A Faludi Ferenc Jezsuita Akadémia Kerkai Jenő keresztútjáról szóló 2023. novemberi konferenciáján részt vett a „Kisatya” két idős rokona: Deák Ágnes és Judit. Elhoztak több fényképet, cikket és – ami a legértékesebb – Kerkai családjuknak írt levelezőlapjait, illetve számos történetet is megosztottak velem, amelyek gazdagítják a nagy magyar jezsuitáról alkotott képet, feltárva a szélesebb család történetét is.
Ágnes és Judit szülei a KALOT révén ismerkedtek meg: mindketten a mozgalom munkatársai voltak. Édesapjuk, a fiatal jogász Deák Sándor 1940 és 1944 között titkárként dolgozott a fővárosi központban, a belvárosi Cukor utcában. Ott találkozott Czinder Margittal (Gréti), Kerkai (Czinder) Jenő első unokatestvérével. Az ismerkedésből hamarosan szerelem lett, majd házasság. Kerkai eskette őket 1941-ben Pécsen.
Az esküvői csoportkép, az ifjú pár mögött középen P. Kerkai (forrás: a Deák család archívuma)
Az volt a terv, hogy Sándor az endrődi KALOT Népfőiskola igazgatója lesz, de a katonai behívó keresztülhúzta az ezzel kapcsolatos számításokat. 1945 tavaszán pedig orosz fogságba esett, és csak 1948 novemberében térhetett haza, megroppant egészséggel. Előélete miatt Deák Sándor meg sem kísérelte, hogy jogi végzettségének megfelelő munkát találjon. A következő évtizedekben a fogság idején kitanult szakmában, hegesztőként dolgozott. Lánya, Ágnes így emlékezik róla:„Nem titkolta istenhitét, mindig nyíltan járt a vasárnapi szentmisékre. Még az ötvenes években is, a börtönnel játszva titkosan szervezett hittanórákra járatta gyermekeit. Sokszor még a család megélhetését is kockáztatva segítette börtönből szabadult barátait, egyházi személyiségeket, közöttük páter Kerkai Jenőt is. Családi és piarista neveltetése révén is csak a legnagyobb tisztességet, a haza, az Isten, az egyszerű emberek meg a munka szeretetét tanulhatta meg. Sem a szüleit, sem pedig őt zúgolódni, panaszkodni, elégedetlenkedni gyermekei sohasem hallhatták. Egész életében csendben, szerényen dolgozott, s akármilyen szegény volt is, mindenkin segített. Mindent munkával ért el, mások érdekein sohasem gázolt át. Ebből az örökségből olyan bőven jutott, hogy gyermekei és unokái életre szóló lelki vándortarisznyáját is ez a családi minta alapozta meg. 1989–ben nagy hittel, bizakodással dolgozott még élő régi harcostársaival együtt a KALOT mozgalom újraélesztésén. Utolsó pénzecskéjét Kerkai Jenő atya bronz mellszobrára áldozta, amelyet Kalmár Márton szobrászművész meg is alkotott.”
Deák Sándor szerette volna, ha Kerkai szobra a szegedi Dóm tér Magyar Panteonjában kapna helyet, de 1985 novemberében még csak a szemináriumban lehetett elhelyezni; 1996- ban aztán Kerkai szülőhelyére, a ma Csesztreg községhez tartozó Kerkaújfalura került. A szegedi Panteonból a mai napig hiányzik a Szegedről induló KALOT alapítójának szobra.
Az Ágnes és Judit által megosztott kilenc levelezőlap, mely 1959 és 1968 között íródott, szépen tanúskodik Kerkai Jenő és a Deák család bensőséges kapcsolatáról. A legtöbbször karácsonyhoz-újévhez fűződő kis írások elárulják, milyen szeretettel kísérte figyelemmel a börtönből épp kiszabadult jezsuita rokonai és egykori munkatársai életét, együttérzéséről biztosítva őket gyászban vagy éppen örömben. A rövid levelek sűrű sorai ugyanakkor némi betekintést adnak abba is, hogy milyen lelkülettel élte meg ezeket az éveket, és néhány tömör életvezetési tanácsot is tartalmaznak.
