A gyerekek világa varázslat. Életöröm. Spontaneitás. Mozgás. Kapcsolódás földhöz, vízhez, sárhoz, esőhöz, csigához, kutyához, macskához, Istenhez, önmagukhoz. A gyerekek világa hív minket, és kéri: ezeket a titkokat ne feledjük soha.
Amikor megszületett az első gyerekem, rögtön úgy éreztem: ő maga a tökéletesség. Ez az érzés később sem múlt el. Újra és újra rácsodálkoztam, milyen erő, szépség, mélység mutatkozik meg ebben a széles-nagy világban, ha egy gyerek szemüvegével fedezzük fel újra. Figyeltem, ahogy ez a piciny lény hétről hétre jobban megérkezik erre a Földre, nyitogatja a szemét, rácsodálkozik a saját testére, mozdulataira. Amikor ránéztem, olyan volt néha, mintha egy öreg ember szemébe néznék: olyan bölcsesség, tisztaság nézett vissza rám, amely mindig emlékeztetett rá, milyen messziről is érkezhetett ide, ebbe a testbe. Tudott már ő mindent. Vagy még. Dehogyis gondoltam, hogy nekem kell őt mindenre megtanítanom. Épp fordítva lesz ez, sejtettem.
Ahogy növekedett, egyre jobban kifogtak rajtam a hagyományos gyereknevelési kérdések. Onnantól, hogy hogyan lehet megtanítani egy egyévest, hogy ne egyen homokot, odáig, hogy hogyan kellene elhitetni egy négyévessel, hogy este nyolckor véget ért a nap (neki). Küzdöttem.
De nemcsak a konkrét hétköznapi helyzetekkel, hanem mindennek a filozófiai oldalával is. Valóban igaz, hogy beteg lesz, ha kavicsot vagy tobozt tesz a szájába? Vagy egyszerűen megszoktuk generációkon át a jól ismert tiltásokat, és elfelejtettük, milyen elemi erő hajtja a gyerekeket, hogy minden érzékszervükkel fedezhessenek fel? Láttam, érzékeltem a kíváncsiságát, amivel kiszalad a világba – néha szó szerint is, amikor már szaladni tudott, és futott, futott, hogy mindent most és azonnal láthasson, hogy felfalja és megeméssze ezt a nagy, színes mindenséget maga körül.
_____________________________
Láttam, érzékeltem azt is, hogy mindez valójában a legfőbb evolúciós érdeke. Ez a mindent megtapasztalni akarás a túlélés záloga. Így tanulja meg ennek a bonyolult világnak a működését.
_____________________________
Így hát hagytam. Legalábbis amit csak lehetett. Hagytam ruha nélkül, szabadon lélegezni a testét több nyáron át az udvaron. Hagytam egész guriga vécépapírokat úsztatni lavór vizekben, és becsatlakoztam a tudományos kísérletbe. Hagytam gondolkodás nélkül, irtózatos tempóval, négykézláb teperni a vízbe a homokos parton, és csak akkor kikapni, amikor már megtapasztalta: ez a víz bizony most is, ezredjére is ellepi őt, és tele lesz vele az orra, szája. Hagytam összekeverni az összes gyurmát, és megnézni, milyen színű lesz így, hagytam kézzel festeni a papírra, hagytam nem „rendeltetésszerűen” játszani játékokkal.
Vannak persze veszélyes dolgok, ezt értem. De amikor újra és újra feltettem magamnak a kérdést, mit miért is nem szabad, általában azt tapasztaltam: jóval több minden lehet és kell is együtt, biztonságban megtapasztalni, mint amit megszoktunk. Néha csak a saját félelmünk az akadály, vagy egyszerűen a saját kényelmünket keressük. Néha jól megideologizáljuk a felnőttvilág szabályait (például hogy étellel nem játszunk, vagy hogy a drága festékeket összekeverni pazarlás). De ha jobban ránézünk, valójában kiderül, jóval több pénzt költünk el csillogó-zenélő játékokra, ahelyett, hogy engednénk például összekutyulni egy kis olajat zabpehellyel meg fűszerekkel a játék konyhában.
