Gyertek, kövessük őt!

Részlet Nagy Bálint SJ Legyél te iS Jézus társa! című új könyvéből

A „hivatások kultúrája”, avagy a „hivatásbarát kultúra”, ahogy egyházi körökben magyarul elterjedt, II. János Pál pápa egyik kedvelt kifejezése volt (eredetiben: „la cultura vocazionale”). Közös légkört és látásmódot jelent, mégpedig azt, hogy saját életünket és mások életét is az élő Isten közelségében, a hozzá visszatérő kapcsolódásban és az ő hívására adott válaszban értelmezzük. Jézus lelkülete ez, aki maga így él, és aki meghívott bennünket, hogy vele együtt, az ő társaként járjuk az élet útját.

A hivatást a köznyelv leggyakrabban úgy határozza meg, hogy valaki egy bizonyos tevékenység vagy szerep iránt vonzódik. Ilyenkor az illető azt érzi, hogy az adott tevékenység vagy szerep az ő célja vagy rendeltetése az életben. Ez alapján a hivatás lehet szakmai, vallási vagy szociális jellegű, és általában az egyén értékei, képes­ségei és érdeklődése alapján alakul ki. Ebben a megtalált tevékenységben és szerepben teljesedik majd ki az élete, és ezen keresztül lesz a legértékesebb mások számára is.

A mi keresztény hivatásértelmezé­sünk egy lépéssel mélyebbre megy en­nél a meghatározásnál. A hivatást mi úgy határozzuk meg, mint az élő Isten személyes szeretetére, közelségére és hívására adott személyes válaszunkat. Mi, keresztények abból indulunk ki, hogy bármilyen tevékenység vagy szerep vár is ránk az életben, Isten közelében, az ő fényében ismerjük fel azt, akik valójában vagyunk. Szá­munkra a hivatás önazonosságunk ki­fejeződése, ami az Istennel való sze­mélyes kapcsolódásunkból születik, és konkrét tettekben: mások szolgá­latában és szeretetében fejeződik ki. Így születik meg egy bizonyos tevé­kenység vagy konkrét szerep, amit az illető válaszként ad az Isten közelségé­re, szeretetére, meghívására. A hivatás számunkra tehát Jézussal való együtt­működésünk, kapcsolatunk, sőt: ba­rátságunk kifejeződése.

Hivatásbarát kultúra

A „hivatások kultúrája”, avagy a „hiva­tásbarát kultúra”, mindenekelőtt közös légkört és látásmódot jelent. Nekem személyesen nagyon fontos volt meg­értenem, hogy a hivatásbarát kultúra célja elsődlegesen nem a hiányzó papi vagy szerzetesi létszám feltöltése, ha­nem egy olyan közeg megteremtése, ahol a közösség és azon belül az egyes ember őszintén oda tud fordulni Isten­hez, és párbeszédbe tud lépni vele, bár­milyen hivatás is szülessen majd meg e párbeszédből.

Közös feladatunk elsődlegesen nem konkrét papi és szerzetesi hivatások to­borzásában áll, hanem az élő Istenhez való őszinte odafordulásunkban, aki öröktől fogva szeret minden embert, és mindenkit meghív a vele való ta­lálkozásra és a közös életre. Egy hiva­tásbarát kultúrában egyre inkább az Isten közelében élünk, és általa olyan­ná válunk, akik erre a közelségre meg tudunk hívni másokat is. Így fogjuk tudni majd felajánlani mindenkinek, fiatalnak és idősnek, férfinak és nőnek, családosnak és egyedülállónak, pap­nak és szerzetesnek, hogy Isten neki szóló személyes szeretetét és személyes meghívását újra és újra szabadon felfe­dezhesse. Ez a meghívás csak a mi vá­laszunkra vár, hogy általa egyénileg is, de közösségeinken és intézményein­ken keresztül is továbbadjuk az Istentől kapott szeretetet. Így válik érthetővé a magyar jezsuita rendtartományunk apostoli tervében a következő kijelen­tés: „Apostoli tervünk alapja a hiva­tásbarát kultúra megerősítése provin­ciánkban. Ez a vezérfonal végighúzódik minden szolgálatunkon, így nem elkü­lönítve, főbb tevékenységi területeink egyikeként tárgyaljuk, hanem minden mást áthatva, összes apostoli munká­ink eredőjeként és gyümölcseként állít­juk magunk elé.”

