Érzékenyen a valóságra, a leszakadt társadalmi rétegek iránti felelősség tudatával, a minél teljesebb emberi élet megvalósulását szolgálva a jezsuiták a frissen benépesült Kispesten is megjelentek. Hívták őket, és egészen addig virágzó közösséget, lelki és kulturális életet szerveztek, amíg az ateista államhatalom el nem lehetetlenítette munkájukat. Alig több mint másfél évtized adatott nekik itt.
Kispest legrégibb keresztje, mely 1873-ból való, ma a Nagyboldogasszony-plébániatemplom északi oldalán áll, ám egykor a település legelső temetőjét díszítette. A hajdani sírkert helyén ma a jezsuiták által épített Jézus Szíve-templomot találjuk. Itt nyugszanak a várost alapító telepesek földi maradványai, ugyanis az építkezéskor előkerült csontjaikat kegyelettel összegyűjtötték, és a templom osszáriumában helyezték el.
Az 1950-ben Budapesthez csatolt, ma a főváros XIX. kerületéhez tartozó városka története 1869-ben kezdődött a terület felparcellázásával és az első földszintes házak felépülésével; eleinte kisközségként említik, majd Pestszentlőrinc hozzácsatolásával nagyközségi rangot nyert. Első plébánosa, Ribényi Antal 1883- ban érkezett ide – bár egy kis temploma már 1877 óta volt a településnek –, ő építette fel 1903-ra a Szent Rudolf-plébániatemplomot. Kispest dinamikusan fejlődött a XX. század elején, lakossága 1930-ra hatvanezer fölé duzzadt. A katolikus hívek aránya ekkor több mint hetven százalék volt. Egyetlen plébánia már nem tudta ellátni a hívek lelki gondozását, így Wekerletelepen is épült egy templom, amely 1932-től plébániai rangot kapott, majd a Vas Gereben, Rózsa (ma Jahn Ferenc) és Beniczky (ma Áchim András) utca által határolt területen letelepedtek a jezsuiták.
Archív fotók: JTMR Levéltár
A Jézus Szíve-templom
A jezsuita templom története 1922-re nyúlik vissza, amikor a kispesti Jézus Szíve Szövetség világi elnöke, Fonó Ferenc pénzügyi tanácsos elindította a templomépítési mozgalmat. A városvezetés azonban nehézkesen engedte át az építési területet, a pénz is alig akart összegyűlni, így az alapkövet csak 1935. augusztus 4-én tette le és szentelte meg Merva Imre plébános, aki az ünnepi szentbeszéd megtartására Jámbor László jezsuita atyát kérte fel. Merva ugyanis szerette volna a páterekre bízni az új templomot, de az illetékes váci püspök ezt eleinte nem támogatta. Amikor a hívek megtudták, hogy a Jézus Társasága mégsem jön Kispestre, nem adakoztak többé az építkezésre, mire a plébános meglátogatta Hanauer Árpád István püspököt. Kis Szent Terézhez fohászkodott, mielőtt újfent kérte a főpásztort, engedné meg az atyák letelepedését. „Hát te is ezzel jössz?” – adta meg magát az ordinárius, így végre 1938-ban a jezsuiták elkezdhették a hitéleti szolgálatot.
Eleinte Siska István járt ki misézni a Mária utcai rendházból. A mai templom szentélye ekkor már állt, itt voltak a szertartások, a főoltáron szép kereszt magasodott, Szepessy Imre kispesti szobrászművész alkotása, a prédikáció pedig hordozható szószékről hangzott fel. A templomépítés és a közösségi élet akkor kapott hatalmas lendületet, amikor önálló jezsuita rendház is alakult Kispesten, és a provinciális 1939. augusztus 20-án Jámbor László pátert nevezte ki az elöljárójává. Ő rögtön „megfújta a Kispesti Jézus Szíve Harsonáját”, vagyis templomi lapot adott ki, amelyben a híveket az építkezés befejezésére buzdította. A hatvanöt éves pap kitartása, akaratereje nagyszerű szervezőkészséggel párosult. Harsonája segítségével „százpengős jótevőket” toborzott, majdnem háromszázat, de a frissen alakult Asszonyok Jézus Szíve Szövetségének tagjai is kaptak gyűjtőíveket, hogy adományokat kérhessenek. Karácsonyra már tető volt a templomon – a neoromán stílusú épületet Petrovácz Gyula tervezte, és Morbitzer Nándor építészmérnök volt a kivitelezője. 1940. október 27-én, Krisztus király ünnepén Kovács Vince váci segédpüspök áldotta meg a tartományfőnök, a polgármester, Merva Imre prépost, valamint számos egyházi és világi vendég jelenlétében.
