A magyar fővárosban él családjával, műfordító, mintegy hat évig vezette a budapesti Lengyel Intézetet. Megbízatása augusztus végén zárult le. Magyar–lengyel kapcsolatokról, kultúráról, értékekről beszélgettünk. Arról, ami összeköt.
– Amikor az interjút egyeztettük, abban maradtunk, hogy lengyel vonatkozású helyszínen találkozunk. Budán, a Gesztenyéskertben vagyunk, Esterházy János szobránál. Esterházy Csehszlovákia legjelentősebb magyar mártír politikusa, anyja, Elżbieta Tarnowska lengyel grófnő volt. Miért tartja fontosnak a személyét, munkásságát?
– Több olyan csodálatra méltó személyiség sorolható fel, akik tökéletesen szimbolizálják azt a különleges sors- és értékközösséget, amelyre a lengyel–magyar barátság épül. Esterházy János, számos más kiváló ember mellett, talán a legjobban képviseli e szilárd alapok keresztény mivoltát. Olyan nagyformátumú ember volt, akiről napjainkban is érdemes lenne példát venni, a magán- és közösségi életben egyaránt, kiváltképpen a visegrádi országok együttműködését illetően.
Esterházy ugyanis mindig azt kereste, hogy az emberek és a népek közötti szakadékokat hogyan lehet áthidalni.
Bár a saját élete árán a nemzetek között próbált békét teremteni, közép-európai térségünknek sajnos még nem minden tagja nyitott arra, hogy elismerje a második világháború alatt folytatott hősies embermentő tevékenységét, és igazságot szolgáltasson neki. Ha sikerülne ezen változtatnunk, akkor igazán méltók lennénk az emlékezetére. Nem véletlen, hogy jelenleg éppen Lengyelországban folyik a boldoggá avatási pere. Számunkra nagyon megtisztelő, hogy mi foglalkozhatunk a lengyel gyökerekkel is rendelkező Esterházy János életművével és életszentségével, így valamilyen szinten a nyomdokain lépkedhetünk.
„Számunkra nagyon megtisztelő, hogy mi foglalkozhatunk a lengyel gyökerekkel is rendelkező Esterházy János életművével és életszentségével, így valamilyen szinten a nyomdokain lépkedhetünk.” (Fotó: Hegedüs Márton)
Még egy nevet szeretnék kiemelni a megingathatatlan hitet, hazaszeretetet, bátorságot és becsületet jelképező lengyel–magyar hősök közül. Minden alkalommal hangoztatom, mennyire jól alakult, hogy március 23-án tartjuk a lengyel–magyar barátság napját, hiszen 1890-ben ezen a napon született Korompay Emánuel Aladár, a lengyelországi hungarológia úttörője, aki a lengyel hadsereg tartalékos századosaként a második világháború kitörésekor szovjet hadifogságba esett, és a sok ezer lengyel katonatiszt életét kioltó katyńi vérengzés egyik magyar áldozata lett. Rendkívül boldog vagyok, hogy többéves törekvéseim megkoronázásául idén végre sikerült olyan nagyszabású kiállítást megvalósítanunk a Lengyel Intézetben, amely méltó emléket állít a Korompay családnak.
Korompay Emánuel Aladár, valamint lengyel felesége és három lányuk története ugyancsak azon örök érvényű elvek érvényesülésének a kiváló példája, amelyeken a nemzeteink közötti barátság alapul. Ugyanakkor a lengyel társadalom második világháború idején tanúsított hősiességének és akkori mártíromságának megrendítő szimbóluma is. Korompayék útja ugyanis Katyńon túl más szörnyű emberiség elleni bűntettek helyszínein keresztül vezetett: köztük van például a szétbombázott lengyel főváros, a Gestapo varsói kínzója, valamint az auschwitzi koncentrációs tábor.
Annak ellenére, hogy kimondhatatlan szenvedéseket és a földi poklot tapasztalták meg, nem hagyták magukat megtörni, hanem jóval győzték le a rosszat.