A szabadulása utáni első levelezőlapján (1959. advent) így foglalja össze helyzetét és terveit: „Végre, kedveseim, az én póttanfolyamon is befejeződött. Kimondhatatlanul hálás vagyok az isteni Jóságnak, mert sok szakadék sötét útszakasza után, testben, lélekben megfiatalodva érkezem haza. »Most élem gyöngy életem.« Teljes magányban, Pest környékén egy pici szobában egy öreg, nyugdíjas, 77 éves tanár bácsi és felesége lakásában. Hamarosan szeretnék belépni egy környékbeli hajógyárrészleg segédmunkásaként a küszködő névtelen emberek sorsközösségébe. Mellette a Néprajzi Múzeumban dolgozom a magyarság hivatása témán.” Valóban, hamarosan a dunaharaszti hajógyárban kezdett segédmunkásként dolgozni, tudatosan vállalva az egyszerű emberekkel való sorsközösséget. Ezért is írhatta a nehéz körülmények között élő munkásember rokonának: „Hálásan gondolok vissza a közösen osztott küzdelmekre, s jólesik, hogy a jelen vergődésben is oszthatom sorsotokat.” Börtönviselt pap mivolta miatt számos megaláztatásban volt része az üzemben, de hamarosan megszerették a munkatársai, az idegenkedést tisztelet váltotta fel.
P. Kerkai kézírásos lapja, melyet 1959 adventjében küldött a Deák házaspárnak
Kerkai Jenő üzeneteiben virágnyelven köszönte meg a nehéz börtönévek alatt tapasztalt rokoni támogatást (például börtöncsomag, látogatás): „Gréti húgomnak”, aki „felkeresett a Margit körúton tartott gyógykúrám alatt”. Ezzel valószínűleg a Margit körúti katonai ügyészségre utalt, ahol előzetes letartóztatásban volt 1949-ben. 1964- ben, amikor már Püspökszentlászlóról számolt be szeretteinek megroppant egészségi állapotáról, ironikusan utalt a börtönévekre és következményeikre: „…tavaly nyár óta összecsuklottam, szinte úgy látszott végérvényesen. Hiába, a »Rácsos kapus« vendéglőben nem bálozhat senki éveken át büntetlenül…!” Neki több mint tíz évig sikerült „báloznia” Rákosi, majd Kádár börtöneiben. Fél szemére vakon, ideg- és szívbetegséggel szabadult. Javuló egészségi állapotát így kommentálta: „Az »öreg csalán« a földről megint föláll. Legyen ezer hála érte a titokzatos Gondviselésnek. Ha még van valami küldetés, boldogan állok elébe. De tökéletesen megnyugodva nézegettem a »túlsó part« felé is.” A Gondviselés titokzatos tevékenységét látta élete kisebb és nagyobb eseményeiben.
