Beszélgetés Fazekas Ferenc szabadkai püspökkel a szolgálat súlyáról, a sokszínű Szabadkai Egyházmegyéről, a délvidéki népcsoportok közötti viszonyokról, elvándorlásról és papi pályafutásának fénypontjairól.
– Idén ünnepelte pappá szentelésének negyvenedik évfordulóját, s csaknem egy éve lett a Szabadkai Egyházmegye püspöke. Papi életének melyik a legszebb élménye, amiért hálát érez?
– A szentmisében érzem magam a legjobban. Ott tudom a legkönnyebben és a legjobban megélni az Úr közelségét. A szertartás végzése közben nyerek vigaszt és erőt az életemhez. De az is örömöt jelent, ha olyan emberekkel találkozom, akik szeretnek a hitről beszélgetni, és őszintén érdeklődnek iránta. Örömmel tölt el az is, ha valakit nehéz helyzetében a hit alapján meg tudok vigasztalni. Öröm forrása volt számomra az is, amikor hitoktattam, és úgy tudtam beszélni a fiataloknak a hitről, hogy őszintén figyeltek. Nem mindig könnyű ráhangolni őket a hit világára, de néha vannak pillanatok, amikor olyan hangulat alakul ki közöttünk, hogy jobb kedvük van, és figyelnek. Ilyenkor minden érdekli őket. Ha nincs meg a kellő ráhangoltság egy osztályteremben, olyankor inkább ne nyaggassuk őket a vallásos dolgainkkal. Az én taktikám az volt, hogy ilyenkor igyekeztem valami viccesebb dologgal előállni, és így felrázni őket, felkelteni a bizalmukat és az érdeklődésüket. Ez sokszor épp akkor működik jól, amikor engedjük megsejteni, hogy mi, papok is emberek, törékenyek vagyunk, és szükségünk van a kölcsönös bizalomra, mert bizalom és nyitottság nélkül semmi sem mehet jól ebben az életben. Fontos, hogy Isten segítségével mindig igyekezzünk pozitívan hozzáállni a szolgálatunkhoz, és bizakodó lélekkel tegyük a jót akkor is, ha nehéz, és akkor is, amikor lendületesebben mennek a dolgaink.
Fotók: Szabadka Egyházmegye
– És eddigi püspöki szolgálatának melyik szép pillanatát emelné ki?
– Azt, amikor a plébániák híveivel találkoztam. A nyár folyamán hittanostáborokba is kimentem, és nagy öröm volt számomra találkozni a fiatalokkal, gyermekekkel. Volt olyan programpont, hogy kérdezhették a püspököt. És kérdeztek is sokan, igaz, néha mindenféle egyáltalán nem vallásos témáról is, de ezeknek is örültem, mert tudtam, hogy így épül a bizalom. Például hallották, hogy néha figyelemmel kísérem a labdarúgást, és kérdezték, hogy kinek szurkolok, és a focistákról beszélgettünk. De azért aztán azt is megkérdezték, hogy honnan jött a hivatásom, vagy örülök-e neki, ezek pedig már elég komoly témák. Hála Istennek, kijutottam a bérmálkozók nagy csoportjához is, amit több plébános együtt szervez. Ezek a tapasztalatok megerősítettek engem is. De néha az is nagyon szép, amikor a szentmisét követően a templom előtt válthatok néhány szót a hívekkel.
– Akkor most nézzük az érem másik oldalát: tapasztalatai alapján mi a legnehezebb a papi életben?
– Amikor tehetetlennek érezzük magunkat, mert nem tudjuk, hogyan lehetne jól segíteni egy nehéz sorsú embernek egy konkrét helyzetben. A tehetetlenség engem szomorúvá tesz. Ilyenkor imádkozom. Magamért is, hogy tudjak valahogy utat mutatni, hogy megtaláljam a megfelelő szavakat, gesztusokat. Előfordul, hogy megakadunk, hogy mi sem látjuk a megoldást, a kiutat, a fényt. De a legnehezebb talán az, amikor már tudni véljük, mi lenne a teendő, készek is vagyunk rá, hogy segítsünk, aztán mégsem lehet, mert a rászoruló nem engedi, vagy nem fogadja el tőlünk. És a jóságot, a szeretetet és a hitet nem lehet másokra erőltetni. Nem is szabad. Egyoldalúan ez nem működhet. És ilyenkor a tehetetlenség őröl engem is, és az imába menekülök.