Életük tehát a hit, a szeretet és a remény szép tanúságtétele, amely erősebb a gyűlöletnél és a halálnál.
– Visszatekintve a Lengyel Intézet vezetésének éveire, mit érzett személyes küldetésének, hogyan érezte magát a vezetői pozícióban?
– Óriási ajándék volt számomra ez az időszak, amely bővelkedett izgalmas kihívásokban és rendkívül inspiráló feladatokban. A munkámat a Lengyelország szolgálatában végzett megtisztelő küldetésnek tartottam, amelyet csakis Isten segítségével lehet jól teljesíteni, hiszen hatalmas felelősséggel jár, és számos különleges képességet igényel. Évente körülbelül száz projektet valósítottunk meg. A lengyel kultúra, nyelv és történelem népszerűsítésén kívül a lengyel–magyar baráti kapcsolatok erősítése és ápolása tartozott a prioritásaim közé. Ha az igyekezetem jó gyümölcsöt hozott, akkor ez elsősorban a gondviselésnek köszönhető, de emellett a kiváló magyar partnereinknek, barátainknak, akik felbecsülhetetlen segítséget nyújtottak mindig, bármilyen formabontó, rendhagyó ötletem megvalósításához. Még történelmi csatákat is rekonstruáltunk a lengyel és magyar hagyományőrző csapatok együttműködésével.
– Milyen magyar partnerekre tudott támaszkodni?
– Kiemelném a Párbeszéd Házát, amellyel rengeteg értékes kezdeményezést indítottunk el. Nagyon gyümölcsöző együttműködést alakítottunk ki Sajgó Szabolcs atyával, s ez az új vezetőség irányítása alatt is folytatódott. Filmvetítéseket, konferenciákat és könyvbemutatókat szerveztünk közösen. Emellett számos más magyar kulturális intézménnyel és szervezettel működtünk együtt sikeresen. Mindig arra törekedtünk, hogy az eseményeink minél vonzóbb formában közvetítsenek gazdag és értékes tartalmakat. A fiatalok érdeklődését akartuk felkelteni, akik különösen fontos célközönségünk. Hiszen át kell adni nekik a lengyel–magyar barátság eszméjét, hogy ne maradjon csupán szépen csengő szlogen, hanem nagyon is konkrét és kifizetődő lehetőség legyen, például a továbbtanulás, a szakmai karrier vagy akár a szerelem terén is. Tudniillik sok olyan jellegű kapcsolat is van, amely a lengyel–magyar barátságot még magasabb szintre viszi, és akár házasság és családalapítás formájában is szentesíti. Ezt abból is tudom, hogy a Lengyel Intézet által szervezett lengyel nyelvtanfolyamok résztvevőit nemegyszer éppen a szerelem motiválja a tanulásra.
– Ön is a szíve választottja miatt maradt Magyarországon?
– Igen. Lengyelországban magyar szakos egyetemista voltam, részképzésben kerültem Budapestre az ELTE-re, és így ismerkedtem meg a jövendőbeli férjemmel. Tulajdonképpen neki köszönhetem, hogy mindennap fejleszthetem a magyar nyelvtudásomat. Az egyetemen ugyanis megtanultuk nagyon választékos stílusban kifejezni magunkat, de emiatt egy zsemlét sem tudtam normálisan vásárolni, mert úgy beszéltem, mint Jókai Mór (nevet), így időnként furcsán néztek rám a pékségben. A férjemnek hála a magyar nyelv többi dimenzióját is megismertem, ami nagyon hasznosnak bizonyult a műfordítói munkámban is.
„Az egyetemen ugyanis megtanultuk nagyon választékos stílusban kifejezni magunkat, de emiatt egy zsemlét sem tudtam normálisan vásárolni, mert úgy beszéltem, mint Jókai Mór (nevet), így időnként furcsán néztek rám a pékségben.” (Fotó: Hegedüs Márton)
– Fiatal lányként miért ment éppen magyar szakra?
