Törökországi magyar nyomokat keresve gazdag és nagyon színes kép rajzolódik ki eleink emlékezetéről. Fodor Gábor turkológus-történésszel beszélgettünk, aki nyolc évig vezette az isztambuli Liszt Intézet – Magyar Kulturális Központot.
– A törökök tényleg szeretnek minket?
– Törökországban alapvetően jó dolog magyarnak lenni, mindenki mosolyog. és azt mondja: testvér. De azért tegyük hozzá, nagyon felszínes ez a tudás, mert ha az ember visszakérdez, hogy miért is vagyunk testvérek, vagy mi Magyarország fővárosa, akkor nincs válasz. Egyszer fiatalokat kérdeztek meg Isztambulban az utcán, hogy Budapest van-e messzebb, vagy a Mars, és sokan komolyan azt felelték, hogy Budapest messzebb van, mert azt nem lehet látni, a Marsot meg igen. A magyar intézetnek az a feladata, hogy ezen az ismerethiányon próbáljon meg változtatni.
– Mire lehet építeni?
– A meglévő pozitív attitűd jó alap, de a következő gondolat már az oszmán korról és Nagy Szulejmánról, a legfényesebb padisahról szól, ami belőlünk azért teljesen más érzéseket vált ki. Nehezen értik, hogy az a százötven év (ami nem százötven, mert előtte is harcoltunk velük, meg utána is, tehát inkább háromszáz évről van szó) végeredményben tönkretette az országot, és rengeteg ember meg is halt – tehát ez az időszak nekünk annyira nem pozitív. Viszont ritkaság, hogy két olyan ország, amely évszázadokon keresztül egymás ellen harcolt, később – a XIX. században, igaz külső fenyegetésre – jól egymásra talál: 1848–49 óta jóban vagyunk, akármilyen rezsim van éppen az egyik vagy másik oldalon.
– Vannak Törökországban magyar emlékek a barátságunk előtti időkből is?
– Amikor kint dolgoztam, a magyar intézet első és legfontosabb feladata az volt, hogy a törökországi magyar emlékhelyeket valamilyen formában összegyűjtse. Ebből végül egy mai napig működő honlap lett („török–magyar nyomok”: turkmagyarizi.com). Nem a legkorábbi, de talán a legismertebb emlékhely, amelyről majdnem mindenki tud itthon, Rodostó (törökül Tekirdağ), a Rákóczi-kultusz zarándokcélpontja. Az egész város tele van magyar emlékekkel, ezért főleg a XX. század elején, amikor ennek mélyebb politikai áthallása is volt, szinte kegyeleti jelleggel mentek oda az emberek. A magyar állam 1927-ben megvásárolta és felújította az egykori ebédlőpalotát, tehát nem Rákóczi palotáját, hanem a magyar menekültek vendégfogadó épületét, amely a tengerre néz. Ma is múzeum működik benne.
Rodostó, Rákóczi Múzeum
Forrás: turkmagyarizi.com
– Menekültként Kossuth is időzött Törökországban…
– Igen, társaival Kütahyában, az ottani laktanyában tartózkodott körülbelül másfél éven keresztül. Ezt a házat lerombolták, így egy korabeli épületben nyílt meg a nyolcvanas években a Kossuth Emlékház. A szabadságharcot, Kossuthék törökországi tartózkodását és Kossuth későbbi karrierjét bemutató kiállítás van ma ebben a szépen karbantartott házban. A nagy Kossuth-szobrot minden év március 15-e környékén megkoszorúzza a helyi kormányzó, a polgármester és a tiszteletbeli konzulunk.
– Van még hasonló emlékhely?
– A harmadik legfontosabb talán Izmit, amely ma Kocaeli nagyváros egy része, de régen külön kis település volt. Az 1600-as évek legvégén itt élt és halt meg Thököly Imre és Zrínyi Ilona. Ma a Thököly Emlékház őrzi emléküket, miután a hamvaikat már hazaszállították. Ezt a három múzeumot szokták ismerni a magyar turisták is. Mindegyiknek a kiállítását a Magyar Nemzeti Múzeum rendezte be, az ő tárgyaik vagy azok másolatai láthatók bennük.
– Aki keletebbre merészkedik, mire számíthat?
– A Földközi-tenger keleti szegletében található Osmaniye és a Bartók Béla Múzeum, mert a zeneszerző 1936-ban a török Adnan Saygunnal azon a környéken gyűjtött török népzenét néhány héten át. Északkelet-Törökországban, egészen az örmény határnál is sikerült nyitni egy emlékhelyet. Kars Isztambultól ezernégyszáz kilométerre van, vagyis messzebb, mint Budapest. Itt a XIX. század végén az orosz benyomulást próbálták megállítani a Kaukázus felől, és a mi szabadságharcos hőseink közül többen (például Guyon Richárd, Kmety György, Tüköry Lajos, Türr István) a török hadsereg színeiben harcoltak az oroszok ellen. A régi erőd bástyájában kaptunk egy szobát, amelyet berendeztünk Kmety és Guyon tiszteletére. Úgyhogy most már van öt magyar múzeum Törökországban, és ezenkívül számos kisebb és nagyobb emlékhely.
