Egyre több kultúrával kerülünk kapcsolatba a globális média, a világháló segítségével, de személyes kapcsolatokra is egyre nagyobb tér nyílik. Az egyház nagy történelmi utat tesz meg a különböző kultúrákkal való találkozások kapcsán, az uniformizálástól az inkulturáción át az interkulturalitás felé. Hogyan élhetik meg a szerzetesrendek tagjai a kultúrák kapcsolódását?
Az idősebb generáció tagjai sokat hallottak még az internacionalizmusról, amely ideológiai alapon került a köztudatba, de társadalmunkban nem vált széleskörűen elfogadott, bevett értékké. Politikai elvként a nemzetközi együttműködést szorgalmazza, néha forszírozza, gazdasági, társadalmi, világnézeti szinten egyaránt. Értéke lehet, hogy az egyéneket és a csoportokat nemzeti hovatartozástól független közös cselekvésre buzdítja, de ellentétben áll a nemzeti összefogással, a patriotizmussal vagy a nacionalizmussal. Ez a nézőpont politikai alapon továbbra is jelen van a világban, különböző formákban.
Fotók: AFP
Mivel van „történelmi tapasztalatunk” az országunkra ideológiai alapon ráerőltetett internacionalizmusról, sokan idegenkednek a nemzetköziségtől, fenyegetést érezhetnek benne. A tudatosult vagy akár meg nem fogalmazott félelmet személyes tapasztalatokon keresztül le lehet győzni. Manapság sokféle külföldi ösztöndíj érhető el, a multinacionális cégeknél több kontinensről érkezett kollégákkal lehet együtt dolgozni, az internetes „világfalu” segítségével kapcsolatba lehet kerülni, meg lehet ismerkedni sok kultúrával. Jó esetben szabadon, ideológiamentesen. A munkaerő-mobilitás és a bevándorlás miatt különböző kultúrájú emberek élnek együtt. Ezzel a helyzettel kezdeni kell valamit, hiszen kapcsolódni kell egymáshoz. Ha ismerjük egymást, nem érezzük fenyegetőnek a más szokásokkal, kultúrákkal, történelmi tapasztalatokkal rendelkező társainkat, és megerősödik saját identitásunk is.
A szerzetesek valósága
Léteznek még olyan szerzetesrendek, amelyek a világ minden részén jelen vannak. Tagjaik és munkatársaik tanítanak, kórházakat tartanak fenn, segítik a legszegényebbeket. Ugyanakkor a misszió klasszikus iránya posztmodern korunkban megfordult: már nem Európa küld a világ többi részére hithirdetőket, hanem – főleg a szekularizáció hatására – maga is missziós célponttá vált, és a régi „peremterületekről” érkeznek hozzánk papok, szerzetesek. A nemzetközi rendekben több kultúra él együtt. Mivel itt mindenki katolikus, és ugyanabban a közösségben köteleződött el, erős az együttélés alapja, de teljesen mások az „otthonról hozott” írott vagy íratlan, tudatos vagy zsigeri reakciók. A II. vatikáni zsinat előtti időkben a nemzetközi rendek igen egységes szabályok szerint éltek, függetlenül attól, hogy a világ mely részén volt a rendházuk, kolostoruk. Egy „hivatalos” nyelven beszélt a közösség (például franciául), szinte ugyanúgy volt berendezve a ház, a napirend, de még az evőeszközök is a világ minden részén egyformák voltak. Természetesen minden európai módon. Mivel korunkra a közösségek összetétele jelentősen megváltozott, gyakorta előfordul, hogy például egy római rendházban már nem él olasz szerzetes, hanem a közösség tagjai a világ minden részéből érkeznek. Hogyan lehet együtt élnie ennyi eltérő kultúrájú, de közös küldetéssel, vízióval rendelkező embernek? A szerzetesek megoldása erre a helyzetre az interkulturalitás – amely távolról sem keverendő össze az internacionalizmussal.
Mint egy kórus
Képzeljünk el például egy szerzetesnői közösséget, amelyben él két indiai, egy német, egy kongói, egy amerikai, egy perui és egy indonéz nővér. Ha megkérjük őket, hogy utánozzák a kakas kukorékolását vagy a cica nyávogását, nem lesz két nemzet, amelynek tagjai ugyanazt a hangot adják ki. A feladat és a nagy kihívás, hogy ebből a kakofóniából egység legyen, mint egy kórusban. Mindenkinek maradjon meg a hangja, és egymást kiegészítve jelenjen meg a harmónia. A kultúrák közötti valóságban olyan emberekkel élünk, dolgozunk és érintkezünk, akik különböznek tőlünk; ehhez meg kell ismernünk mások világát, és közvetíteni kell feléjük a mi világunkat. Az interkulturális valóságban való élet megköveteli a kommunikáció képességét, az érzékenységet, a mások iránt tanúsított valódi tiszteletet és érdeklődést. De kell hozzá annak képessége is, hogy el bírjuk hordozni a feszültséget. A tény, hogy egy csoport nemzetközi, nem jelenti feltétlenül azt, hogy interkulturális is. Lehet élni egymás mellett távolságtartó tisztelettel is, de az interkulturális próbálkozás „bőr alá kúszó” folyamat. Ennek során a tagok vállalják annak rizikóját, hogy hatnak egymásra. Tanulnak egymástól, párbeszédben vannak, a dolgok mögé mernek nézni, mernek kérdezni. Ez nem megy egyik napról a másikra, hosszú idő kell a közös formálódáshoz. Egy szerzetesi közösség életformája megengedi ezt az interkulturális kihívást, hiszen a tagok viszonylag sok időt töltenek együtt.