Az újabb küldetés meglepetésszerűen érkezett. 1964 őszén Pannonhalmára helyezték a szerzetesi idősotthonba. Valószínűleg a Baranya megyei pártbizottság ösztönzésére történt az intézkedés, mert Pécs közelében túl veszélyesnek találták Kerkait. Hiába volt egy eldugott kis faluban, tevékenységét nem tudták kellően kontrollálni az állami szervek, Pannonhalmán viszont jobban szemmel lehetett tartani. Ő maga így kommentálta az eseményt: „Engem a nagyon megszeretett Zengő–völgyből a Szent–hegyre parancsoltak át. Mondhatom, fölséges hely ez: a Bazilika–altemplom falai látták Szent István királyt. Mind a kereszténység igazságai, mind a magyar nép elmúlt ezer éve úgy beszél itt, mint sehol másutt hazánkban. Lehet, hogy ez a mély élmény erősítgeti egészségemet is. Istennek legyen hála mindenért!” Hálával tudott tekinteni az újabb fordulatra. Itt kapta az örömteli hírt, hogy unokahúgának lánya, Ágnes menyasszony lett. Szerette volna ő tartani az esketési szertartást, de nem lehetett. Semmiféle nyilvános papi tevékenységet nem végezhetett: „…kénytelen vagyok a nehéz szót leírni: Non possum! Egyrészt egészségem még mindig gyenge lábon áll, de ha szilárd volna is, nem szabad kérnem ünnepélyes vallási aktushoz az egyházi megbízatást, amikor a működési engedély hiányzik. Megnehezíteném a működők helyzetét, sőt másoknak is komoly kellemetlenséget okozhatna. Ugye, jogász Sanyi, világos előtted? Légy szíves, fordítsd le a szív nyelvére is Grétinek és Áginak. […] Legyetek meggyőződve, hogy szívből jövő megemlékezéssel az oltár szent pillanataiban veletek leszek.” Bár a pannonhalmi otthonban voltak olyan idős atyák, akik bizonyos lelkipásztori munkát végezhettek a környéken, neki ilyesmit nem engedélyeztek. Nagyon nehéz volt számára a tétlenségre kárhoztatás.
Kerkai Jenő SJ és Máriás Lajos SJ Pannonhalmán az 1960-as években (forrás: JTMR Levéltár)
Szabadulása utáni megpróbáltatásait, a csendes üldöztetés éveit mégis általában benső derűvel és lelki kiegyensúlyozottsággal tudta megélni, amelynek titkát így fogalmazta meg egyik levelében: „Az életfogytos szabadsággal is hatékonyan lehet folytatni a régi küzdelmet nagy célokért. Tehát győzelmes lehet életünk, halálunk, rabságunk, ha tudjuk, Kinek hiszünk.” Szent Pálhoz hasonlóan (2Tim 1,12) a halált legyőző Krisztusban hitt, és vállalta érte a szenvedést is. Ars poeticával érnek fel ezek a sorok is: „»Szanatóriumi« életem vége olyan érettségi vizsgafélével fejeződött be, amelyen különösen kidolgozódott, hogy végtelen megértés, elnéző jóság és határtalan jóakarat kell az egymás közti élethez. Eddig ez csak hideg ismeret volt inkább, most mély élmény. Egy halálra ítélt műegyetemista (nagy tehetségű atomfizikus!) búcsúlevelében olvastam: »Csak a szeretet ér valamit, minden más vacak.«” A forradalom után zárkatársa lehetett az a fiatalember, akinek a leveléből idéz. Kerkai 1957 tavaszától önként ment vissza a börtönbe, hogy letöltse hátralévő büntetését. Ez az időszak a mély formálódás alkalma lett számára, amikor a magát meglehetősen racionalista embernek tartó Kerkaiban a másokkal való együttérzés, türelem, elfogadás erényei tovább fejlődtek. Erről tanúskodnak következő sorai is: „Sohase csodálkozzatok azon, ha az emberi gyarlóságok meg–megzavarják felhőikkel a békés kék égboltot. Az volna csoda, ha feszültségektől mentes lenne az életünk. A kölcsönös nagyrabecsülés és egymás iránti jóakarat minden zavart leküzd. Persze gyakran kell kérni a fényt és erőt felülről. Hazaérkezésem óta szorgalmasan segítek ebben.”
Utolsó levelében (1968. december 29.) beszámol újabb szívinfarktusáról és épen maradt szeme betegségéről: „Láthatatlan világ ajándékaként mindkét eset meghagyta, sőt fokozta a régi mosolyt, amelyről Gréti húgocskám valamikor kérdezte tőlem: »Ez valódi, vagy csak erőltetett?« Most is valódi volt a teljes vakság benső elfogadásában is. Belül ugyanis működik a mélyeben a »hit titka« és a messzeségben ragyog a magyar megmaradás reménycsillaga. Így aztán minden kereszt könnyűnek és édesnek tűnik…”