– Melyik a legizgalmasabb a kisebbek közül?
– Talán Árpád-házi Szent Piroska császárné (Szent László király lánya – a szerk.) mozaikja az Hagia Sophiában. Ennek nemcsak az az érdekessége, hogy egy bizánci hercegnővé lett magyar szentet ábrázol, hanem ez az első magyar nőábrázolás a történelemben. Az 1000-es évek végén készítették, és az Hagia Sophia első emeletén, a karzaton ma is megtekinthető. Azért készült, mert a bizánci császárok és családjaik nagyobb összegeket adtak az épület karbantartására, és magukat is megörökíttették adományozóként. Többségüknek ezért van pénzeszsák a kezében e képeken. Piroska egyébként egy papírtekercset tart, ugyanis híres volt nagyon jótékony természetéről: ő alapította az egykori bizánci Pantokrátor-monostort, amelyben kórház is működött, és Konstantinápoly második legnagyobb épületegyüttese volt. Itt temették el a jószívű Piroskát (Eiréné néven), de szarkofágját később állítólag az Hagia Sophiába vitték át. A monostor ma Zeyrek Molla dzsámiként látogatható.
– Miért fontos nekünk az isztambuli feriköyi protestáns temető?
– Isztambul legnagyobb tere a legendás Taksim tér, amely egykor temető volt. Amikor felszámolták, az Oszmán Birodalom mellett harcoló nemzetek halottai számára a szultán nyitott egy katolikus és egy protestáns sírkertet. A mai napig mind a kettő létezik, és vannak bennük magyar sírok. A protestáns rész érdekessége, hogy hét isztambuli főkonzulátus tartja fenn. Az alapítók között olyan országok voltak, mint a Svéd–Norvég Királyság, a Hanza-szövetség vagy épp Poroszország, ma ezek utódállamai, illetve az Egyesült Királyság, az Egyesült Államok, Svájc, Hollandia és Magyarország van benne. A Magyar–Török Kulturális Évad idején sikerült felújítani sok sírt, és nemzetközi együttműködésben elkezdeni a hely történetének tudományos feltárását. Itt nyugszik például Szilágyi Dániel, aki ’48 után menekült ki Isztambulba, és ott híres könyvkereskedő vált belőle. Az ő boltjának fantasztikus gyűjteményét vásárolta meg Vámbéry Ármin segítségével a Magyar Tudományos Akadémia. Máig ez a keleti gyűjtemény gerince.
Vámbéry Ármin
Forrás: Wikimedia Commons
– Ha már előkerült a Közép-Ázsia-kutató Vámbéry neve: neki van emlékezete Törökországban?
– Valamikor az 1970-es években jelent meg egy angol szerzőpáros könyve Vámbéryról, és ez nagyon sokáig meghatározta a róla kialakult képet. Törökországban is nagyon sokat foglalkoztak vele, de általában mint kémmel, árulóval, kettős ügynökkel. Az angol titkosszolgálatnak folyamatosan jelentett a törökországi eseményekről, de a törököknek is jelentett Angliáról, mert meggyőződése volt, hogy az oroszok ellen össze kell békíteni az angolokat, a törököket és a magyarokat. Csak mostanában kezdik hangoztatni, hogy ő hívta fel először a szultán figyelmét, hogy a törökség nemcsak az oszmánokból áll, hanem Közép-Ázsiában is török népek élnek, amelyek rokonok. Így gyakorlatilag Vámbéry a török nacionalizmus egyik atyja.
– Van olyan magyar emlék, amelyre sosem gondolnánk?
– A magyar emlékhelyek listája nem statikus, folyamatosan újabb állomásokkal bővül. Jó példa erre Réthly Antal, aki a Magyar Meteorológiai Társaság egyik alapítója, illetve az Országos Meteorológiai és Földmágnességi Intézet igazgatója is volt sokáig. 1925 és 1927 között ő dolgozta ki a török időjárásmegfigyelő-rendszert, ennek alapján kezdtek időjárás-jelentést olvasni az ottani rádióban. De földrengés-előrejelzéssel is először ő kezdett foglalkozni Törökországban. Rajta kívül is számos olyan magyar mérnök, agrárszakember, vízügyes és más volt az 1920–30-as években, akikre ilyen módon próbáljuk felhívni a figyelmet. Ankara közparkjait például magyar parképítők tervezték az akkori világ legkiemelkedőbb színvonalán. De érdemes megemlíteni „Macarköy”-t, azaz Magyarfalvát is, mely Antalyától északra található, és a helyiek körében megfigyelhető bizonyos magyarságtudat. Bár ez egy kicsit a történelem homályába vész, érdekes, további kutatást igénylő e hely, mely lassan felkerül a magyar emlékek már most is figyelemre méltó listájára.