Színes fotók: Esztergom-Budapesti Főegyházmegye
A templom öt faoltárát Szabó László „templomberendező” műhelyében faragták, elsőként a lourdes-i készült el. A főoltárt 1941. március 20-án szentelte fel Angelo Rotta apostoli nuncius. A Szepessy-féle kereszt a Szent Kereszt-mellékoltárra került, helyére Krasznai Lajos szobrászművész Jézus Szíve-alkotását emelték (a kereszt napjainkban ismét eredeti helyén, a főoltáron látható, kiegészülve Szűz Mária és Szent János apostol szobraival, amelyek szintén Krasznai alkotásai, és a mellékoltárra készültek). Oltárt kapott Szent Ignác (Krasznai domborművével) és Szent József is (ez eredetileg bájosan színes volt, az idővel változó ízlés a festéket lekoptatta). Nagyjából a templomszenteléssel egy időben érkezett meg a várva várt püspöki jóváhagyás, hogy az altemplomba kriptát lehet építeni – a sírhelyek értékesítése igen jó bevételi forrásnak számított –, így hát Jámbor páter újra nekiállt építkezni, mondták is az emberek: „P. Jámbor megbolondult, most csináltatta meg a templomot, most meg felásatja a fundamentumig.” A kripta elkészült, és az élőknek is igen jó szolgálatot tett, hiszen két évvel később, a bombázások idején ötszáz embernek nyújtott menedéket.
Közösségépítés
Nemcsak a templom épült fel igen gyorsan Kispesten, hanem a lelkészséghez tartozó hívek közössége is: ahogy a falak emelkedtek, úgy sokasodtak a feladatok, és lett egyre színesebb a hitélet. Működtek a Mária-kongregációk (a nőké, a fiatal lányoké és a férfiaké), volt Jézus Szíve Szövetség férfiak, nők és lányok számára, Katolikus Liga, Katolikus Ifjúsági Kör, Szívgárda és a Családok Szeretet Szövetsége, melyet Palánkay Gausz Tibor atya alapított. Ezek egyrészt vallásos közösségként működtek, hitbuzgalmi feladatokat vállaltak litániák, szentségimádások, körmenetek alkalmával, de az Asszonyok Jézus Szíve Szövetségének például volt karitatív, a férfikongregációnak pedig szociális szakosztálya. Ha pénzt, adományt kellett gyűjteni, közösségi munkát végezni, az atyák szintén az egyesületeken keresztül mozgósították a híveket. A rendkívül sokoldalú, számos embert és széles társadalmi rétegeket vonzó egyesületi élet számára tehát működési helyszínt kellett keresni. A nagyobb eseményeket, előadásokat a Szegfű utcai iskolában tartották, de a heti gyűlések, összejövetelek céljából a jezsuiták 1942-ben megvásárolták a Vas Gereben utcában a szomszédos Kránitz-féle házat. Az épületet felújították, és könyvtárat, gyűléstermet rendeztek be a Kis Katolikus Otthon névre keresztelt hajlékban. A háború után, amikor egyre jobban kiszorultak a társadalmi életből, és azt tapasztalták, hogy a Szegfű utcai iskolában nem látják jó szívvel a programjaikat, belevágtak egy nagyobb közösségi ház, a Szent József Katolikus Otthon építésébe. A háború utáni szegénység és a kommunista hatalom térfoglalása szinte lehetetlenné tette a vállalkozást, de Jámbor atya szokott ügyességével és pragmatizmusával, korát meghazudtoló tetterővel vezényelte le az építkezést. A hívek közül majdnem százan vállalták, hogy legalább másik tíz embertől kérnek adományt, egy szabásznő varrótanfolyamot tartott, és a bevételt az otthonnak ajánlotta fel, jótékonysági előadásokat, hangversenyeket rendeztek. Zengje ajkam… címmel templomi énekeskönyvet jelentettek meg, kiadták a Kispesti Jézus Szíve Templom Hírnöke című lapot, s az eladásukból befolyt pénzt szintén a ház építésére fordították. László atya bontott épületanyagot vásárolt, amelyet közmunkával sikáltak tisztára a hívek, akik a terep előkészítésében és a munkálatokban is rendkívül sokat segédkeztek. A Rózsa (ma Jahn Ferenc) utca frontján elhelyezkedő Szent József Otthon leginkább a kispesti katolikusok lelkesedésének és erőfeszítéseinek eredményeként jött létre. 