– Akkoriban csupán eredeti és vagány ötletnek tűnt ez a véletlen és hirtelen jelleggel hozott döntés, de ahogy telik az idő, egyre jobban erősödik bennem az a tudat, hogy az egész életem egy lenyűgöző terv szerint alakul. A Lengyel Intézetben végzett munkám során is számtalanszor megtapasztaltam, hogy mindig a Jóisten írja a legjobb forgatókönyvet. Előfordultak válságos helyzetek, hiszen a pandémiás korlátozások alatt is kellett működnünk, aztán kitört a háború Ukrajnában. Nem mindig volt egyszerű megtalálni annak megfelelő módját, hogy programjaink eljussanak az emberekhez.
– A pandémia idején én is részt vettem egy online lengyel filmfesztiválon…
– Az egyik legfontosabb ciklikus projektünk a Lengyel Filmtavasz. Idén volt a huszonkilencedik évadja, úgyhogy nagyon szép múltja és gazdag hagyománya van. Az utóbbi években online szerveztük meg. Idén végre lehetőség nyílt arra, hogy ismét személyesen találkozzunk a vendégeinkkel, de egy adminisztrációs zűrzavar miatt úgy alakult, hogy a filmszemle kellős közepén hirtelen áramszolgáltatás nélkül maradtunk. A helyzet reménytelennek tűnt, ilyenkor csak Istenhez lehet folyamodni.
– Megoldódott a helyzet?
– Igen, mivel a Jóisten nemcsak a legjobb forgatókönyveket készíti, hanem konstruktív és fantáziadús megoldásokat is súg a problémák elhárításához. Segítettek nekünk az igaz barátok, nem hagytak minket cserben a kiváló szomszédjaink. Aki tudja, hol található a Lengyel Intézet, az rögtön rájön, hogy a Budapesti Operettszínházra gondolok. Ennek köszönhetően megint bebizonyosodott, hogy a magyar partnereinkre mindig lehet számítani. Ezt nagyon kézzelfogható módon többször is megtapasztaltam a munkám során.
– Mire gondol vissza legszívesebben ebből az időszakból?
– Mivel még nagyon friss a dolog, még nem volt időm rendet rakni az emlékeim és az élményeim között. Köszönöm szépen a Jóistennek, hogy erőt adott a munka lelkes elvégzéséhez, végigvezetve mind a szép és örömteli, mind a kevésbé vidám pillanatokon. Rengeteg csodálatos emberrel, seregnyi zseniális művésszel és tudóssal találkoztam az utóbbi évek során, sokat tanultam tőlük. Kimondhatatlanul hálás vagyok érte. A fantasztikus barátok és partnerek segítségével számos remek projektet sikerült megvalósítanunk. Példaként elsősorban azt szeretném felhozni, ami maradandó értékű, és remélhetőleg még hosszú évtizedeken át tanúskodik a lengyel–magyar barátságról. Ilyen a Witold Pilecki lovassági kapitány tiszteletére ültetett emlékfa, amely 2018 óta egyre szebben cseperedik a Salkaházi Sára parkban. Pilecki a XX. század egyik legkiemelkedőbb lengyel hőse, élettörténete az önfeláldozás, a hazafiasság és a rendíthetetlen bátorság tiszteletre méltó példája.
A világtörténelem mindenekelőtt azt a kivételesen merész embert csodálja benne, aki az auschwitzi koncentrációs tábor önkénes foglyaként ellenállási mozgalmat szervezett, és folyamatosan tájékoztatta a lengyel földalatti hatóságokat a zsidóság németek által szervezett kiirtásáról.
