztásban van, akkor elviszi az idejét az emberekkel, helyzetekkel, problémákkal való foglalkozás, és a zenére fordított percek száma radikálisan lecsökken. Most erővel visszatettem a zeneszerzést az életembe, és már látszik, hogy ez rengeteget segít.
De azért nem lehetnek olyan rossz energiacelláim, ha huszonöt évet egyben lerongyoltam. Nemrég számoltam össze, hogy tizenhét éves korom óta nagyjából kilencven produkciót csináltam, ami azt jelenti, hogy egy évben minimum három új bemutató volt a korábbiak tovább játszása mellett. Rendben van, hogy mostanra lemerültem, ha a következő huszonöt évre újra lendületet tudok venni egy év alatt. Aztán hogy színház lesz-e vagy más, ahova az új lendület visz, azt nem tudom. Nem ragaszkodom semmihez, csak a feleségemhez és a zenéhez.
„Aki azt állítja, hogy ő minden koncerten ugyanolyan lángon ég, és ugyanúgy átéli, az vagy hülye, vagy hazudik.” (Fotó: Wágner Csapó József)
− Többször említette, hogy az Operabeavatót, ami több mint tíz éve sikeresen fut, nem valamiféle kötelességérzetből csinálja. Mi motiválja benne?
D. D.: Csupa olyan dolog, aminek tulajdonképpen nem hozzám van köze. Szórakoztató időtöltésnek gondolom, de én magamat bődületesen tudom unni, mert amit én elmondok, azt tudom, tehát számomra érdektelen. Amit viszont Göttinger Pali mond, az érdekel, meg az, hogy az énekesek mit reagálnak rá, hiszen én sem tudom, mi fog történni. Sokat kutatok ezzel kapcsolatban, hogy hogy tudnám frissen tartani magamban a darabokról való tudást. Bár a mai napig a rajongásig szeretem ezeket a műveket, főleg, ha Mozartról van szó, és az is nagyon jó, hogy sikere van az előadásoknak, de számomra vannak ennél izgalmasabb feladatok is az életben.
Egyébként az „önunás” nagyon is hozzátartozik a szakmánkhoz; aki azt állítja, hogy ő minden koncerten ugyanolyan lángon ég, és ugyanúgy átéli, az vagy hülye, vagy hazudik. Az embernek úgy kell fellépnie, hogy semmilyen állapotában ne tudják azt, hogy egyébként hogy érzi magát. Phil Jackson mondta – nagy NBA-rajongó vagyok, mert én is kosaraztam versenyszerűen −, hogy amikor ihletett formában vagy, akkor úgy dobsz, mint egy isten, amikor viszont nem, csak annyira vagy jó, amennyire gyakoroltál. Ez a feladat: amikor egyáltalán nem vagyunk ihletett formában, akkor is azt higgyék, hogy abban vagyunk. Ennek Klári a jó példája egyébként, nem én, aki napi rendszerességgel szépen leül, és órákig gyakorol. Az ő pályája annak is a története, hogy az őszinte forrásból táplálkozó akarás hogyan visz valakit a legmagasabb szintre.
− Klára, ön mondott olyat, hogy mindig átéli az előadásokat.
K. K.: Éppen ezen gondolkodtam most. Az utóbbi pár évben, amikor az Operaházban turbulensebb időszakot éltem meg, és nem volt annyi lehetőség a formában maradásra, nagyon nehéz volt. Nehéz az átéléshez szükséges fizikai és lelkiállapotot előidézni, ha a megfelelő terhelést nem tudom magamnak megadni. Ha egy adott héten például még lett volna két koncertem és egy előadásom, akkor a vasárnapi fellépés jobb formában ment volna. Most éppen döntéshelyzetben vagyok, hogy azt az edzést, amit otthon a négy fal között végzek, pontosan milyen szerepekre és darabokra fordítsam; mi az, ami megéri, mi az, amire még fölkérhetnek. Érdemes-e visszanyúlni régebbi nagyon sikeres szerepekhez, vagy teljesen új repertoárt tanulni, ami a koromnak vagy a habitusomnak megfelelő, még akkor is, ha azokat a műveket Magyarországon nem játsszák? Jelenleg az énekesi formám és a világ szándékai velem egyáltalán nincsenek összhangban.
„Nekem a zenében való létezés esszenciája a felsőbbrendűvel való kapcsolattartás.” (Fotó: Wágner Csapó József)
− Dániel, bár sokan a színházi és karmesteri munkái felől ismerhetik, ön elsősorban zeneszerző. Mennyire nehéz kortárs művekkel elérni a közönséget?
D. D.: Igen, hatéves korom óta tudom, hogy zeneszerző leszek, tehát ez nem is kérdés. Bármihez nyúlok, azt zeneszerzőként teszem. Az Operabeavató is azért sikeres, mert ott egy zeneszerzői szempontot látnak, az alkotói mechanizmusokra tudok rámutatni. Az más kérdés, hogy mennyire vagyok befutott, kedvelt, elfogadott szerző, de ezzel nem is nekem kell foglalkozni, hanem a jelen- és az utókornak.