Az Istenre irányuló életből, az így értelmezett hivatásbarát kultúrából két konkrét küldetés, két pontosan megfogalmazható feladat követke­zik minden jezsuita közösségünk és munkatársunk számára. Az egyiket általános hivatásgondozásnak, a má­sikat specifikus jezsuita hivatásgondo­zásnak nevezzük. A hivatások kultú­rája szempontjából mindkét feladat fontos, mind az általános, mind a spe­cifikus hivatásgondozást tudatosan művelnünk kell, s nem hagyhatjuk el az egyiket a másik kedvéért. Látnifogjuk majd, hogy ez a két különál­ló szolgálati terület hogyan kapcso­lódik össze szervesen egymással. Az a hivatását kereső személy ugyanis, aki konkrét eszközöket és szempon­tokat keres, mielőtt a következő lépé­seit megtenné, a két nagy hivatásgon­dozói területet két nagy állomásként fogja megélni, s mindkét állomáson világos eszközöket és segítséget talál­hat a maga számára, függetlenül at­tól, hogy pontosan mi lesz majd az ő élethivatása.

Általános hivatásgondozás

Az általános hivatásgondozás azt je­lenti, hogy éljük és előmozdítjuk ma­gunk között azt, amit a hivatásbarát kultúra jelent, azaz törekszünk úgy élni egyénileg és közösen egyaránt, hogy saját életünket és mások életét is az élő Isten közelségében, a hozzá visszatérő kapcsolódásban és az ő hí­vására adott válaszban értelmezzük. Együtt követjük Jézust, aki előttünk jár, és meghívott bennünket, hogy társai legyünk az élet útján.

Hogy a hivatások kultúrája minél konkrétabban és kézzelfoghatóbban jelen lehessen közöttünk, négy terület rajzolódott ki, amelyeket mindnyá­jan kitűzhetünk magunk elé megfo­galmazható célként. Az elmúlt évek tapasztalatai alapján ezek az általános hivatásgondozás céljai közöttünk:

1. Élő hit: gyakoroljuk a személyes és közösségi imádságot, rendsze­resen éljünk a szentségek vételé­vel, beszélgessünk hitünkről azok­kal, akik előttünk járnak ezen az úton, és kezdjünk el részt venni rövidebb lelkigyakorlatokon.

2. Közösség és szolgálat: tartozzunk egy élő közösséghez, és szolgáljunk másokat.

3. Felelősség: gyakoroljuk a felelős­ségvállalást a tanulmányaink és a munkánk terén.

4. Egészség: tudjunk megfelelő idő­ben segítséget kérni, ha pszichés és fizikai egészségünk terén tüne­teket észlelünk.

Azt tapasztaltam meg az elmúlt években, hogy ha alázattal növek­szünk ezeken a területeken, e négy készség jelenléte létre tudja hozni közösségünkben és munkatársaink között a hivatásbarát kultúra alapja­it. Az e négy területen való folyamatos növekedésünk segített minket, jezsui­tákat, hogy mi magunk közel marad­junk Istenhez, hogy őszinte válaszo­kat adjunk neki imádságunkban, de egymáshoz való kapcsolódásainkban és közös szolgálatunkon keresztül is. Bátorítást és konkrét eszközöket tud­tunk adni a hozzánk kapcsolódó fia­taloknak és hivatásukat keresőknek, ami óriási segítséget jelentett számuk­ra a következő lépés felismerésében és megtételében. És közben mint közös­ség tele voltunk örömmel és hálával, hogy eszközei lehettünk az Isten gon­doskodó és hívó szeretetének. […]

Az Útkeresés Háza jubileumi szentmiséje a jezsuita Radvány-kertben (fotó: Bodnár Patrícia)

 