A nyugati szövetségesek az általa készített jelentésekből értesültek erről először. Szökése után részt vett a varsói felkelésben, a szovjet megszállást követően pedig a Vörös Hadsereg által elkövetett bűnökről gyűjtött információkat. A második világháború után a sztálinista terrorapparátus letartóztatta, és rendkívül kegyetlen kínvallatások után, koholt vádak alapján egy kirakatper keretében halálra ítélték, aztán ki is végezték 1948-ban. Nemrég igényes album jelent meg róla magyarul a budapesti Lengyel Intézetnek, a lengyel Nemzeti Emlékezet Intézetének és a Nemzeti Emlékezet Bizottságának gondozásában. Az utóbbi intézmény voltaképpen egyik legszorosabb partnerünknek számít, amellyel rengeteg értékes kezdeményezést valósítottunk meg.
„…ahogy telik az idő, egyre jobban erősödik bennem az a tudat, hogy az egész életem egy lenyűgöző terv szerint alakul. A Lengyel Intézetben végzett munkám során is számtalanszor megtapasztaltam, hogy mindig a Jóisten írja a legjobb forgatókönyvet.” (Fotó: Hegedüs Márton)
– Említette, hogy voltak formabontó projektjeik is.
– Idén március 23-án, a lengyel– magyar barátság napján felavattuk a Városligetben a zenélő okospadot, amelyet a budapesti Lengyel Intézet kezdeményezésére és megrendelésére fejlesztett az okos utcabútorok gyártásával foglalkozó magyar startup, a Kuube Hungary Kft. A pad a kimagasló magyar virtuóz zongoraművész, Farkas Gábor előadásában játszik Chopin- és Liszt-műveket. Emellett sok hasznos funkcióval szolgálja az érdeklődőket: többek között telefont tölt, valamint mutatja az aktuális időjárási adatokat. Aki a Múzeum Mélygarázs és Promenád B lehajtójával szemben lévő területen jár, feltétlenül nézze meg.
– Hogyan folytatja pályáját?
– Vissza akarok térni a műfordításhoz, mivel amíg a Lengyel Intézet élén töltöttem be diplomáciai státuszú szolgálatomat, addig erre nem volt esélyem, hiszen ez másra nem hagyott lehetőséget. Emellett azonban a széles értelemben vett kultúra és tudomány (ezen belül pedig a lengyel–magyar kapcsolatok) színterén is szeretném folytatni a tevékenységemet. Bízom benne, hogy megtalálom ennek megfelelő módját. Mindig is szívügyemnek tartottam, hogy a lengyel–magyar barátság ne korlátozódjon a mélyebb reflexiók nélkül ismételt jeligékhez.
Fel kell fedezni, hogy milyen konkrét értékek és gondolatok rejlenek a „lengyel, magyar – két jóbarát” kedves szólás mögött, és újra meg újra aktuális tartalmat kell kölcsönözni a szavaknak.
Csak így leszünk képesek igazán megérteni egymást, és összefogni közös érdekeink érvényesítése céljából.
– Ez a gyakorlatban hogyan történik?
– Mivel magyar a férjem, a mindennapi életünkben is tapasztalhatom, miben és milyen mértékben tér el egymástól a mentalitásunk. Azonban azzal is tisztában vagyok, hogy ha arra koncentrálunk, ami közös bennünk, áthidalhatjuk ezeket a különbségeket, erőt kovácsolva belőlük. Egyre nehezebbé válik manapság az univerzális értékek megőrzése mind a családi, mind a közéleti szférában, de összefogva nagyobb esélyünk lesz rá az eszeveszett világban, erősebb lesz a hangunk.
„Mindig is szívügyemnek tartottam, hogy a lengyel–magyar barátság ne korlátozódjon a mélyebb reflexiók nélkül ismételt jeligékhez.” (Fotó: Hegedüs Márton)
– Sajnos már másfél éve az orosz–ukrán háború árnyékában élünk. Az aktuálpolitika befolyásolhatja a lengyel–magyar barátságot?