A kortárs zene nagyon szűk réteget érint. Voltak olyan boldog korok, amikor a zenei területek meghódítása volt a cél, új és új irányok jöttek, és mindenki foglalkozott az új lehetőségek fölfedezésével; nem is olyan régen akár egy 180-as Csoport (klasszikus zenészekből álló minimálzene-orientált csoport 1979 és 1990 között – a szerk.) megjelenése még valóban hatalmas társadalmi érdeklődést váltott ki. De pillanatnyilag teljes mértékben értékmentő hadjáraton vagyunk, hogy legalább egy kicsi fennmaradjon ebből az európai kultúrából – nevezzük így −, amit a zeneszerzők is létrehoztak. Az elektronika nem tett feltétlenül jót a klasszikus kultúrának. Aki azt gondolja, hogy feltölti a darabját a YouTube-ra, és le fogja tarolni az internetet a legalább ezerkétszáz megtekintéssel, az nagyon téved. Aki azt gondolja, hogy nem Beyoncé a jelenlegi zene csúcsa, az szintén téved. Neki egyetlenegy kép előtti pózolása nagyobb hatással van jelenleg a kortárs kultúrára, mint bármi, amit én gondolok és írok. És ez nem jó vagy rossz, ez ilyen.
_____________________________
Most rétegműfaj vagyunk, de nem mindig lesz áram a konnektorban, lesznek még olyan idők is, amikor az emberek újra beszélgetnek, és nem arctalanul írogatnak egymásnak online felületeken, és akkor újra elő fog kerülni a kultúra kérdésköre is.
_____________________________
Az, amilyen médiumokon keresztül ma az emberek fölszívják a kultúrát − és hogy egyáltalán föl akarják-e szívni, vagy inkább egymás vérét szívják−, szorosan összefügg azzal, hogy milyen műfajok tudnak népszerűvé válni.
− Miközben a digitális kultúra nagyon is törekszik a megőrzésre, hogy minden meglegyen valahol.
D. D.: Az előadók legnagyobb ellensége, közönségteremtés szempontjából, a felvétel, bármilyen furcsa is. Ha meg lehet hallgatni Kocsis Zoltánnal bármikor a Bartókokat, akkor miért menjek el meghallgatni a tehetséges kezdő Gipsz Jakabkával, aki úgysem fogja úgy eljátszani? Ez így van, nem fogja, de lehet, hogy lesz három egyénien jó üteme, ami új gondolatokat nyithat bennem.
Neki pedig jó visszajelzés, hogy vannak ott emberek, és nem csak a tanárának és az anyukájának játszik. Borzasztóan elveszítettük az emberi közösséget, miközben mindenhonnan „közösségi” médiáról hallunk. Persze, ha művészet helyett az ideológiát akarjuk terjeszteni, azt egyszerűbb a közösségi médián.
− Legutóbbi bemutatója a Dargay Marcell-lel és Futó Balázzsal közösen szerzett Jób könyve-oratórium volt. Van valamilyen kapcsolódása ehhez a bibliai történethez?
D. D.: Ó, hát nekem az összes bibliai történethez rengeteg van. Édesapám, azonkívül, hogy festő- és szobrászművész, végzett hitoktató is volt. Nagyon hívő családból jött, az ő anyja borzasztó egyszerű asszony volt, és neki volt a világon a legirigylésreméltóbb hite. Fogalma sem volt semmiről, ő hitt. Szerintem erről beszél Jézus, amikor azt mondja, hogy „boldogok a lelki szegények”. Erőszakos asszonyság volt, de ez a hit, ez rendben volt. Olyannyira, hogy hetven-valahány éves korában, amikor én már kántorizáltam, ott állt mellettem valamelyik ünnepen, és hallom, hogy úgy énekli a pápai himnuszt, hogy „Hol Szent Péter sírva térdel, és románnak dobog szíve…” Kérdeztem, hogy „hát, nagymama, mit tetszik énekelni?”. „Hát a pápai himnuszt.” „De mi az, hogy sírva térdel, és románnak?” Ha az egyház – szerinte − így tanította, akkor neki ez megfelelt.
„Borzasztóan elveszítettük az emberi közösséget, miközben mindenhonnan „közösségi” médiáról hallunk.” (Fotó: Wágner Csapó József)
Apámnak viszont, amikor Pestre került, ahol nagyon sok izgalmas művészi hatás érte, valahogy elkezdett a hittel baja lenni. Amikor én öt-hat éves voltam, akkor iratkozott be a Pázmányra teológiát tanulni, és nagyon sokat beszélgettünk otthon erről. Az Ószövetséget nagyszerűen tudta előadni, azt mondta, hogy ennél jobb történetek nincsenek. Maradandó élményt jelentett számomra, mert borzasztó izgalmasak voltak. Gyilkosság, vérfertőzés, nagy hitek, nagy kiábrándulások, mi kell még? Isteni az egész. Nekem ez nagyon fontos könyv lett.