Specifikus jezsuita hivatásgondozás

A specifikus hivatásgondozói mun­ka ott indulhat el, ahol az általános hivatásgondozás lerakta a szüksé­ges alapokat. Szeretnénk név szerint megismerni azokat a fiatalokat kö­rülöttünk, akik gyakorolják katoli­kus hitüket, akik aktívan részt vesz­nek egy kisközösség életében, akik valamilyen módon szolgálnak már másokat, akik rendelkeznek a tanul­mányaik sikeres befejezéséhez szük­séges képességekkel, valamint akik alapvetően egészségesek fizikai és pszichés téren egyaránt. A specifi­kus jezsuita hivatásgondozás felada­ta, hogy név szerint megszólítsa eze­ket a fiatalokat, és elhívja őket olyan jezsuita eseményekre és lelki progra­mokra, ahol hasonló korú és hasonló alapokkal rendelkező fiatalokkal ta­lálkozhatnak. Közösséget és találko­zási lehetőségeket szervezünk ezen fiatalemberek számára, ahol eszkö­zöket találnak az imádságban, a kö­zösségi életben, ahol bekapcsolód­hatnak a jezsuiták szolgálataiba, és ahol megélik, hogy nincsenek egye­dül kérdéseikkel. Személyes kísérést is felkínálunk számukra, amely so­rán egyénileg foglalkozunk velük, segítve őket abban, hogy elmélyít­sék Istennel való kapcsolatukat, és felfedezzék egyéni hivatásukat. Te­ret teremtünk számukra először há­romnapos, majd később nyolcnapos személyesen kísért Szent Ignác-i lel­kigyakorlatra.

Ahogyan az általános hivatásgon­dozás sem, úgy a specifikus jezsuita hivatásgondozás sem akar rábeszél­ni senkit a papi vagy jezsuita életre. Annyit teszünk, hogy tudatosan közel hívjuk az alapokkal rendelkező fiata­lokat Jézushoz, jezsuita lelkiségünk­höz, közösségünkhöz és szolgálata­inkhoz. Beszélgetünk velük, kísérjük őket saját útjukon, bevonjuk őket egy közös gondolkodásba, a közös szolgá­latok lehetőségeibe, és megadunk ne­kik minden eszközt egy egészen sza­bad, Istennel együtt megélt, felnőtt és másokat szolgáló élet irányába. Az megszólított fiatalok nagyjából tíz-húsz százaléka (ez az arány évente vál­tozik) lép majd a jezsuita élet irányá­ba, míg a legtöbben a házasság felé, néhányan pedig az egyházmegyés papság, vagy más szerzetesi közösség felé lépnek tovább. Ám a specifikus hivatásgondozás programjain, a közös szolgálatok során szerzett személyes és közösségi élmények, az itt kapott lelki eszközök, és a személyes barátsá­gok, amelyek ezekben a közösségek­ben kialakulnak, egy életre szólnak, és mindnyájukat gazdagítják. […]

A specifikus hivatásgondozást Jézus­tól tanuljuk, aki személyesen és név szerint szólítja meg és hívja el a tizen­két apostolt, majd később a hetvenkét tanítványt. Személyesen és név szerint. Magam számára nem azt a következ­tetést vonom le Jézus személyes kivá­lasztásából, hogy akiket nem választott ki apostolnak vagy szoros tanítvány­nak, azoknak nincs hivatásuk, vagy hogy azok nem lennének alkalmasak egy teljes és boldog életre a Jóistennel. Azt sem vonnám le következtetésként, hogy a nőket Jézus másodrangúnak látja, vagy hogy számára ne lettek vol­na olyan fontosak. Nem.

Közös meggyőződésünk, hogy minden embernek van hivatása, és hogy Jézus számára mindenki nagyon fontos,

akivel csak találkozik, sőt, különösen nagy szeretettel fordul a bűnösök, a betegek és a szegények felé. Jézus mégis kiválaszt apostolokat, akiket tudatosan maga mellé vesz, akiket előkészít, és akik köré építi egyházát, hogy az ő közelsége és öröme eljus­son a föld végső határáig. Hasonló ez ahhoz, ahogyan Loyolai Szent Ignác és a köré gyűlő első társak elindultak, hogy Jézus társaiként éljenek a kato­likus egyházban, küldve Isten és má­sok szolgálatára. Szent Ignác aposto­li ideálja ma is mélyen inspiráló, és ahogyan régen, úgy ma is kapcso­lódni fognak a jezsuitákhoz további „diakónusok”, hivatásukat élő mun­katársak, nők és férfiak, akik nélkül a múltban nem tudtuk volna, és ma sem tudnánk megvalósítani Jézustól kapott küldetésünket.