– Ahogyan már többször hangoztattam a beszélgetésünk során, nagyon fontos számomra a magyar–lengyel kapcsolatok mélyítése. Azt is megfejtettem, hogy ennek nemcsak érzelmi, szentimentális jellege van, hanem nagyon pragmatikus célja is. A lengyel kultúrát, történelmet és nyelvet népszerűsítő munkám folyamán mindig közös vonásokat, érintkezési pontokat kerestem, hogy a magyar közvélemény – optimális esetben – azonosulni tudjon az általunk közvetített tartalmakkal, illetve (megosztó kérdések esetén) legalább nyitott legyen arra, hogy megismerje és próbálja megérteni a lengyel szempontot. Ezt a célt csak akkor lehet elérni, ha szeretettel és tisztelettel viszonyulunk az emberekhez. Természetesen a politikai helyzet minden alkalommal nagy hatást gyakorol a legmagasabb szinten zajló bilaterális kapcsolatokra, az ember és ember közötti viszonyokat azonban kevésbé befolyásolja.
A magyar–lengyel barátság olyan örök érvényű értékekre épül, amelyek ellen tudnak állni a kedvezőtlen aktuális politikai konjunktúrának.
Elég említeni a második világháborút, amikor névlegesen két ellenséges táborban voltunk, a magyarok mégis sokoldalú, önzetlen segítséget nyújtottak a lengyel menekülteknek, a lengyel emigráns kormány és a német megszállás alatt lévő lengyel földalatti állam közti kommunikációt biztosító tátrai futároknak, a varsói felkelőknek vagy az ukrán nacionalisták által rendezett úgynevezett volhíniai népirtás elől menekülő lengyel lakosságnak. Mindezekről a témákról több programot szerveztünk a Lengyel Intézetben. Ami az Ukrajna elleni orosz agressziót illeti, szintén sok eseményt rendeztünk bajba jutott szomszédaink megsegítésére, és ezek megvalósításában mindig számíthattunk magyar partnereink támogatására. Például jótékonysági koncertet szerveztünk, amelyen a három nemzet dalai hangzottak el magyarul, lengyelül és ukránul, három nyelven imádkoztunk a békéért, Szent Mihály arkangyalhoz fohászkodva Magyarország prímásával, Erdő Péter bíboros atyával együtt. Szóval ha nem is minden kérdésben értünk egyet, erős a meggyőződésem, hogy – mihelyt mindig is a történelmünk során – most is át tudjuk hidalni a különbségeket. Ebben egyébként nagyban segíthet a kultúra, amely igaz, univerzális értékek köré képes egyesíteni az embereket. Bőven van miből erőt meríteni, hogy minden helyzetben helyt tudjunk állni.
„Úgy gondolom, ha a kereszt alatt mi, lengyelek és magyarok összesítjük erőinket, akkor semmi sem lesz lehetetlen számunkra.” (Fotó: Hegedüs Márton)
– Önnek mi segít a hétköznapi helytállásban?
– A hit, amelynek megerősítéséért mindennap alázattal imádkozom, különben nem lennék képes helytállni. Ezt őszintén mondom, patetikus hangnem és vakbuzgóság nélkül, amely nagyon távol áll tőlem. Amikor elkezdtem dolgozni a Lengyel Intézetben, tisztában voltam azzal, hogy rendkívül merész kihívások előtt állok. Az első dolgom az volt, hogy az irodám ajtaja fölé bevertem egy szöget, és felraktam rá a feszületet. Csakis Istennek köszönhetek mindent, a gonoszság elleni oltalmat, a család és a barátok támogató szeretetét. Talán tanulságos lehet ez azok számára, akik egy súlyos probléma vagy fontos feladat elé néznek, és felmerül bennük a kérdés: „Uramisten, vajon képes leszek megbirkózni vele?” Csak hagyják magukat vezetni Isten által. Ahogy Esterházy János is mondta: „A mi jelünk a kereszt.” Úgy gondolom, ha a kereszt alatt mi, lengyelek és magyarok összesítjük erőinket, akkor semmi sem lesz lehetetlen számunkra.
Fotók: Hegedüs Márton
