Abban biztos, hogy a családja Istentől kapott hivatás, egyéb tevékenységeiben pedig mindig keresi, hogy az Atya szándéka szerint valók-e. Nem tétlenkedik: kilencgyermekes édesanya, néprajzkutató, dúla, számos könyv és lapunk rendszeres szerzője. Szerinte a hivatás alapja a folyamatos ráhagyatkozás.
– Hogy bírta a tavaszi szünetet a gyerekekkel?
– Elég nehéz lett, mert nagyszerdán az óvodás kislányunk elkezdett hányni, és ez a vírus végigment mindenkin. Emiatt egyetlen szertartásra sem jutottam el, ami nagyon fájdalmas, mert számomra a húsvét az egész év szíve. Volt azért több örömöm is, nagycsütörtökön például el szoktuk játszani az utolsó vacsorát, a férjem Jézusként megmossa mindenki lábát. Ez mindig nagyon megható. A másik, hogy a barátnőimmel elkezdtünk egy harminckét hetes Szent Ignác-i lelkigyakorlatot, amihez minden napra készítek egy húszperces hanganyagot. Pont úgy alakult, hogy most húsvétkor volt a karácsonyi rész, a születés. Nagyszombat estére, amikor a születésről elmélkedtem, egyszer csak összekapcsolódott a szorosan betekert pólyás és a szorosan betekert, sírba helyezett és ott feltámadt Jézus. Ennek a kettőnek a fénye összeadódott, és hirtelen azt éreztem, hogy ez az éjszaka tényleg különleges, ott van benne a feltámadás ereje. Hatalmas élmény volt, kimentem a csillagok alá, és egyszerűen éreztem ezt az új erőt.
– Lelkigyakorlat, cikkek, könyvek, dúlaság, húsvét, gyerekek. Mikor jut minderre idő?
– Amikor a doktori disszertációmat írtam, akkor tapasztaltam meg először, hogy amire az Isten szeretné, arra kerül idő és csodálatos segítség. Akkor gyűjtöttem kéziratos terepnaplókat arról a kis finnugor népről, amelyikkel foglalkoztam, de láttam, hogy ezek régi cirill betűs szövegek, lassan tudom csak olvasni őket, így a doktoriba nem kerülhetnek bele. Azt mondtam magamban: Uram, még te sem tudod elintézni, hogy ez két hét múlva itt legyen legépelve a számítógépemen. Aznap este rám írt valaki az online orosz szótár programjáról, hogy olyan érdekes szavakat írok be, mivel foglalkozom. Elmondtam neki, ő érdeklődött, hogy nem tudna-e valamivel segíteni, mert orosz kéziratok gépelésével foglalkozik, és érdekes neki ez a téma. Így két hét múlva ott volt a legépelt ötvenoldalas gyűjtésem…
Most a napjaimban vannak kisebb lopott idők, például amikor a legkisebb alszik. Emellett anyósom rengeteget segít, huszonkét éve minden héten jön, és elviszi az unokákat. Számíthatok édesanyámra is. Persze nagyon igyekszem, hogy ne a családtól vegyem el az időt, mert amiben egészen biztos vagyok, hogy az Istentől kapott hivatásom a gyerekek, a férjem és saját magam. Vagyis hogy én egyensúlyban legyek.
– Mindig is a család volt az első? A többi tevékenysége hivatás a hivatásban?
– A hivatás számomra azt jelenti, hogy amit éppen felismerek Isten szándékából a magam számára, azt kövessem.
– Vagyis ez folyamatosan alakuló, pillanatnyi dolog?
– Van, ami hosszú távú. Egy gyerek vállalása biztosan Istentől kapott hivatás. De a családom melletti rengeteg ötletemnek csak egy részét tudom megvalósítani. Ezek részben pillanatnyi dolgok, de vannak maradandóbb projektek is, például az ünnepkörökhöz kapcsolódó könyvek. Sajnos könnyen belecsúszom abba, hogy a gyerekeket távirányítom, és közben dolgozom, de ilyenkor érzem, hogy egyik feladatomban sem vagyok benne igazán.
– Folyamatos ráhagyatkozásban kell lennie, közben rengeteg ötlete van. Ez nehéz lehet.
– Igen, a ráhagyatkozást próbálom gyakorolni. Hol jobban megy, hol kevésbé, ahogyan én is elég hullámzó lelkiállapotú vagyok. Minden reggel szoktam kérni az aznapra való erőt, lendületet, bizalmat, szeretetet. Sajnos hajlamos vagyok az elvégzett feladatokban mérni az értékemet, ami árt a lelki békémnek. Pedig a teljesítmény teljesen mindegy abból a szempontból, hogy mennyire vagyok szerethető, vagy hogy Isten mennyire néz rám szívesen.
– Hogyan tudja a gyerekeit segíteni abban, hogy megtalálják a saját útjukat, hivatásukat?
