Sokat gondolkodtam azon, mennyire jellemző, hogy valaki vallási kontextus nélkül, a templomok falain kívül az alázatról beszéljen. Milyen gyakran fordul elő, hogy valakinél mondjuk hiányolják, tehát számonkérik rajta az alázatot, vagy esetleg azt mondják róla, hogy túltolja? Pedig a mindennapi élet bőven hoz olyan helyzeteket, amikor jó lenne alázatosnak lenni.
Talán túlzás azt állítani, hogy az alázat tabu a mai ember számára, de valamiért mégsem része a mindennapi beszédünknek, sem személyes, sem közéleti szinten. Mintha kerülnénk ezt a témát. Már rákérdezni sem egyszerű. Tettem néhány próbát, és külön ügyeltem arra, hogy az alázatról szóló kérdésemmel ne törjem meg a beszélgetésünk ívét, ezért csak akkor jöttem elő vele, amikor már éreztem, hogy lehet témát váltani. De minden esetben eléggé nagy meglepetést okozott az érdeklődésem. Néhányszor le is blokkolt közöttünk a kommunikáció. Olyan helyzet állt elő, mint amikor vezetés közben hirtelen beletaposunk a fékbe. Egyik pillanatról a másikra nemcsak megállt a beszélgetés, hanem szinte láttam a velem szemben ülő tekintetén a fejében pörgő kérdéseket: „Ez most valami vicc? Hogy jön ide ez a kérdés? Így akar kibillenteni az egyensúlyomból ez a jezsuita?”
Mauro Piacenza bíboros, főpenitenciárius meghamvazza Ferenc pápát a római Szent Szabina-bazilikában tartott ünnepi szentmise keretében 2024. február 14-én (fotó: VATICAN MEDIA / AFP / Simone Risolut)
Taposófékes leblokkolásaink általában eléggé megbízható jelei annak, amiről elsőre talán tagadnánk is, hogy közünk lenne hozzá. Lehet, hogy valahol mélyen mindenkiben megbújik a mindent átjáró rejtett elvárás, hogy alázatosak legyünk? De milyen ember az, aki alázatos? Mi ugrik be számunkra elsőként? Tartok tőle, hogy nem feltétlenül valami pozitív kép. Én mindenesetre első megközelítésben egyféle magatartásra gondolok az alázattal kapcsolatban, aminek háttere az a bátor belátás, hogy ránézek a helyzetemre úgy, ahogy az van. Megvizsgálom a viszonyulásaimat, motivációimat, hogy hogyan állok a kapcsolataimmal, és nem szépítek. Azt is érzem, hogy ilyenkor tulajdonképpen őszinte vagyok, és hogy
alázat és őszinteség bizonyos esetekben akár ugyanazt is jelenthetik. Mert mind a kettő kell, hogy belássam, ki is vagyok én valójában, honnan jövök, és hová szeretnék tartani.
Amikor azonban már a vágyaink szárnyalásáról van szó, számomra máris előtérbe kerül az alázat egy másik ikerszava: a szerénység. Ha netalán túlzottan előrefutottunk volna bizonyos személyes vagy szakmabeli ambícióink szempontjából, mindig jól jön a képesség, hogy elvárásaink és döntéseink tekintetében merjünk néha visszalépni, a kevesebbet választani, azaz szerényebbnek lenni. Ha ez nincs meg, könnyen megjelenhet az életünkben a restelkedés, ami azért jó, mert így könnyebben helyre tehetjük magunkban azokat a belső törekvéseinket, amelyek a lehetőségeink olyan területére vezényelnének bennünket, ahol már túl messze kerülnénk életünk még megtartónak mondható koordinátáitól.
A kínos rákérdezéseim helyzetéhez az alázattal kapcsolatban valószínűleg az is hozzátartozik, hogy szinte mindenki, akit ismerek, tudja rólam, hogy pap vagyok. Ismét szembesültem vele, hogy nem bújhatok ki a hivatásommal járó szerepemből. A legtöbben igazából azért jönnek hozzám és akarnak beszélni velem, mert ismernek a templomból. Már máskor is jártam így. Bármennyire igyekeztem vallásmentes kontextusban feltenni egy kérdést, a válasz valójában nem nekem szólt személy szerint, hanem a papnak, illetve a jezsuita szerzetesnek. Néha előfordul, hogy direkt nem szeretném feltárni, hogy pap vagyok, hogy egy rendházban élek, tehát hogy ki is vagyok valójában, de előbb-utóbb mindig lebukom. Az alázathoz, azt hiszem, egyféle bátorság is hozzátartozik, hogy ne játszmázzunk, hanem következetesen vállaljuk azt, akik legmélyebb álmaink szerint valóban vagyunk.