Hogyan fest a gyakorlatban?
Felmerülhet a kérdés, hogyan történik az „interkulturális formálódás” a gyakorlatban. Vannak olyan alapvető fogalmak, amelyek teljesen egyértelműek számunkra. Ilyen lehet az idő, a pénz, a tekintély, a munka, az ünnep, a születés, a halál stb. De amit egy európai természetesnek vesz az idővel kapcsolatban, az például egy ázsiai számára definiálhatatlan. Sok-sok konfliktust és feszültséget el lehet kerülni, ha beszélgetünk arról, ki mit ért e fontos fogalmakon. Például az afrikaiak és a potawatomi indiánok „körkörösen” érzékelik az időt, a történelmet, de annak is jelentősége van, hogy körben táncolnak, mely tágul-szűkül, és ez ad egyfajta dinamikát. Ez a komplementaritás szimbóluma. A „körkörös” kapcsolatok nem hierarchikusak. A nyugatiaknak inkább lineáris, hierarchikus látásmódjuk van. Ugyanakkor mindannyian ugyanahhoz a valósághoz érkeznek. Az interkulturális kommunikációnak három eleme van, amelyre érdemes tudatosan figyelni. Fontos szerepe van a kontextualitásnak. Milyen az a társadalmi-gazdasági kontextus, amelyben a közösség különféle tagjai felnőttek (szegénység, politikai berendezkedés, oktatás, egészség, népességi helyzet stb.)? Ez a háttér mindenképpen hatással van az adott tag nézőpontjára. Fontos a nyelvi aspektus is: vajon a közösség valamennyi tagja ugyanazt a jelentést tulajdonítják az olyan kifejezéseknek, mint kultúra, idő, kommunikáció, tér, tekintély stb.? Egy ázsiai nem mond ellent egy nála idősebb személynek, még akkor sem, ha nem ért vele egyet. Sokkal gyakrabban használ szimbólumot például az érzései kifejezésére, mint egy nyugati. Érdemes feltárni az értékrendszerek és gyakorlatok közötti különbségeket, mert ezek gyakran félreértések és feszültségek forrásai lehetnek a kultúrák között. S ha már feltártuk és ismerjük a különbségeket, próbáljuk meg figyelembe venni őket. Így lehet egymás eltérő hátterét, érzékenységeit, kultúráját szem előtt tartva, egymást kiegészítve élni. Az interkulturalitás nem recept. Fokozatosan tárja fel követelményeit, így az alázatosságot, amikor elkerülhetetlenül sebezhetőbbnek találjuk magunkat, mint olyan kontextusokban, amelyekben minden paramétert uralunk.
Gyakran szükség van arra, hogy dekonstruáljunk bizonyos előítéleteket, amelyekkel a másik emberre nézünk, és hogy részt vegyünk abban a folyamatban, amely lehetővé teszi számunkra, hogy a másik embert olyannak ismerjük fel, amilyen, amilyennek ő maga szeretné, hogy megértsük. Teret kell adnunk a másiknak is, aki korlátozott nyelvtudása és szokásai ellenére felnőttnek tekintendő, gazdag tapasztalatokkal és ismeretekkel, amelyeket nem mindig sikerül átültetnie a mi valóságunkba.
Meg kell tanulni, hogy az ember egyszerre tekintse magát befogadónak és befogadottnak.
Egy interkulturális folyamat nem statikus, egymás után szerezzük az újabb tapasztalatokat. Amikor valóban elkötelezzük magunkat valami új dolog mellett, és hajlandók vagyunk kilépni a „mi így csináljuk” bizonyosságaiból, akkor szembejönnek saját korlátaink és hibáink is. Meg kell tanulnunk igent mondani saját törékeny, pőre valóságukra is. Ez az útja annak, hogy valami új szülessen.
Minta és modell
Az ilyenfajta együttélésnek talán a Szentháromság befogadó-küldő, inspiráló, teremtő dinamikája lehet a mintája. Az együttélés kihívást is jelent: a különböző kultúrájú, műveltségű, karakterű, mentalitású emberek összehozása a különbözőségek befogadására irányuló erőfeszítést igényel, hogy olyan új környezetet vagy új „kultúrát” hozzunk létre, amelyben mindenki otthon érezheti magát. Ez kenózist (önkiüresítést), kompromisszumot, türelmet és párbeszédet igényel. A kultúrák közötti élet feltárja minden tag kulturális és lelki korlátait, de a bibliai életmódot képviseli, amely a testvériség, a szolidaritás és a küldetés érdekében való kitartás misztikus életformáját jelenti. A világtörténelem során a szerzetesség gyakran lépett prófétai útra, sok újítást, reformot, szociális meglátást adott a világnak. Az interkulturalitás kísérlete talán minta lehet mindenki számára a béke és a kiengesztelődés útján.