Amikor előhoztam a közös komponálás ötletét, Balázs vetette föl, hogy régóta érdekli Jób. Én ehhez azonnal tudtam kapcsolódni, az említett okokból, és Marci is. Meg ez az egész hívőember-kérdés, ha valamikor, akkor ebben a korban aztán pláne érdekes, amikor minden szépen lassan tűnik el, amit hitnek és vallásnak hívunk. A történet nem dramatikus, , de szerencsére megtaláltuk Mátrai Diát, aki remekül megcsinálta párbeszédes, kvázi dramatikus formában. Szerintem maga az alapgondolat volt mindannyiunk számára érdekes. A minden körülmény ellenére való hit, és hogy hogyan lehet úgy megélni a súlyos problémákat, hogy a végén mégiscsak valamifajta életigenlés maradjon az emberben. Nálunk nem feltétlenül úgy jelent ez meg, mint keresztény hit, hanem akár úgy, mint a zenébe, a művészetbe vetett hit a mai korban, ami ezeknek egyáltalán nem kedvez.
− Ha már a hitnél tartunk, egy Verdi Requiem-felvételen olyan átélt éneklést láttam Klárától, amit csak az imához tudok hasonlítani. Találkozik ez a két dolog az életében?
K. K.: Nekem a zenében való létezés esszenciája a felsőbbrendűvel való kapcsolattartás. Ha azt mondjuk, hogy az emberek Isten legcsodálatosabb teremtményei, akkor azt gondolom, hogy azok, akik ezeket a zseniális zenéket írták, arkangyalokkal kvaterkáznak. Ha tudok velük egy szellemi síkon lenni, az ő lényegüket − mint egy kis szolgálólány − átfolyatni magamon, és rajtam keresztül el tud jutni egy másik lélekhez ez a zseni, aki mögött ott áll az Isten, akkor én egy kitárt kapu vagyok. És ha az vagyok, akkor imádságot közvetítek, és ez gyógyít, én ebben tudok hinni. Meg abban, amikor azt látom, hogy télen elültetek egy száraz magot a földbe, ami lényegében az elporladt lények és teremtmények maradéka, aztán történik valami isteni szikra a föld alatt, és kinő belőle egy csodálatos növény. Ez maga a pozitív genezis, amivel én minden szinten tudok menni.
_____________________________
Azt nem tudom elfogadni, hogy megmondjuk egy másik embernek, hogy hogy éljen, miben higgyen, kit gyűlöljön, kit rekesszen ki, kitől féljen, kit támadjon meg – ez nem az én hitem. Az én hitem csak az odaforduló, gyengéd szeretet.
_____________________________
− A zenében való létezés titokzatossága az irodalomban is visszatérő téma, Goethénél vagy Tolsztojnál is megjelenik. Amikor két ember, aki vonzódik egymáshoz, együtt zenél, akkor ott valami varázslatos és megfoghatatlan dolog történik. Az önök közös világának ez az egyik mozgatója?
K. K.: Ez az alapja.
D. D.: Kívülről biztos titokzatos, de nekünk ez az alap. Nekünk minden más a titokzatos. Azt, ami zenélés közben történik, sokkal inkább értem, mint mikor az emberek elkezdenek beszélni.
K. K.: Igen, mert a zenélésben nem lehet hazudni.
D. D.: Ha valaki leül nekem csellózni, gyakorlatilag három perc alatt megmondom, hogy milyen ember, mit csinál, miért csinálja.
K. K.: Szerette-e az anyukája, vagy nem…
D. D.: Ezeket azonnal lehet tudni. Nekem sok minden titokzatos az életben, a zene, az egyáltalán nem.
K. K.: Kisgyerekkorunk óta bennünk van, mindkettőnk életében alapvető a zene. Az ember megtanul olvasni és írni, ahogy eszmél, de a zene sokkal korábbi élmény, megelőzi ezeket. Dani szerencsés helyzetben volt egy olyan testvérrel, akivel együtt is zenélhetett. Én egyedüli gyerek voltam, velem nem zenélt senki, csak a szomszéd kislány − de az, aki zenél, nem magányos. Ha én egyedül gyakorlok, azt gondolhatja valaki, hogy szegény ott ül és szenved, de nem, engem akkor épp megölel Mozart vagy Bach, én sosem vagyok akkor egyedül, és ez a csoda benne.
Nagyon jó lenne széles körben megélhetővé tenni a művészlétet. A zene élvezete mindenki számára elérhető, és nekünk volt egy csodálatos prófétánk, Kodály Zoltán, aki azt mondta, hogy legyen a zene mindenkié. Az a fájdalmas, hogy ez ugyan egy darabig így is volt, de aztán leromboltuk és megtagadtuk, elsilányítottuk és ellöktük az oktatásunktól. Pedig, ha éneklek, ha táncolok a zenére, ha átfolyatom magamon, akkor biztos, hogy nemesebb és jobb vagyok. Kevesebb lenne a probléma a világban, ha ezt mindannyian megtapasztalnánk.
Fotók: Wágner Csapó József
