Szeptemberi lapszámunk a neveléssel foglalkozik. Mi segíti az ember megfelelő testi-lelki-értelmi fejlődését? Mi segíti a szülőket, az iskolarendszert, az egyházat, hogy önállóvá nevelje a rábízottakat?
A Szent Ignác-i hagyományban az a felnőtt ember, aki képes döntést hozni. Olyan embert feltételez, aki képes a fejlődésre, a változásra, a szeretetre, felelősséget vállal magáért és másokért. A felnőtté nevelés soha nem egyszemélyes feladat, közös felelősségünk a fiatalok támogatása.
Ha körülnézünk a közvetlen környezetünkben, sok olyan gyerekről tudunk talán, mint Panka, Lara, Rozi, Dani, akik magyar „influenszerek”. Életük szerves része, hogy az internet népével, jelentős rajongótáborukkal osztják meg hétköznapjaikat, promotálásra szánt helyszíneket, termékeket, programokat mutatnak be. Megtanultak megfelelni a külső elvárásoknak, és a kezdetben érdekes szórakozás, a netezés ma már lehet, hogy megterhelő anyagi vállalkozássá vált számukra. De az „influenszerkedés” része az életüknek, mivel a környezetükben élő felnőttek nem látnak ebben semmilyen problémát. Sőt, kapcsolatrendszerük segítségével ők építik gyerekeik karrierjét.
Ismerhetünk olyanokat is, mint Dominik, aki még csak tízéves, de szinte kötelessége, hogy mindennap ő hozza haza az oviból Évit, a kishúgát. Hazaúton be is kell vásárolniuk, mert anya sokáig dolgozik. A tizenhat éves Hanna pedig gyakran meghallgatja anyukája szomorúságát vagy örömét, amióta édesapja az alkohol miatt elhagyta őket. Folytathatnák a sort olyan történetekkel, amelyekben gyerekek nagyon hamar felnőtté váltak. Természetesen nem kell messzire menni olyan példákért sem, amikor is a szülők agyonféltik a gyerekeket, és nem lehet felnőni mellettük, ilyen például Olivér, aki még harmincegy évesen is egyetemista, és még mindig anyukája mossa ki a ruháit. Nem házas, de igénye sincs erre, hiszen úgy érzi, elég számára a gondoskodás és a felelősség nélküli élet, amiben a „mamahotelben” részesül. De a most tizenkét éves Piroskának is hasonló sorsa lehet majd, hiszen a szülei helyette pakolják be az iskolatáskát minden reggel.
A megfelelő korban elért felnőttséget a hagyományos társadalmak határozottabban elvárják és jelzik is, különböző beavatási rituálék, ünnepek segítségével. Nekünk is megvannak ezek az eszközeink, ilyen például a ballagás, a cserkész-fogadalomtétel, a bérmálás, de profánabb formában a legénybúcsú is egyfajta beavatási szertartás lehet. A Szentírásban Szent Pál szépen írja le a felnőtté válást a Szeretethimnuszban: „Gyermekkoromban úgy beszéltem, mint a gyerek, úgy gondolkoztam, mint a gyerek, úgy ítéltem, mint a gyerek. De amikor elértem a férfikort, elhagytam a gyerek szokásait” (1Kor 13,11). Fontosak a szakaszhatárok, amelyeknek köszönhetően világossá válik a következő életfázisunk feladata, kritériumai, és a környezetnek is segít, hogy már ne a kisgyereket lássák a felnőtté váló emberben, hanem a Krisztus-hordozó társteremtőt.
Fotó: Nuno Cruz / AFP