Megszelídíteni a szilajságot
Ahogy ezekkel a kérdésekkel szembesültem, egyre csak erősödött a belső vívódásom: tényleg ennyiből állna a gyereknevelés? Hogy a gyerekek mélyről jövő kíváncsiságát letörjük, vad, duhaj, áradó természetüket megszelídítsük, a bennük lobogó tüzet eloltsuk?
Egyre nagyobb erővel lett rajtam úrrá nap mint nap a felismerés: ha csak egy kicsit, csak egy iciripicirit sikerülne ezt a folyamatot megfordítanunk, azzal mindenki nyerne. A gyerekek ugyanis olyan mély bölcsességet hordoznak, amelyhez elég lenne néha közel mennünk, belehallgatóznunk, beleszaglásznunk, megengedni magunknak, hogy hasson ránk.
A legtöbben abban a hitben élünk, hogy szülőként a legfőbb dolgunk idekormányozni a gyerekeinket, ebbe a világba, ezekhez a szokásokhoz és normákhoz. Pedig a felnőttvilág (és különösképp a nyugati civilizált világ) számtalan szokása és normája unalmas, rossz, káros, elavult vagy egyszerűen csak felesleges. A felnőttek világa sokszor szürke, túl kiszámítható, túl gyakran szól a feladatokról és automatizmusokról.
_____________________________
Mi, felnőttek sokszor elfelejtjük, milyen játszani, milyen igazán mélyről, gurgulázva nevetni. Elfelejtjük, milyen lenne tényleg a testünkben lenni, valóban érezni minden porcikánkat, és örülni nekik.
_____________________________
Lóbálni a lábunkat, csak mert megtehetjük, toporzékolni, mert az fejezi ki legjobban, ami belül tombol, örömünkben táncolni körbe a lakásban és az utcán. Nem elnyomni, ha elfáradtunk – hanem egyszerűen lefeküdni a földre, akár az utca kellős közepén. Elfelejtünk énekelni, folyton, magunkban is akár, dudorászni naphosszat. Elfelejtjük azt is, milyen a pillanatban élni. Teljes figyelmünkkel követni perceken át egy hangyát, belefeledkezni a játékba, nem nézni az órát.
Mindezeket a képességeket kiválóan megtanulhatnánk a gyerekeinktől.
Ehelyett megpróbáljuk a világunk szabályaihoz idomítani őket – miközben sokszor pénzt, időt nem kímélve mindfulness-tanfolyamra járunk, hogy a jelenben lehessünk, stand-up előadásokra, hogy újra nevethessünk, és zumbaórára, hogy újratanuljunk mozogni és táncolni.
A gyermekek iskolája
Meg vagyok győződve róla, hogy az egész világunk boldogabb, problémamentesebb, virágzóbb és táplálóbb lenne, ha ahelyett, hogy a gyerekeinket megpróbáljuk „lenevelni” arról, hogy gyerekek legyenek, mi, felnőttek akarnánk tanulni tőlük – legalább néha. Képzeljük el, ha heti egy napot nem a gyerekek járnának a felnőttek iskolájába, hanem cserélnénk: ők adnának nekünk, felnőtteknek órákat az életről.
Vajon mit tanítanának?
Első nap talán megkérdeznénk, hol az órarend. Mi lesz ma? Gyermek tanítónk pedig azt válaszolná erre: nem tudjuk. Még nem. De hallgasd csak, már ébred bennem a tettvágy. Már látom a napsugarakat, már hallom kint a csivitelő madarat. Menjünk, nézzük meg! Szagoljunk bele az életbe, és megérezhetjük, mi a dolgunk. Nem kell hozzá óra, terv, napirend. Hogyan tanulhatnánk az esőről, ha épp a mező virágai felé visz ma a lábunk?
_____________________________
Gyerek tanítóink nem mondják azt a kérdéseinkre: „Mert így szoktuk.” Azt tanácsolják majd: fedezzük fel magunknak! Induljunk mindennap új kalandra!