Nagy Bálint SJ a 2018/19-es hivatástisztázó év résztvevőivel – ketten közülük azóta már jezsuiták

 

Hivatásgondozó

A hivatásgondozó az a személy, akit a specifikus jezsuita hivatásgondo­zás feladatával bíztak meg. A jezsui­ta hivatásgondozó azért felelős, hogy a specifikus hivatásgondozás négy szintje egyszerre működjön a rend­tartományban, azaz hogy

1. megszólítsa a fiatal férfiakat a médiában,

2. személyes és kezdeményező jelenlétével ott legyen a fiatalok mellett,

3. élő közösséggé formálja és tá­mogassa azokat, akik közülük az alapkészségeket már gyako­rolják;

4. valamint biztosítsa az ő egyéni kísérésüket.

A különböző országokban különbö­ző kifejezéseket használnak erre a szol­gálatra. Vannak rendtartományok, ahol különválasztják a megszólítás (promóció) feladatát, illetve a közös­séggé formálást és kísérést. Gyakran két külön kifejezést is használnak erre. Angol nyelven például a „vocation pro­moter” kifejezést használjuk leggyak­rabban a hivatásgondozó személyére, de több helyen az ő feladatuk pusztán a megszólításra szűkül, míg a „vocation director” az a személy, aki a közösség­formálás és a kísérés feladatát kapja. Én úgy fogom használni a „hivatás­gondozó” kifejezést, hogy ez a személy mind a megszólítás, mind a közösség­formálás, mind a személyes kísérés te­rületeit átlátja és vezeti. Tapasztalatom szerint ahhoz, hogy egy fiatalember fo­lyamatban lássa az életét, és a kísérőjé­vel folytatott találkozásokon keresztül azt élje át, hogy megfelelő eszközöket és közösséget kap az útkereséséhez, nagy segítség, ha a hivatásgondozó át­látja a teljes folyamatot, és mindhárom szinten kísérni tudja a személyt a meg­különböztetés és a haladás útján. […]

Feladatból szívügy

Azt, hogy a hivatásgondozásról meg­születhessen ez a mélyebb reflexió, nagyon sok ember bizalma, imádsá­ga, tapasztalata, a rendtársak támo­gatása, valamint a minket körülvevő fiatalok őszinte keresése tette lehető­vé. Amikor kilenc éve megkaptam ezt a megbízást, feladatot kaptam. Szív­ügyemmé akkor vált, amikor a fiata­lok tekintetében felcsillant az élet örö­me, amit Isten közelében ők maguk ismertek fel. Együtt örülhettem velük megélt szabadságuknak, ünnepelhet­tük azt az irányt, amit ők maguk ta­láltak meg lényük legmélyén. És én ennek a folyamatnak részese lehet­tem. Szívügyem lett, mert ez a folya­mat túlmutatott magán a szolgálaton, és a közöttünk megszülető új életről kezdett el szólni, ami visszahatott ren­di, belső mindennapi életünkre is. Nagy ajándék volt átélni azt az őszin­te örömet, amit rendtársaim között és a munkatársaimmal való együttmű­ködésben megtapasztaltam. Büszkék voltunk a körülöttünk lévő fiatalokra, és büszkék voltunk egymásra, a kö­zös munkánkra. Azt éltük át, hogy együttműködésünk olyan gyümöl­csöt terem, ami több, mint amit saját erőből tudunk tenni. Ünnepeltünk. Tényleg Isten munkatársai, Jézus tár­sai vagyunk a hivatásgondozásban, aki megszólít, közösséget teremt, és figyelemmel kísér. Így együttműköd­ni, számítani tudni egymásra, együtt Istenre irányultan szolgálni, kiegészí­teni egymást óriási megajándékozott­ság-tapasztalatot adott mindnyájunk számára. […] A közöttünk élő fiata­lok hite, imádsága és Isten-keresése bennünket is átformál, mert újra és újra visszahívnak minket Isten jelen­létéhez, ahhoz a forráshoz, akiből mi is merítettünk, ahonnan a mi hivatá­sunk is forrásozik. Az élet és a felfris­sülés ma is itt van számunkra.

 

Részlet a 2024. szeptemberében megjelent Legyél te iS Jézus társa! Jezsuita kézikönyv a hivatásgondozáshoz című könyvből.

 

Megosztás