Nemrég beültem egy fodrászüzletbe a Nagykörúton. Már régóta terveztem, hogy kipróbálom, milyen az, amikor nemcsak megnyesik a hajamat valami berregővel, hanem szabályosan megnyírnak, és ha kérem, még a szakállamat is. Olasz filmekben láttam ilyet, hogy forró kendő az arcra, pamacsolás, és ollóval meg éles pengével nyírnak, borotválnak, aztán jön az illatos arcszesz, amilyet csak az igazi borbélyok alkalmaznak.
Én egy fiatal arab borbély kezei közé kerültem, aki még magyarul sem tudott nagyon, talán ha húsz-harminc szót, azokat is ragozatlanul. Úgyhogy csakhamar átváltottunk angolra. Csattogott az olló a fejem körül, amikor a hajamat nyíró srác feltette a kérdést: What do you do? Először arra gondoltam, talán rizsázhatnék valamit, mondjuk hogy újságíró vagyok, és ezzel még tulajdonképpen igazat is mondtam volna. De ha alázat, akkor kerüljük a féligazságokat! Úgyhogy bátran rávágtam: I’m a priest. Kicsit megakadt a hajnyiszálás még a mellettünk ülő kliens feje körül is, de aztán csakhamar visszazökkent minden a normál kerékvágásba. Én amúgy ilyenkor szívesen meglennék csendben is, tényleg nem a szívem vágya minden hajnyíráskor tanúságot tenni a papi hivatásomról. De az arab fickót érdekelni kezdte a dolog, nem kizárt, hogy én voltam az első ilyen ügyfele, szinte egy trófea számára. És hát ahogy az lenni szokott, mindjárt bele is vágtunk a közepébe: a cölibátus. Hogy én tényleg nő nélkül élek?!
Amikor túlestünk az első nagy témán a hivatásommal kapcsolatban, gondoltam, én is kérdezek valamit a nagykörúti arab fodrásztól: tudja-e, mit jelent az alázat? Nem értette, pedig angolul tettem fel a kérdést. A hajnyiszálás mindenesetre leállt egy időre, és előkapta az okostelefonját, én meg betűzgetve segítettem neki bepötyögni angolul, hogy humility. Feltűnően sokáig nézett maga elé a telefonja kijelzőjére. Aztán azt mondta, hogy amit kérdezek, az a földdel kapcsolatos. Elsőre azt gondoltam, biztosan elírta a szót, de amikor megmutatta a fordítás eredményét, tényleg az állt ott, hogy az alázat angol megfelelője a latin humus szóból ered. Az pedig az ókori rómaiak nyelvén termőtalajt jelentett. Mondtam a fickónak, hogy mi, magyarok is használjuk a humuszt, amikor például virágot vagy zöldségeket ültetünk cserépbe. Lehet is venni ilyen speciális virágföldet a nagyobb bevásárlóközpontokban.
Fotó: Dreamstime
És végre folytatódott a hajnyírás, de ahogy az már lenni szokott ilyenkor, amikor előkerül az alázat témája, az arab borbélyüzletben is különleges csend állt be. És ezt a csendet még az sem zavarta, hogy a háttérben a hangszórókból valami keleties dallam szűrődött felénk, amit korábban észre sem vettem. Talán egy imám gajdolt valami imát az internetről, és a borbélyok is arabul kezdtek beszélni egymás között. Lehet, hogy rólam beszéltek? Hogy pap vagyok? Vagy az alázatról, hogy hallottak egy újabb fura szót, ami náluk talán nincs is, a nyugatiaknál pedig egy magatartást jelöl, ami a földdel kapcsolatos? A varázsszó mindenesetre most is működött. Az alázat csendet teremtett, békén hagytak, aminek örültem, mert tovább forgathattam magamban az alázattal kapcsolatos kérdéseket és érzéseket.