_____________________________
Talán nagyon elfáradnánk az első nap végére. De nem az a fajta ólmos, a lábunkról leverő fáradtság lenne ez, amikor a tévé távirányítója felé nyúlnánk a nap végén. Hanem az a fajta fáradtság, amikor a testünk érezhetné: ma is élt. Mozgott, szaladt, ugrált egész nap – talán még fára is másznánk, ha gyermek tanítóink ránk parancsolnának. Ha mostanában szottyanna kedvünk hozzá, még bőséges jutalmat is kínálhatna nekünk a fa: meggyet, barackot csorgathatnánk végig bűntudat nélkül a ruhánkon, fittyet hányva arra, hogy foltos lesz. Kuncogva falnánk be.
Eközben persze filozófiaóránk is lenne, meg biológia, hittan és etika, összevonva. Mindenről megkérdezhetnénk, miért vagy hogyan. És közösen gondolkodnánk rajta. Azon, hogy ha a világot Isten teremtette, akkor Istent ki. Azon, hogy miért ragacsos a méz. És miért piros a bodobács? És ha a csigára véletlenül rátaposunk, mi lesz vele, van-e csigamennyország? (Egyik sem kitalált kérdés, mind valódi tanítóimtól származik.) Nem sóhajtanánk fáradt-fásultan, hanem az ezredik kérdésre is lelkesen keresnénk a választ, mert mi is ugyanannyira vágynánk megérteni mindent, mint a gyerekeink.
Elapadt kíváncsiság
A különbség köztünk ugyanis nem az, hogy mi már mindent tudunk. Hanem annyi: egyszerűen félúton elfelejtettünk kérdezni. Elfáradtunk benne. Vagy olyan sokszor nem kaptunk választ, hogy egy idő után már nem akartunk többet kérdezni.
Ahhoz, hogy mindezt a gyerekeinktől sajátítsuk el, előbb szakítanunk kellene az automatikus működéseinkkel. Gyógyítani a régmúlt sebeinket, megengedni, hogy lehessünk néha újra önfeledt gyerekek. Észrevenni a szépet és az örömtelit. Megpróbálni elengedni az örökös törekvést a kontrollra. És igen, néha meg kellene engednünk a káoszt.
Ez a fajta áramlás ugyanis igencsak kaotikus néha.
Képzeljünk csak el egy tipikus estét a gyerekeinkkel. Minél nagyobb erővel akarjuk terelgetni őket a zuhany és az ágy felé, ők annál nagyobb lelkesedéssel mutatják meg nekünk: bennük bizony még van élet. Előszeretettel rögtönöznek ilyenkor táncműsort, szaladják körbe tízszer a lakást, kezdenek karatemeccsbe egymással, pattannak le az ágyról, még épphogy kicselezve a pelenkacserét, próbálnak bukfencezni, kézen állni, hangosan elmélkedni a fekete lyukakról, elmesélni egy hosszú, kitalált történetet a sárkánylányról, aki tudott görkorizni vagy költeni egy soktételes zeneművet. (Megtörtént eset mind, nem ám kitaláltam.)
Hogy miért van ez így?
Mert az élet buzog bennük. És mivel a nap egy jelentős részében igenis nagyon megpróbáltak alkalmazkodni a mi világunkhoz, most, az este közeledtével bölcs és egészséges kis testük-lelkük jelezni kezdi: bennük bizony még pezseg az energia.
Mi, felnőttek persze joggal vágyunk a pihenésre. Nincs ez jól sehogy se, tudom én. Nem lehet minden kavicsot megkóstolni, nem lehet minden fára felmászni, és persze hogy nem lehet nem időre menni mindenhová. Nem lehet minden kíváncsiságnak engedni, hogyne tudnám.
De azt is tudom, hogy lehet eggyel többször, mint elsőre gondolnánk. Ha mindennap csak egy, egyetlenegy dolgot tanulnánk el a gyerekeinktől, mi lenne az? Vagy ha csak tíz percre elengednénk a saját felnőtt tervünket-célunkat a napunkkal kapcsolatban, és hagynánk, hogy ők vezessenek, mi történne? Ha csak egy picit megengednénk, hogy elveszíthessük a méltóságunkat, vajon szűrődne-szivárogna-e be a szívünkbe több abból az életörömből?
A gyerekek napsugarasak, életteliek, bátrak. A gyerekek varázsolnak. Vajon ezen a nyáron milyen gyakran tudjuk megengedni, hogy belevarázsolják azt a sok színt az életünkbe, ami nekik van?
Fotók: iStock, Unsplash