Korunk legmeghatározóbb technikai találmánya a közösségi média. Alig akad ember, aki ne élne a digitális technológiák nyújtotta sokféle lehetőséggel. Persze olyan jelenségről van szó, amely kétélű kardként működik: áldássá és átokká is válhat az ember kezében.
Talán éppen ezért is fontos számot vetnünk azokkal a lehetőségekkel, melyeket rejteget. Annál is inkább így van ez, mert minden jel arra mutat, hogy a közösségi média velünk marad. Nem mindegy hát, hogy pozitív célokra használjuk-e (vagyis arra, hogy kapcsolatot tartsunk egymással, és hiteles információkhoz jussunk a világról), vagy negatív folyamatokat indítunk be általa (például erősítjük a névtelenség kultúráját, és indulatokat szítunk, ami válaszfalakat húz az emberek közé). Jonathan Haidt amerikai szociálpszichológus szerint az elmúlt időben a közösségi média három fontos dolgot sodort végveszélybe: a fiatalokat, az egyetemeket és a demokratikus társadalmakat. Ezek közül most csak az első témát vesszük szemügyre kissé tüzetesebben.
Pozitívumok…
Az elmúlt két évtized során a digitális technológia nélkülözhetetlen részévé vált a kommunikációs szokásainknak (SMS, e-mail, üzenetküldő szolgáltatások stb.). Magától értődően használjuk információforrásként és ismeretszerzésre (blogbejegyzések, fórum-hozzászólások, üzenőfalak), valamint szórakozásra (videóblogok, kép- és videómegosztó oldalak, zenemegosztás). Sokan közülünk már el sem tudják képzelni az életüket a közösségimédia-platformok leggyakrabban használt felületei nélkül. Az új technológiák tehát többé nem kivételnek, hanem a normának számítanak. A Covid-járvány kitörése újabb mérföldkövet jelentett. Azóta az online kommunikáció még inkább részévé vált a hétköznapjainknak: jelen van a munkahelyeken, az iskolákban és a privát szférában is. Hatására megváltozott a munkavégzésünk (a Zoom-meetingektől az online pályázati interjúkig széles a paletta), átalakult az oktatás világa és a tudományos élet (az egyetemi beiratkozástól a nemzetközi konferenciákig), sőt a legszorosabb kapcsolatainkra is kihatott (belépett a rokoni és baráti kommunikációnk terébe). Ki ne tapasztalná: váratlanul rég elfelejtett ismerősök bukkannak elő, és válnak a jelenünk részévé, s olyan rokonok, akikkel évek óta nem beszéltünk, egyszeriben rendszeres levelezőpartnereinkké válnak. Röviden: a szociális média új kapcsolatokat tett lehetővé, és megkönnyítette a régiek ápolását. Ám az éremnek ez csak az egyik oldala.
…és negatívumok
Azt sem szabad elhallgatni, hogy a digitális technológiának romboló hatása is lehet. Hiszen a közösségi média például arra is felhasználható, hogy kommentjeinkkel és egyéb szöveges üzenetekkel másokat kritizáljunk sőt tönkretegyünk. A negatív vélemények immár minden korábbinál „hallhatóbban” kifejezhetők. Csakhogy aki negatívumokat terjeszt – például ellentmondást nem tűrő módon teszi szóvá szélsőséges vallási, politikai vagy személyes meggyőződését –, nagyon könnyen okozhat fájdalmat és nehezen gyógyuló sebeket is. További veszély, hogy az ilyen viselkedés ragályos: más embereket is negatív érzelmekre hangol. Nemcsak személyes barátságokat lehet így aláásni, de egyének és csoportok ellen is lehet uszítani. Számos eset ismert, amikor valakit az online zaklatás öngyilkosságba hajszolt, vagy csoportos szinten gyűlölettől motivált erőszakos cselekedetekre vezetett (a leghíresebb talán az Egyesült Államok Capitoliumának ostroma 2021. január 6-án, amelyben Trump elnök Twitteren (újabb nevén: X-en) is terjesztett gyújtó hangú beszédeinek és hamis állításainak bizonyítható szerepük volt). És akkor még nem is említettük a közösségi média talán legelterjedtebb, bár ritkán szóvá tett hatását, tudniillik hogy képes függőségbe vonni bennünket.