Az alázat aurájában megjelenő kérdéseinknek tényleg van valami földszerű tulajdonságuk. Nagyon alapvetőek, minden további kérdés rájuk épül. Például hogy ki vagyok én, honnan jövök, és hogyan kerültem ide? Hová tartok, és valójában mit is szeretnék elérni az életben? Senki sem válaszolhatja meg ezeket a kérdéseket rajtam kívül. Illetve igen, de akkor az már nem az alázatról szól. Akkor még éretlen vagyok az alázatra. Az alázatosak csendjében, azt hiszem, csakugyan virágok nőnek, esetleg zöldségek, szépség és mindennapi táplálék jó sok vitaminnal az élethez, hogy tovább tudjunk menni, és azzá váljunk, amivé lenni tudunk, akivé válnunk kell. Azt hiszem, csak az alázatosak tudják megélni a teljességet. Szükségünk van tehát erre a varázsszóra, hogy időnként legalább néhány pillanatra megszűnjék a sok zakatolás az életünkben. Ha megengedjük a sorsunkban ezt a különös belső csendet, akkor valamivel máris közelebb kerülünk a földhöz. Talán földszagúak is leszünk valamennyire. Landolásunk után azonban a valóság újra tágulni kezd körülöttünk, új terek, új távlatok nyílhatnak. Ilyen kilépést a mindennapi élet zakatolásának mókuskerekéből én még akkor szoktam megélni, amikor belépek egy régi és tágas templomba. A gótikus és román stílusú templomok a kedvenceim, mert ott rendszerint csupaszak a falak, csak a kő van vagy a tégla, amelyek valahogy felfelé ívelik a tekintetet. A templomaink többnyire szokatlanul tágas terei alázatra segíthetnek bennünket olyan szempontból is, hogy ezekben a szakrális építményekben hirtelen nagyon picinek érezhetjük magunkat, talán jelentéktelennek is. És ezek az Istennek szentelt hatalmas házak itt állnak a városainkban, ki tudja, mióta, és valószínűleg itt lesznek még akkor is, amikor mi már rég nem leszünk, hogy a saját belső tereinkre is rátekintsünk bennük.
Ahogy a hatalmas templomoknál, azt hiszem, az alázat esetében is számolhatunk egyféle széleskörűen feltételezett és megélhető szakrális térrel, ahová mindig beléphetünk, ha komolyan vesszük a kérdést, hogy van-e bennünk alázat. Fogékonyságunk a szakralitásnak ezekre a belső tereire talán abból ered, amit a biblikus antropológia az ember teremtettségének nevez. Porból lettünk, valójában humusz vagyunk, és tudjuk, hogy visszatérünk a porba. Memento mori! A hétköznapi élet nyelvén ez azt jelenti, hogy egyszerűen emberek vagyunk: végesek, törékeny és mulandó az életünk, hibákat is elkövetünk. Nemcsak mások gyöngeségeinek vagyunk kiszolgáltatva, hanem a sajátunkéinak is. És ezt valószínűleg nem mindig könnyű elviselni, főleg a saját kicsinységünket és hibáinkat. Vélhetően sokszor azért is menekülünk a zakatoló aktivizmus zajába, mert valahogy elveszett bennünk a képesség vagy a bátorság, hogy alázatosak, azaz kellően földszagúak legyünk, és közel engedjük magunkhoz életünk termőtalajszerű kérdéseit. Őszinteség és alázat hiányában általában túllépünk a valóságon, játszmázunk és légvárakat építünk, és nem szólít meg már bennünket az, ami valójában van, ami tényleg adott.
Nekem úgy tűnik, hogy egyenes arány mutatkozik az alázat és a képesség között, hogy hálát tudjunk adni, azaz kiteljesedettnek érezzük az életünket.
Persze alázat hiányában is lehet úgy tenni, mintha soha semmi gondunk nem lenne. Mintha mindig erősek lennénk. Mintha mindig szem előtt tarthatnánk az ideálist, és csak karnyújtásnyira lenne tőlünk a tökéletes, a teljesség. Pedig nem így van. Áltatjuk magunkat, és az őszinte alázat hiányában tulajdonképpen hazudunk, méghozzá elsősorban önmagunknak. Erre mondják, hogy hamis lesz az életünk, és ez a hamisság valahogy beárnyékolja minden szavunkat, gesztusunkat, tettünket, az egész életünket. Hamisságainkat általában meg is érzi a környezetünk. Különösen azok, akik két lábbal állnak a földön, és úgy építik felfelé életük íveit.