– Szerintem az egyik legjobb dolog a gyereknevelésben az, hogy ilyen hosszú távon láthatok különböző csodálatos embereket kibontakozni. Három nagykorú gyerekünk van, és mindhárman különböző, nagyszerű személyiséggé cseperednek. Nagy útmutatásra a hivatáskeresésükben nem volt szükség, inkább az ötleteiket kell támogatni akkor is, ha néha elvadultnak tűnnek. Végighallgatni azt, ami foglalkoztatja őket, ott lenni mellettük abban, amit éppen elképzeltek maguknak. Így tudok olyan közeget teremteni, amiben tovább tudnak lépni a saját céljaik felé. Fantasztikus dolog mindezt végigkísérni, és amikor az istenkapcsolatuk vagy a lelki életük alakulásába is bepillantást engednek, az megrendítően nagy megtiszteltetés számomra.
– Képes élő kapcsolatban maradni minden gyerekével és a férjével is?
– A férjemnek természeténél fogva sokkal kevesebb az igénye a lelki vagy egyéb kapcsolódásra, mint nekem, így ő nem szenved ebben hiányt. Emiatt viszont a nagyobbakkal is tudok megfelelő időt tölteni. A legidősebb lányunkkal délelőtt szoktam hosszabban találkozni, amikor az egyetem miatt ő még otthon van. Este nyolc körül lefektetjük a kicsiket, fél kilenctől kilencig a tízéves fiammal vagyok, utána bemegyek a másik nagylányomhoz, akivel nagyjából tízig vagyunk együtt, ha éppen van kedve. Utána még átmegyek a nagyfiamhoz is, ha sikerül. Persze beoszthatom, hogy mikor melyik kamasz gyerekemmel találkozom, de valójában akkor kell ott lenni, amikor valamelyikük épp mondani szeretne valamit. Erre nagyon próbálok odafigyelni. Nem mintha a kisebbek dolga kevésbé fontos lenne, de velük gyakrabban lehet játszani, mint egy fiatal felnőttel megbeszélni, ami éppen foglalkoztatja.
– Hogyan tudja megelőzni a kiégést? Mikor tud pihenni? Vagy az aktivitás a pihenés?
– Sokáig azt gondoltam, hogy a különböző munkaterületek feltöltik, kioltják egymást. Aztán be kellett látnom, hogy a megfelelő mennyiségű alvás elengedhetetlen számomra. Egyébként sajnos nehezen figyelek oda a saját igényeimre, emiatt többször belefutottam már nagyon mély, fájdalmas időszakokba, amikor egyszerűen nem láttam a fényt, és azt, hogy ennek hogyan lesz vége. A mozgás segít, ezt sokáig hárítottam, de most már kezdem megszeretni, hogy megerőltetem a testemet. Emellett a személyes imaidő is nagyon sokat számít, vagy az, ha kimegyek a természetbe, de legalább kikukucskálok az ablakon.
A magamra figyelés mintegy tizenöt éve kezdődött azzal, hogy megfőztem a kedvenc teámat, vettem hozzá egy csokoládéba mártott gyömbéres sütit, ami szintén a kedvencem, és akármi történt, ezeket elfogyasztottam – kettesben Istennel. Ez nekem rengeteget jelent. Ez volt ez első lépés azon az úton, amelyen igyekszem megadni magamnak a gondoskodást, amire szükségem van. De még mindig sokat kell előrehaladnom ebben.
– Van olyan része az életének, ami nem hivatás, inkább csak kötelező munka, amelynek meg kell lennie?
– A rendrakás és pakolás ilyen, ebben nagyon ügyetlen vagyok. Pedig a néprajzos szakdolgozatomat is a népi takarítási szokásokról írtam – gondoltam, hátha ragad rám valami. Ezt a kötelezettséget, úgy érzem, nem engedhetem el, mert a gyerekek idegrendszeri fejlődésének nem tesz jót, ha hatalmas kupiban nőnek fel. Segítséget kérnem is nehéz, mert szégyellem magam emiatt. Néha megpróbálom azt, hogy közösen rendet rakunk, vannak rendrakó zenék, amiket ilyenkor bekapcsolunk, de egyedül gyorsabb lenne, ha hagynák. Megkíséreltem már elengedni, hogy csak annyira csinálom, amennyire megy, ilyenkor viszont negatív visszajelzéseket kapok, vagyis ez a fő nehézségem.
– Egy korábbi SZÍV-interjúban arról beszélt, hogy egyszer megpróbálkoztak a fogamzásgátlással, de ez lelki nehézséget okozott. Ez azt jelenti, hogy a kilencedik után a tizedik gyerekre is nyitottak lennének?
