Sokszor eszembe jut Nemeshegyi Pepi bácsi egyik előadása, amit novícius korunkban tartott nekünk. A szerzetesi hivatással kapcsolatban próbálta ő is megfogalmazni, miről szól ez az életforma. Arra jutott, hogy az Istennel való bensőséges kapcsolat és az odaadó szolgálat jellemző lehet egy szép, keresztény, családos életre is. Amiben a szerzetesi lét igazán sajátos, az éppen a hiány megélése.
1 Mekkora szerepet játszottak a Fényi Gyula Jezsuita Gimnáziumban eltöltött diákéveid abban, hogy jezsuita lettél?
– Kulcsszerepük volt, hiszen ott ismerkedtem meg a jezsuita renddel. A Jezsuban kezdtem magamba szívni az ignáci lelkiséget, itt láthattam, milyenek a rend tagjai és a jezsuita élet, illetve egy közösség, amit jezsuiták hoztak létre. Ezek olyan alapvető impulzusok voltak tízéves koromtól fogva, hogy nem is tudok elvonatkoztatni tőlük.
2 Ha csak egyvalakit mondhatsz; ki az a jezsuita, aki a legnagyobb hatással volt rád?
– Tizedikesek voltunk, amikor Miskolcra került iskolalelkésznek Ádám János atya. Meghatározó volt a jelenléte, főleg, ahogyan meg tudta szólítani a fiatalokat. Nekem erre nagy szükségem volt, hiszen kamaszként sok kérdés kavargott bennem. Nagyon sok barátom járt hozzá, voltak közös lelkigyakorlataink is. Láttam, hogy milyen sokat tud adni olyanoknak is, akik nem érzik közel magukhoz az egyházat, mivel emberség és elfogadó szeretet sugárzott belőle. Viszonyítási pont lett, számomra példakép is. Jezsuita szerzetesként fiatalokat, tanárokat, szülőket segített közelebb Jézushoz.
3 Egy időben viaskodtál, hogy a családot vagy a szerzetesi hivatást válaszd. Mi segített a döntésben?
– Időre volt szükségem. Hogy ezt a hívást hordozzam, küzdjek vele, lelkesedjek, csalódjak, tapasztalatokat szerezzek az életről, imádkozzak. Rengeteg embernek vagyok hálás, amiért ezen az úton mellettem voltak. A döntés előtti időszakban rendeztem a világi dolgaimat: elvégeztem a műszaki egyetemet, majd dolgoztam. Ez alapvetően békés állapot volt, amikor egy évet arra szánhattam, hogy az Úr segítségével letisztázzam magamban a kérdést. Elvégeztem egy nyolcnapos lelkigyakorlatot, és rendszeresen jártam lelkivezetőhöz. A folyamat végén, mintegy ajándékképpen jött a felismerés, hogy jezsuita szeretnék lenni.
4 Van olyan képesség, mentalitás, ami veled maradt gépészmérnöki éveidből, és hasznodra válik jezsuitaként is?
– A műszaki képzés is formált engem. A Szent Ignác Szakkollégiumban például újragondoljuk az épület energetikai rendszerét. Épületgépészként végeztem, megújuló energiaforrásokkal foglalkoztam, és jól jön, hogy van rálátásom erre a területre. A Műegyetemen szerettek volna átadni nekünk egyfajta következetességet, logikus gondolkodásmódot. Fegyelmezett munkamorált vártak tőlünk a beadandóknál, a műszaki rajzoknál nem hiányozhatott egy vonás sem. Amikor más jellegű tanulmányokat folytattam, vagy a munkámat végzem, ez a hozzáállás előjön. Remélem, hogy kellő rugalmassággal ötvözve.
5 Egy éve lettél a Szent Ignác Szakkollégium rektora. Hogy érintett, amikor megkaptad ezt a megbízatást, annak fényében, hogy te is SZIK-es voltál?
– Tavaly májusban hívott beszélgetni az akkori provinciális. Nem számítottam a felkérésre, és gondolkodási időt kértem, hogy fel tudjam dolgozni. Pontosan azért, mert sokat jelent nekem a Szent Ignác Jezsuita Szakkollégium. Sok barátomat ismertem meg itt, és fontos számomra, hogy jól alakuljon a közösség sorsa. Kértem visszajelzéseket a rendtársaktól, barátoktól is. Közben a béke és az öröm növekedett bennem, amikor arra gondoltam, visszaadhatnék valamit annak a közösségnek, amitől én is sokat kaptam. Aztán már a szolgálatom kezdetén nyitottságot éreztem a kollégisták részéről, ami egy év alatt, azt hiszem, bizalommá alakult. Így sok területen tudtunk fejlődni, több rendszert gondoltunk újra közösen, melyet folytatni szeretnénk. Ők már biztos unják ezt a kifejezést, de szerintem nagyot léptünk előre a párbeszéd kultúrájában is.