Fotó: iStock
De ki ne szeretne több lenni, túllépni a korlátain, és egyféle folyton szárnyaló szabadságra szert tenni? A biblikus teológia e vágyunk magyarázataként egy ősi képre hivatkozik a Teremtés könyvéből. Az első ember életre keltésének bibliai elbeszéléséről van szó, amelynek két meghatározó mozzanatára érdemes kitérni a témánkra nézve. Az egyik, hogy a héber Biblia szerint a Teremtő porból, földből, tehát anyagból gyúrt össze minket. A latin nyelvnek ilyen szempontból is igaza van, emberi életünk kiindulópontja ugyanis tényleg inkább anyagi, azaz testi jellegű, és csak másodsorban, bizonyos szempontból utólag válunk lelkivé. Sorsunkban nem egészen magától értetődően jelenik meg mindaz, ami ideális, valóban emelkedett, eszmei vagy éteri. Az emberi genezis biblikus ősképe szerint ugyanis Isten először a humuszból megformálta az embert, és csak utána lehelte bele a lelkét. A szó, amelyet a héber szöveg itt használ, a ruah, ami elsősorban lélegzetet jelent. Isten tehát a Teremtés könyve szerint belelélegezte életét az emberbe. És ez tesz minket pornál és hamunál többé. Így lettünk a Biblia szerint Isten képmása, tehát nemcsak anyag, hanem valaki. Az emberi adottsághoz a Biblia szerint tehát hozzátartozik, hogy Isten lélegzetének köszönhetően az alapvetően anyagi létünk átszellemül, pontosabban átlelkesül. Később Pál apostol többször is megfogalmazta, hogy Isten lelke sóhajtozik bennünk. Isten lelke indít bennünket, hogy egyáltalán képesek legyünk imádkozni, azaz megszólítani Istent, megköszönni neki, hogy az ő lélegzetének köszönhetően mi is lélegzünk, miközben azt sóhajthatjuk Istennek, hogy Abba, azaz Atyánk. Az ember ezért nemcsak az, ami anyagi, hanem Isten képmása is, azaz olyan szellemi, illetve lelki valóság, amely állandóan túlfeszül a saját materiális adottságain, és ez az állandó szellemi és lelki buborékfeszegetés tulajdonképpen az, amitől emberek leszünk.
A keresztény antropológia szerint az ember állandóan a végesség és a végtelenség, a meghatározottság és a szabadság, a törékenység és az önmagán túlívelő erő viszonylatában él az anyagi és a szellemi, illetve spirituális valóság határán. A transzcendensre nyitott emberi egzisztenciánk kiszolgáltatottságának belátása és elfogadása teszi számunkra lehetővé azt az alapállást, amelynek köszönhetően konkrét formát ölthet a sorsunkban az alázat. A kereszténység annyiban mindenképpen eltér a távol-keleti vallási rendszerek emberképétől, hogy a biblikus hittel élő ember a kiteljesedést elképzelhetetlennek tartja pusztán a saját erőfeszítései alapján. Már az ember teremtéstörténetéből is adódik, hogy ami lelkileg és szellemileg valóban nemes bennünk, azt a Szentírás szerint Istennek köszönhetjük. De a Biblia Istene nemcsak a Teremtés könyvében hajol az emberhez, amikor saját képmására alkotja meg, és lelket ad neki, hanem folyton gondja van arra is, hogy hozzá való hasonlóságunk ne homályosuljon el teljesen. Isten kiveszi az ember kőszívét, és helyette eleven, érző, hússzívet ad nekünk (Ezékiel próféta). Így tud az ember – az Istentől kapott szívvel, azaz képességgel – újra és újra mintegy rátájolódni az anyagi világon túlira, például a jóra, a szépre, a csend mélységeire, a csodára. A biblikus hittel élő ember ezért nem győz hálát adni a Mindenhatónak, mert a hívő ember számára Isten nemcsak a Teremtő, hanem Gondviselő is, mindenekelőtt azonban irgalmas Isten, aki nem szűnik meg folyton segíteni az alapvetően porból való, ezért az anyagiasságba könnyen visszacsúszni hajlamos emberen. A valóság olyan egyszerű jelenségei pedig, mint amilyen a termőtalaj, a csend külső és belső terei vagy a puszta lélegzés tudatosítása az alázat alapállásában élő ember számára nemcsak puszta adottságai a világnak, hanem a teremtés olyan alkotóelemei és erői, amelyek által a porból és hamuból gyúrt ember életívét képes a végtelen felé emelni.