– Gyakran tapasztal olyat, hogy az embereket nem érdekli a vallásos hit?
– Inkább azt tapasztalom, hogy nem tudják befogadni a hitet, valami megakadt bennük, ellenállnak. Ez nehéz helyzet, mert nem mindig tudjuk az ellenállás okát. Ilyenkor vigyázni kell, hogy ne erőltessük a dolgot, mert a hitet nem lehet és nem is szabad erőltetni. Mindig figyelembe kell venni, ki mekkora szabadságra képes. Ahogy Pál apostol is utal rá, vannak idők, amikor a szilárd táplálék még nem nekünk való. Előfordul, hogy egyesek nem is akarják érteni a vallásos élet szépségét. Közömbösek. És ha mi ilyenkor túltoljuk a dolgokat, attól csak rosszabb lesz a helyzet.
– Főpásztorként mit élt meg a legnehezebbnek?
– Talán annak felismerését, hogy egyházként hogyan lehet jól megnyílni a társadalom felé, meddig mehetünk bele a politikába, hogyan tudunk a legjobban együttműködni az aktuális hatalommal. Mert szükséges az együttműködés, a kapcsolatok keresése a mindenkori államvezetéssel, hiszen a társadalom jólétéről van szó, amihez hozzátartozunk mi is. Mi, egyháziak elsősorban lelki síkon tudunk segíteni, a politikusok pedig gazdasági síkon. Nekem néha túl bonyolultnak tűnik az ügyintézés az állammal, mert sosem volt az erősségem, hogy jól ismerjem a civil szféra törvényeit, a sok adminisztráció, pályázat, elszámolás pedig rengeteg figyelmet és munkát követel, ami távol áll a kimondottan papi feladatoktól. Hála Istennek, vannak kiváló munkatársaim, akik jártasak az ilyesmiben.
– Itt vagyunk Szabadkán, pár kilométerre a magyar határtól. A székesegyház árnyékában ülünk, a püspöki palota kertjében. Hogyan mutatná be ezt az egyházmegyét néhány szóban?
– Először is sokszínű egyházmegye vagyunk. Ha a katolikusokat nézzük, nemzeti identitás alapján mi, magyarok vagyunk a legtöbben, de szép számmal élnek itt horvátok is. Szabadkán és a város környékén a horvátok túlnyomó része bunyevác származású, de ennek a népcsoportnak egy része nem tartja magát horvátnak, hanem azt mondják magukról, hogy ők csak bunyevácok (és nem horvátok), és a szerb állam elismeri őket külön népnek. Ez a megosztottság az azonos tőről származó népcsoport tagjai között nagyon érzékeny kérdés, sőt fájdalmas is. Főpásztorként ügyelnem kell arra, hogy a megosztottságot ne mélyítsem tovább, épp ellenkezőleg, enyhítsem, ahogy csak lehet, de ebben a kérdésben néha tehetetlennek érzem magam. A Duna közelében sokácok is élnek, akik szintén egy katolikus délszláv népcsoport, de ők, ha hivatalosan kérdezik őket, általában horvátnak vallják magukat. Az egyházmegyénk katolikusai között kisebb számban vannak szlovákok is. Németek, pontosabban svábok nagyon sokan éltek egykor ezen a vidéken, de ma már sajnos kevesen maradtak belőlük. Templomaik számos helyen igen siralmas állapotba kerültek, mert hívek nélkül hosszú távon szinte lehetetlen fenntartani őket. De különböző mentalitásbeli és kulturális színárnyalatok az itteni magyarok körében is megfigyelhetők. Én például a Tiszamentén születtem és nőttem fel, de sokáig voltam lelkipásztor Közép-Bácskában. Érzékeltem a különbséget. Szabadkán, Újvidéken vagy Zombor környékén, ahol a magyarok már kisebb arányban élnek, egészen más hangsúlyokkal folyik a lelkipásztorkodás.
– Ön szerint a szerbek hogyan tekintenek ránk, magyarokra itt a Bácskában?