Tévelygés a függőség útvesztőiben
„A barátaimmal is fogadtam, hogy az egész utcát végig tudom biciklizni egy keréken. Aztán jött az online póker és minden más: a schedine, a slot, a kaparós sorsjegy, a bingó. Elköltöttem a zsebpénzemet, kivettem pénzt az anyám pénztárcájából, loptam az áruházban, zálogházba vittem a nagymama ékszereit, ezután következett a kábítószer-kereskedés, a pénzkölcsönzés, majd az eltűnések… Majdnem mindenen végigmentem már.” Egy olasz fiatal, Matteo nyilatkozik így a La Repubblica napilap hasábjain. Pedig ő nem gazdag, és nem is híres, a pszichológus szobáján kívül átlagos huszonévesnek látszik. Ám a játékszenvedély, amelynek tizennégy éves kora óta a foglya (bár tizennyolc éves korig illegális gyakorolni), fokozatosan szinte mindent elvett tőle. „Ez a legveszélyesebb függőség, amivel találkozom” – nyilatkozta kezelőorvosa, Federico Tonioni pszichiáter és pszichoterapeuta, pedig a szakmájánál fogva ő már sok mindent látott. Toniono a híres római Gemelli-klinika vezetője, amely a világhálóval kapcsolatos sokféle függőség – játékszenvedély, a közösségi médiával kapcsolatos addikciók – kezelésére szakosodott. Talán mondanunk sem kell, hogy újabban ő is főként online találkozik a pácienseivel…
Ne becsüld alá a veszélyt!
Meggondolatlanság volna könnyen venni azt a függőséget, amelyet az online hazárdjáték okoz a (poszt)modern társadalomban. Már csak azért is fontos számolni vele, mert rendkívül elterjedt jelenségről van szó. Az említett olasz klinika főként a legsúlyosabb esetek kezelésére szakosodott – olyan kamasz fiúk kerülnek ide, akik alkalmanként akár tízezer eurót is eljátszottak –, ám a szakemberek szerint az olasz fiatalok több mint fele tizenöt és tizenkilenc éves kora között az elmúlt évben legalább egyszer fogadott online formában. Ez pedig soha nem látott magas arány. A betegség dinamikája hasonlít a mérgező kapcsolatéra: aki belekerül, eleinte mézesheteket él meg, ezután következik a válság fázisa, végül pedig az elkeseredés. A pandémia, ami alatt mindenki otthon ült és internetezett, természetesen fokozott lehetőséget jelentett a visszaélésekre. A statisztikák mindenesetre rémisztők: Olaszország népességének öt százaléka játszik rendszeresen (ami százharmincezer fiatalt jelent), három százalékuk pedig az erősen veszélyeztetett kategóriába tartozik (hetvenezer fiatal). A függők aránya a fiatalok között a felnőttekének a kétszerese. Furcsa módon olasz földön főként a fiúk vannak veszélyben.
A fiúk és lányok különbsége
Elsőre talán meglepően hangzik, de nagy különbség van a nemek között a függőség fajtái tekintetében. Az interaktív fogadás fent említett mérgező hatásai elsősorban a fiúkat sújtják. Ők vonzódnak ugyanis az átlagosnál jobban a fogadással járó izgalmakhoz – ahogy az online videójátékokhoz és a pornográfiához is. Ez számukra az unalom legyőzésének legkézenfekvőbb módja: néhány kattintással elérhető az időzített adrenalinbomba, vagyis az izgalom, amely a drukkolással, a mágikus gondolkodással, a mindenhatóság illúziójával és persze a szexuális kielégüléssel jár. A lányok ezzel szemben inkább a személyközi kapcsolatokra fogékonyak. Mivel jól beszélik az érzelmek nyelvét, ők a Twitteren lógnak, és azzal teszik tönkre egymás (és önmaguk) életét, hogy megsemmisítő kommenteket írogatnak másokról. Ha valaki csak a Netflix álomvilágában él, az már önmagában is romboló lehet, ez azonban önmagában még nem magyarázná a tíz–tizennégy éves kislányok között epidémiaként terjedő viselkedészavarokat, amelyek a 2010-es évek eleje óta exponenciális növekedést mutatnak. A kutatók eleinte értetlenül álltak a jelenség előtt. Pedig elég lett volna megkérdezni az érintetteket, azokat a kislányokat, akik a közösségi médiában bikinis képeket posztolnak magukról (amelyet mások kommentelhetnek), aztán szorongva várják a reakciót…
A digitális technológiák hatására szerencsétlennek és csúnyának érzi magát egy egész generáció, hiszen azt az érzést keltik benne, hogy tökéletesnek kell lennie, amire képtelen.