6 Mi a legnagyobb öröm és a legnagyobb nehézség a fiatalok között végzett misszióban?
– Nagy öröm, amikor útitársuk lehetek életük nagy kérdéseiben, kereséseiben, próbálkozásaiban, felelősségvállalásaikban. A lelkesedésük engem is hordoz, az energiájuk és lendületük nem hagyja, hogy valamit csak úgy elengedjek. Új élmény számomra, hogy felelős pozícióból viszonyulhatok hozzájuk, mint egy intézmény vezetője, akinek kereteket, irányt és visszajelzést kell adnia. Pont ez a kihívás is: vállalni a szerepet. Látszólag kényelmesebb lenne nem belemenni egy-egy nehéz kérdésbe, vagy nem állítani kihívások elé őket, de éppen ezáltal fejlődnek: egyénileg és közösségként is. El kellett fogadnom, hogy nem azért vagyok itt, hogy népszerű legyek, hanem azért, hogy szolgáljak. Persze, én is vágyom arra, hogy kedveljenek. Szép kihívás ezt a helyén kezelni.
7 Sok pap és szerzetes beszámol arról, hogy ez egy magányos hivatás. Nagy család gyermekeként hogyan érint ez téged?
– Sokszor eszembe jut Nemeshegyi Pepi bácsi egyik előadása, amit novícius korunkban tartott nekünk. A szerzetesi hivatással kapcsolatban próbálta ő is megfogalmazni, miről szól ez az életforma. Arra jutott, hogy az Istennel való bensőséges kapcsolat és az odaadó szolgálat jellemző lehet egy szép, keresztény, családos életre is. Amiben a szerzetesi lét igazán sajátos, az éppen a hiány megélése. Nagyon vigasztaló tud lenni ez a tudat, mert itt nem ér véget a történet. Ez a hiány is lehet az Istennel való kapcsolat csatornája: hogy oda tudom adni azt, ami betöltetlen az életemben, hogy Jézus életformáját élhetem.
8 Te vagy a Faludi Ferenc Jezsuita Akadémia ökológiai részlegének jezsuita referense. Miért szívügyed a teremtésvédelem?
– Gyerekkoromtól fogva nagyon szeretek a természetben járni, hiszen ez is a Jóistennel való kapcsolódás útja. Mérnökként is napenergia-hasznosítással foglalkoztam. Amikor teológiai tanulmányaim vége felé Rómában témát kerestem a szakdolgozatomhoz, akkor merült fel Ferenc pápa Laudato si’ kezdetű enciklikája, ami egyszerre kapcsolódik a teológiai és műszaki utamhoz, illetve a természet iránti érdeklődésemhez. Ahogy kezdtem elmélyedni benne, megerősödtem abban, hogy ez szép és izgalmas határterület. A teológia a természettudományok eredményeiből inspirálódhat, beépítheti őket a világképébe. A tudományos megközelítés pedig kaphat olyan értékeket, melyek alapján az eszközeit jó irányba állíthatja.
9 Idén tavasszal szenteltek áldozópappá. Hogyan formálta ez az életed?
– Tizenkét éve járom ezt az utat jezsuitaként, mégis nagy lépés ez. A szentelést követően volt újmisém Miskolcon, Arnóton, ahol felnőttem, Budapesten, Erdélyben, ahol magiszterként szolgáltam, sőt még nagyszüleim falujában is. Nagyon különleges érzés, hogy a szavak, amiket harminchét éven keresztül „csak” hallgattam, most az én számat hagyják el, hogy azokat a gesztusokat és mozdulatokat, amik a hívő népet kell hogy segítsék az Isten felé fordulásban, én teszem meg. Az egyéb lelkipásztori szolgálatokban, így a szentgyónásban, keresztelésben, esketésben az emberek és Isten bizalmát újra és újra megtapasztalom.
10 Inkább az aktív vagy a passzív pihenést kedveled?
– Ez hangulatfüggő. Van, hogy egyszerűen egyedüllétre van szükségem. Ilyenkor általában nagyot sétálok a Gellért-hegyen, a Duna-parton, vagy túrázok a természetben. Hogyha tehetem, futni is elmegyek. Ez a legintenzívebb pihenési módom, ami nagyon fel tud tölteni. Szeretek csak úgy olvasni is, vagy megnézni egy filmet. Máskor viszont érzem, hogy habár egész nap emberekkel beszélgetek, és egymást érik a találkozóim, szükségem van azokra a védett baráti találkozásaimra is, amikben igazán tudok töltekezni.
Fotók: Pásztor Péter