– A szerbek ortodox vallásúak, tehát keleti keresztények, pravoszlávnak is mondják magukat. Csak nagyon ritkán fordul elő, hogy egy szerb katolikusnak vallja magát, bár a legújabb népszámlálási adatok azt mutatják, hogy növekszik a számuk. Korábban történelmi okok miatt terhelt volt a magyarok és a szerbek viszonya, de néhány éve a szerb és a magyar állami vezetők tudatosan tettek olyan gesztusokat, amelyek előmozdították a két nép közötti kiengesztelődés folyamatát. Ki kellett mondani, hogy a múltban tettünk egymásnak rosszat, ez után juthatunk el arra a pontra, hogy magyarok és szerbek inkább a jót igyekeznek nézni a két nép kapcsolatában. Merthogy nagyon sok jó is volt a két nép közötti érintkezésben. Amikor Topolyán voltam plébános, a pravoszláv atyával kimondottan jó viszonyt sikerült kialakítani. Még tartott a háború a kilencvenes években, amikor összejártunk egymás templomaiba a békéért imádkozni.
– Az ezredfordulótól nagyon erőteljes volt az elvándorlás egész Kelet-Közép-Európából, így Szerbiából is, ami a Délvidéket is érintette. Nemcsak magyarok mentek el, sokan a horvátok közül is, de szerbek szintén. Hogyan látja a helyi egyház jövőjét a szomorú demográfiai adatok tükrében?
– Megint Topolyát tudom felhozni példának, ahol több mint két évtizedig szolgáltam. Elvándorlás már korábban is volt ezeken a vidékeken, a jugoszláv időkben is sokan elmentek az itteni magyarok közül vendégmunkásnak különböző nyugat-európai országokba, főleg Németországba és Ausztriába, de sokan vándoroltak ki Ausztráliába, Kanadába is. Az elvándorlás lehetőségével azonban nem csak az itteni magyarok éltek. A folyamat a kilencvenes években felgyorsult, bizonyára az akkori délszláv háborúk miatt is. A 2010-es évektől már láthatóvá vált az emberek hiánya a templomainkban, egyre kevesebben jöttek el a szertartásainkra. Mára eléggé bezuhant a keresztelők, az elsőáldozók és a bérmálkozók száma. Attól tartok, hogy egyházi anyakönyvi adataink ma már talán a felét sem érik el a korábbiaknak. Ez a folyamat nem most kezdődött, de a leglátványosabban az elmúlt húsz-harminc év során zajlott. Ezek a számok természetesen elszomoríthatnak bennünket. Talán némi vigaszt jelent, hogy a történelem során ez a vidék nagyon sokszor szinte teljesen elnéptelenedett, legutóbb például a százötven éves török uralom alatt, mégis itt vagyunk. És remélem, hogy Isten segítségével valahogy lehetséges még pozitív változás.
– A beszélgetésünk elején azt mondta, legjobban az oltárnál, a szentmisében érzi magát otthon. Az ima egyéb formái hogyan jelennek meg az életében?
– Papi kötelességeink közé tartozik a zsolozsma imádkozása. Igyekszem mindennap elvégezni. A zsoltárokban nagyon sok szívhez szóló mondattal szoktam találkozni, amelyeknél meg-megállok egy kicsit. A zsoltárok a mindenkori ember lelkivilágát vetítik ki, szóvá teszik a szomorúságát, környezete rosszindulatát, amely fenyegeti a hívő embert, de dicsérik a bizalmat a Jóisten felé, az örömet, a hálát és a küzdelmet is a bűnnel szemben. Úgy érzem, ha engedem, hogy a zsoltárok gondolatvilága hasson rám, a Jóisten segítségét könnyebben észreveszem a mindennapi életben. De fontos az is, hogy az imát valamiképpen összekapcsoljuk a szolgálatunkkal, a mindennapi életünkkel, hogy azt a lelkierőt, amit kap az ember az imában, a sugallatot, a belső fényt mások felé is tudjuk irányítani. Ha az ember nem imádkozik, kiüresedik, és nem tudja átadni azt a lelki gazdagságot, amit az ima ad azoknak, akik bizalmukat Istenbe vetik.
– S mit válaszolna, ha egy túlterhelt világi ember, például egy háromgyerekes édesapa a lelki szárazsága miatt kérné a segítségét abban, hogy újra élővé tehesse a kapcsolatát Jézussal?