1948 nyarán már előadásokat tartottak a félig kész, bedeszkázott ablakú épületben. A háromszáz négyzetméteres, ötszáz ülőhelyes nagy építmény azonban a kommunisták érdeklődését is felkeltette, s a következő évben azt üzenték Jámbor páternek: „Siessen az öreg, mert a teremre szükségünk lesz.” 1950-től asztalosüzem működött a falai között, később pedig a gyermekétkeztetéssel foglalkozó Junior Vendéglátó Vállalat konyhája költözött ide. A jezsuiták egykori kultúrházában ma is kifőzde üzemel.
Vallási élet
A kispesti rendházban élő atyák legfontosabb feladata természetesen a lelkipásztorkodás volt; kezdetben két jezsuita pap tevékenykedett itt, 1942-ben költöztek be a segítőtestvérek. 1945-től általában négy páter és két fráter alkotta a közösséget, melynek élén tíz éven át, 1949-ig Jámbor László állt. A templomot igen sokan látogatták, hétközben több százan, a vasárnapi és ünnepi szentmisék pedig ezer–ezerötszáz hívet vonzottak be. Sok volt a rendszeresen gyónó, napi áldozó ember, és a jezsuiták igencsak szorgalmazták a különböző, misén kívüli szertartásokon, litániákon, szentségimádásokon, ájtatosságokon való részvételt. Rendszeresen szerveztek zarándoklatokat Máriaremetére, Máriabesnyőre, de hajókirándulásokat is Vácra, Esztergomba, Visegrádra. Az 1941-től évente megrendezett Jézus Szíve-körmenet jelentette a lelkészség vallásos életének egyik fénypontját: a látványos, igen aprólékosan átgondolt processzióra – melynek során az Oltáriszentséget ünnepélyesen végigvitték a környező utcákon – az egyesületek alaposan felkészültek, és jól meghatározott rendben vonultak. De jöttek a kisgyerekes édesanyák is – a babakocsikat őrangyaloknak öltözött lánykák kísérték. A jeles eseményen a számos másik plébániáról is érkező híveken túl ott voltak a városvezetés képviselői, s persze papok és szerzetesek.
A jezsuita páterek nagy hangsúlyt fektettek a lelkigyakorlatokra. Egyrészt tömegeknek szóló prédikált lelkigyakorlatokat tartottak, másrészt igyekeztek alkalmat és helyet teremteni a csendes, imádságos elvonulásoknak is. 1944-ben kibérelték a Tulipán utca 29. szám alatti ingatlant, ahol Názáret néven lelkigyakorlatos házat rendeztek be. Ide kisebb csoportok érkeztek, férfiak és nők, fiatalok és idősebbek egyaránt, leginkább munkások, hiszen itt az ő lelkigondozásuk volt a cél. Az ellátásért szimbolikus összeget fizettek, Jámbor László ugyanis egykori mezőkövesdi híveihez utazott, akiktől kispesti lelkigyakorlatozói számára élelmet vásárolt, de sok mindent kapott is. Az idős jezsuita aztán – mivel háború lévén a vonatok nem indultak – viszontagságos körülmények között cipelte az adományt a Názáretbe. A front azonban hamar a közelbe érkezett, a házat orosz katonák kirabolták, és fel kellett adni. Jámbor atya 1947-ben a Vas Gereben utcában vásárolt egy félig kész házat, azt remélve, hogy a Názáret itt újjáéledhet, de 1950-ben ezt az állam szintén elvette.