Ettől a nyomástól aztán bárki boldogtalanná és depresszióssá válik – sőt, beteggé is.
„Mentális egészségi világválság”
Jean M. Twenge amerikai szociálpszichológus 2017-ben provokatív cikket írt egy rangos amerikai folyóiratban ezzel a címmel: Have smartphones destroyed a generation? [Az okostelefonok tönkretettek egy nemzedéket?]. Az elmúlt évtizedben kitört „mentális egészségi válság”, amely az utóbbi évtizedben valóságos járvány méreteit öltötte, messzemenően igazolta Twenge tézisét: 2009 és 2012 között valami gyökeresen megváltozott. Az Amerikai Egyesült Államokban, Kanadában és az Egyesült Királyságban a kórházi nyilvántartásokból kiderült, hogy szignifikánsan megemelkedtek a tíz és tizennégy év közötti (a korai pubertáskorban lévő) kislányok depressziós, szorongásos (főként önmaguk „vagdosásában” megnyilvánuló) önbántalmazó és öngyilkossági mutatói (ez utóbbi például megduplázódott). Egyebek között Jonathan Haidt kutatásai rávilágítottak a dolog valódi okára. Egyszerű, de ördögi technikai ötletről van szó.
Mérgező változtatás
Korántsem szükségszerű, hogy a közösségi média ennyire toxikus hatású legyen – és kezdetben nem is volt az. Hiszen önmagában semmi rossz sincs abban, ha például személyes fotókat osztunk meg a barátainkkal a családunkról vagy linkeket a kedvenc együttesünkről. Csakhogy 2009- ben a Facebook lehetővé tette a „like” funkciót (és a Twitter azonnal átvette), a Twitter pedig bevezette a „retweet” opciót (és a Facebook azonnal bevezette ugyanezt). A nyomukban más portálok is interaktívvá váltak, és ezzel párhuzamosan azonnal megkezdődtek a problémák. Rásegített az is, hogy egy ideje már minden közösségi portálon (kezdve a YouTube-bal és más videómegosztókkal) olyan algoritmusokat használtak, amelyek a felhasználókat őket érdeklő (és egyértelmű, minden árnyalás nélküli, ezért erős érzelmeket kiváltó) információkkal „etetik”. Ezek a korábbi kattintásaink alapján „optimalizálják”, azaz személyes igényeinkhez szabják a következő videóajánlást, aminek szinte lehetetlen ellenállni. 2009 és 2012 között a Facebook tökéletesítette reklámokra épülő üzleti modelljét, ami azt jelenti, hogy a szociálpszichológia legmodernebb eredményeit „ellenünk” használják fel: a platform „üzleti érdeke” ugyanis az, hogy minél hosszabb ideig a képernyő előtt tartson bennünket. Ez pedig a legkönnyebben azzal érhető el, hogy intenzív érzelmeket (főleg haragot) kiváltó „virális” tartalmakat osztanak meg velünk.
A dolog veszélyét nehéz volna túlbecsülni. Hiszen manapság inkább az Instagram és a TikTok neveli a gyermekeket, mint mi, szülők és nevelők (hiszen statisztikailag bizonyított, hogy jóval több időt töltenek ezekkel, mint velünk beszélgetve); a Facebook/Meta és a Twitter pedig a társadalmi nyilvánosság tereit irányítja (ahol ráadásul gyűlöletbeszédet terjeszt, és a társadalmi összehasonlítás révén boldogtalanságra ítél bennünket). Röviden tehát a közösségi média diktálja az új normákat. A tapasztalatok hatására a 2010-es évek elején még általánosnak mondható „technodemokratikus optimizmust” időközben kétely és aggodalom váltotta fel: kiderült, hogy valójában Pandora szelencéjét nyitottuk fel, amely rászabadította a világra a bajokat. Csakhogy a közösségi média – szerencsére – Janus-arcú jelenség: a már említetteken kívül is rejt pozitív lehetőségeket.
(Folytatjuk.)