– A kilencet nehéz volt meglépnem, jó fél évig vívódtam rajta. Emil, a férjem, aki négy gyerek után megállt volna, a nyolcadik után már azt mondta, hogy részéről lehet bármennyi. Annyira óriási türelemmel várta ki az Úr, hogy én eljussak oda, hogy újra igent mondok! Amikor Lukács fiam egyéves volt, már nagyon foglalkoztatott a dolog. Bementem a Ferenciek terén lévő templomba elmondani egy adventi imát. Felpillantottam, és a mellékoltár képe egy szoptatós Madonna volt. Ez azért is jelentett sokat, mert éppen néhány nappal azelőtt küldtek ki az óvodából amiatt, hogy szoptattam. Ez fájt, az autónál sírdogáltam, amikor odajött hozzám egy ovis anyuka, imádkozott értem, és azt mondta, próbáljak meg most ettől eltekinteni, mert ezzel az Úr valamit üzenni szeretne nekem a napokban. Ezután jött ez a madonnás élmény. Az volt a kép alá írva latinul, hogy az Atya bölcsessége ül az Anya ölén. Ez hatalmas fordulópontot jelentett. Hiszen én nem azt mondtam, hogy legyen akármennyi gyerek, hanem azt, hogy Istenre bízom. Az Atya bölcsessége, hogy küld-e nekünk babát. Ezt a nyitottságot és bizalmat kellett megújítanom magamban Iringó foganása előtt. Ezután elővettem az adventi imát, amit magammal vittem, s abban pont a szivárvány és Noé bárkája volt a téma. Gondoltam, ha még egy szivárványt látnék, akkor egészen biztos, hogy itt az Úr. Kifelé haladva átmentem a másik mellékkápolnába, és ott egy háromszögben az Atyaisten képe van egy szivárványban. Akkor azt mondtam, hogy ez most már biztos. Nem tudom, hogy ez az élmény tartott-e ki, vagy egyszerűen csak könnyebb, de most azt érzem, hogy ha szeretne küldeni még az Atya, vagy szeretne érkezni még valaki, akkor én abszolút nyitott vagyok rá.
Archív felvétel 2017-ből, amikor még csak nyolctagú volt az azóta tizenegy fősre bővült család.
Fotó: Orbán Gellért
– Sose érezte azt, hogy elrontotta, nem kellett volna ennyi gyerek?
– Ezt nem. Azt igen, hogy borzasztó nehéz. Azt, hogy a gyerekek vállalását elrontottuk, azt nem éreztem. Mindegyikük olyan csodálatos ember, hogy bármelyikükre azt mondani, hogy kár volt vállalni, ilyen fel sem merült.
– Mit üzenne gyerekvállalás előtt álló nőknek, vagy azoknak, akik hezitálnak a következőn?
– Egy gyerek születése szerintem atombomba a családi rendszer számára. Minden borul, és nem is áll helyre az első egy–másfél évben. Folyamatosan ott van valaki, akinek meg kell tartani az életét, ez borzalmas nagy energiát vesz el a szülőktől, és erre nem lehet fölkészülni, mert annyira más, mint amit addig éltünk. Készülni rá viszont lehet. Fontos, hogy legyen tudásom arról, hogyan szoktam kapcsolódni önmagammal, hogyan szoktam kapcsolódni a párommal, és ha vannak már gyermekeim, akkor velük.
Én ehhez hozzáveszem a saját kis rítuselméletemet, amely szerint az életünk apró szertartások egymásutánja. Nagyjából tudom, hogy például fogmosás után jön az arcmosás, utána kimegyek, és bekeverem a palacsintatésztát a reggelihez. Ezek tartanak meg minket az épelméjűség útján, akkor is, ha kisbabánk van. Az első gyereknél én is átéltem egy nyolc hónapig tartó gyermekágyi depressziót. Úgy éreztem, hogy én többé nem létezem. Azóta tudatosan figyelek arra, hogy mik azok a pontok, amelyek magamhoz tudnak kapcsolni. Tényleg apróságok, amikre odafigyelek: veszek öt nagy levegőt, arcot mosok… Ugyanígy a férjemmel is megnézem, mik azok a kis fontos rítusok, amelyek tényleg csak pár percet vesznek igénybe, de kifejezik, hogy itt vagyok, továbbra is fontos vagy nekem. A gyerekeknél is megjegyzem, hogy mi az, amit együtt szoktunk csinálni, hogy senki se érezze azt, hogy azért, mert született egy kistestvére, őt elfelejtettük.
A nagyon nehéz gyerekágyas időszakra azt tudom mondani, hogy nagyon különleges hónapokat jelent, és vége lesz, akkor is, ha ez nem látszik. Előbb-utóbb visszakapja az ember a túléléshez szükséges magánidőt, töltekezést. Mindez tudatos tervezést igényel, de megoldható.
Dyekiss Virág
1981-ben született Budapesten. Az ELTE BTK magyar, finnugor és néprajz szakát végezte el. Néprajzkutatóként az Eötvös Loránd Kutatói Hálózat Néprajztudományi Intézetében dolgozott, doktori disszertációját egy kisebb szibériai népcsoport, a nganaszanok mitológiájáról írta. 2003 óta A SZÍV munkatársa. Dúlaként 2014 óta kísér szüléseket, várandós és gyermekágyas anyákról gondoskodik. Férjével, Dyekiss Emil Gergellyel eddig kilenc gyermekük született, Rózsa, Gábor, Ibolya, Tibor, Mátyás, Árnika, Alma Virág, Lukács és Iringó. Eddig négy könyve jelent meg a Jezsuita Kiadó gondozásában.