A kispesti jezsuiták ottlétük idején nagy érzékenységgel fordultak a peremre szorultak, a szegények felé. Karácsonykor élelmiszer-adományt gyűjtöttek, 1946 szeptemberétől 1947 májusáig szegénykonyhát működtettek, ahol százötven–kétszáz rászorulónak adtak meleg ebédet. Rendszeresen felkeresték és segítették a nélkülözőket, járták az Országos Nép- és Családvédelmi Alap által 1941 és 1944 között a szegény nagycsaládok számára Kispesten épített Oncsa-telepet, hogy az egyház tanítását az ott élő emberekhez is elvigyék.
Finálé és újrakezdés
A jezsuiták által a Jézus Szíve-templom köré szervezett vallási és közösségi élet paradox módon a háborús környezetben igen látványosan fejlődött, a nélkülözés és veszedelem megerősítette a hívek összetartozását, hitbuzgalmát. Amit a bombázás és a létbizonytalanság nem tudott meggyengíteni, azt a kommunista hatalomgyakorlás lerombolta: 1949- től egyre nagyobb nyomás nehezedett a páterekre, Jámbor atyát júliusban behívatták a városházára, és megvádolták, hogy „antidemokratikus aknamunkát végez”, később utódját, Palánkay Tibort vonták felelősségre, mert a püspök hitoktatással kapcsolatos körlevelét felolvasta a templomban. A fakultatív hitoktatás bevezetése kiélezte az egyház és az állam közötti konfliktust, Kispesten mind a Szegfű utcai, mind a Rózsa téri iskola igazgatója komoly akadályokat gördített a katekézis elé. A tiltakozó szülők közül két édesanyát bevittek a rendőrségre, és éjfélig ott tartották őket. 1950-ben, a szerzetesrendek működési engedélyének megvonása után a kispesti jezsuiták mégis helyben maradtak, és a templomot 1951 decemberéig vezették. Ettől az időponttól a Váci Egyházmegye papjai látták el itt a hívek szolgálatát.
A jezsuiták 1989-ben tértek vissza Kispestre, Bálint József, majd nemsokára Fábián István lett a kis közösség elöljárója. A lelkipásztorkodáson kívül az atyák lelkigyakorlatot adtak, lelkiségi mozgalmakat kísértek, a dél-pesti kórházban pasztorációs szolgálatot végeztek. 2000-ben építették fel a jezsuiták az új kultúrházat az egykori Szent József Otthonért cserébe kapott bérlemény bevételeiből. Ez a bérlemény tette egyébként lehetővé, hogy 1989 után új orgonát vásároljanak, új karzatot építsenek a templomban, és felújítsák a villany- és gázvezetékeket. Az új kultúrház közösségi térként működött, rendezvényeknek, csoportoknak előadásoknak adott otthont. 2001-től Fábián atya egyedül látta el a lelkipásztori szolgálatot a Jézus Szíve Plébánián (1979-ben emelkedett a lelkészség plébániai rangra, és 1993- ban került át a Váci Egyházmegyétől az Esztergom–budapesti Főegyházmegyéhez), 2007-ben kapott társat Hofher József jezsuita személyében, aki cigánypasztorációval foglalkozott. 2008-tól Hofher atya lett a plébános, de a provincia egyre szaporodó feladatai miatt 2010-ben a rend átadta a templomot a főegyházmegyének. Az ünnepélyes templomszentelésre négy évvel később, a megáldás hetvenötödik évfordulóján került sor. A szertartáson az akkori jezsuita tartományfőnök már csak vendégként volt jelen, de a plébánia és a templom neve, illetve az itt szolgáló páterekre utaló emléktáblák ma is őrzik a Jézus Társasága kispesti missziójának emlékét.