– A világiak esetében biztosan máshogy működik az imádság, mint azok életében, akiknek hivatásuknál fogva nagyobb lehetőségük van arra, hogy a kimondottan világi dolgoktól valamelyest visszavonultabban éljenek. Egy családapa egész mással van elfoglalva, mint mondjuk egy pap vagy egy szerzetes. Ezt nekünk, lelkivezetőknek meg kell értenünk, és nem szabad az imaélettel kapcsolatban olyan elvárásokat támasztanunk, mintha mindenki egy plébánián vagy egy kolostorban élhetne. A papi és szerzetesi életformához külön karizma kell, ami Isten adománya. A világban élő testvéreink pedig más karizmákat kaptak Istentől. Viszont az biztos, hogy Jézus Krisztus a világiakra is számít, őket is hívja és meg is segíti. Én azt mondanám, ha valaki néha úgy érzi, hogy a sok munkától vagy egyszerűen a családi életben való helytállástól kiszáradt a lelki élete, akkor próbáljon időt szakítani arra, hogy olvasson egy jó történetet a Szentírásból vagy a lelki élettel kapcsolatban. A szép történetek, ha utat nyitunk nekik a szívünk felé, megérintenek minket, és ebből jó gondolatok, szép érzések és vigasztalások származhatnak. Egy jó történet felfrissítheti és továbblendítheti a megfáradt lelkünket. Lelki szárazságot azonban mindenki megélhet, egy pap, egy szerzetes vagy egy remete is. Ha kinyitjuk a szívünket a lélekemelő történetek előtt, mint amilyen az evangélium vagy a szentek élete, de akár valamilyen jó regény is segíthet, akkor ösztönzést kaphatunk a saját életünkre nézve is. Amikor pedig elmúlik a spirituális vákuum, máris boldogabbak lehetünk, vagy hálát érezhetünk, amit kifejezhetünk Isten felé. Fontos, hogy szem előtt tartsuk, hogy Isten is keresi a boldogságunkat, ő is meg akar szólítani bennünket, az ima nem csak rajtunk áll. De ránk erőltetni magát, azt biztosan nem szeretné Isten. Ezért fontos, hogy mi is keressük őt a Szentírás olvasásával, lelki olvasmányokkal, azzal, hogy imádkozunk, templomba járunk, a hitünkről beszélgetünk.
– Mit mondana a mai fiataloknak, akik vacillálnak még, hogy elinduljanak-e a papi vagy szerzetesi élet útján?
– A hivatás folyamat. Persze lehet az életünkben egy pont, amikor egyféle belső hangként elhangzik a hívás, amikor tudatosul bennünk, hogy Isten megszólít bennünket. Ilyenkor fontos kérdés, hogy jól érzem-e magam Isten közelségében? Jól érzem-e magam, amikor imádkozom, vagy amikor a szentmisén szolgálok az oltár körül, vagy amikor segítek valakinek, esetleg beszélgetünk a hitről? Az is fontos kérdés, hogy mennyire komoly bennem a felelősségtudat. Amikor Isten hív, nemcsak érzésekről van szó, hanem arról is, hogy az Úr rám tekintett, számít rám, és nekem erre a hívásra valahogy válaszolnom kell. Ez nagy megtiszteltetés, örülnünk kellene neki, és ilyenkor nagy kérdés, hogy engedjük-e ebből az örömből megszületni bennünk az elhatározást akár a nehéz lépésekre is, amiket a továbbhaladáshoz meg kell tennünk az életben, vagy inkább lesütjük a tekintetünket, és elindulunk másfelé. A hívás többször is elhangozhat, Isten folyamatosan megerősít bennünket a hivatásunkban, és nem csak a papokat és a szerzeteseket. Nem szabad elbátortalanodnunk. Gondoljunk arra, hogy az apostolok életében is voltak gyengeségek, félelmek, még bukások is, mégis ott maradtak Jézus mellett. Ezért fontos, hogy gyengeségeink tudatában gyakran kimondjuk: „Uram, én ez vagyok, segíts, hogy jó pap legyek, vagy jó lelkiatya, jó püspök vagy bármi más, aki a te egyházadban valamilyen szolgálatot betölt.”